A halászkirály legendája

Lévai Ferenc portré

Czifrik Katalin

Lévai Ferenc számtalan szállal kötődik Százhalombattához. Sikeres szakmai karrierjét az egykori TEHAG kísérleti halgazdaságban kezdte. Saját bevallása szerint élete legszebb húsz évét, fénykorát töltötte a városban, ahol szinte mindenkit ismer, és ahová a mai napig szívesen jár vissza. Hetven évesen is őrzi fiatalos lendületét. Időtlen sármja valószínűleg az állandó éberségből, sohasem szunnyadó kíváncsiságból és töretlen vállalkozókedvből táplálkozik. Az elmúlt negyven évben bejárta a világot, jövedelmező és nagyszabású üzleteket kötött – nemcsak a maga, hanem az ország halgazdálkodásának javára. Közben felépítette utánozhatatlan, megállás nélkül fejlődő, gazdagodó birodalmát – innovatív halgazdasággal, Tüskevárral, csokiüzemmel, múzeummal, hogy csak néhányat említsünk Rétimajor, azaz Halország csodáiból.

Kölykök a focipályán…

Ercsiben született 1950-ben, amikor olyan általános volt a szegénység, hogy egy focilabdája volt az egész falunak. A kölykök egyik fele a focipályán lógott, a másik pedig a dunai halászokhoz csapódott. Már akkor eldöntötte, hogy ő is halakkal akar foglalkozni, de amikor nyolcadikos lett, az apja azt mondta, hogy ő eddig csak részeges, rövid életű és fájós lábú halászokat látott. Így került a Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépiskolába, ahol finommechanikai műszerésznek tanult, és idővel jogásznak készült, mivel az egyik tanára azzal biztatta, hogy „ne legyen már hülye”, használja ki a képességeit. Halászni halászhat majd mellette, amennyit csak akar.

Érettségi után a Dunai Kőolajipari Vállalatnál helyezkedett el. Néhány hónap múlva sorkatonai szolgálatba lépett. Rögtön a bevonuláskor kérvényezte, hogy engedjék el a néhány hónappal később esedékes egyetemi felvételire. A „polgári tanulmányokra” azonban az illetékes országos légvédelmi parancsnokságtól nem kapott engedélyt. Mai napig nem tudja, miért.

Két hét múlva mégis úgy érezte, hogy ismét rámosolygott a szerencse. Az ugyanis mindig mellette állt. Ha éppen elpártolt, akkor egy „kicsit még dolgozni kellett”. Libresszósként, vagyis kantinosként minden újságot elolvasott, ami a keze ügyébe került. Így értesült arról, hogy az ENSZ élelmezési szervezete, a FAO támogatásával egyedülálló kísérleti halgazdaság épül Százhalombattán.

Negyvenezer tonna árpa

Ebben a formában érkezett a célzott támogatás a „vetőmagtermelésre”, azaz a világ akkori legfejlettebb halivadék-nevelő technológiájának a megteremtésére, mivel pénzforgalomra a nemzetközi szabályozás alapján nem volt lehetőség. A cél egy olyan halgazdaság létrehozása volt, ahol biztonságosan szaporodhat egy nagyon előnyös tulajdonságokkal rendelkező kínai növényevő faj, amelytől azt várták, hogy idővel komoly szerepet tölthet be az élelmezésben.

Magyarország az itteni „jó fejű embereknek” köszönhetően kapott lehetőséget a technológia kifejlesztésére, akik közül kiemelkedett dr. Vojnárovics Elek, aki Nepálban is tanított halivadék-termelést, jól beszélt angolul, valamint németül is.

Lévai Ferenc halászmesterként kezdett és 18 év múlva második emberként, termelési igazgatóként mondott fel a százhalombattai erőmű hulladékhőjét hasznosító temperált vizű halgazdaságban. Közben bejárta a világot. Egyebek mellett Bagdadban is tervezett keltetőházat, méghozzá a föld alá, a nagy meleg miatt ugyanis ott nem fűteni, hanem ellenkezőleg, hűteni kellett a vizet. Az iraki háború során az USA lebombázta a felépítményt, mivel bunkernek nézték.

Lévai Ferenc a nyolcvanas években állattenyésztési és vadászati diplomát is szerzett. Halászati felsőfokú képzés akkoriban még nem volt, azt csak a későbbiekben végezte el. Ötven évesen azután maga is egyetemi oktató lett, és érdekes módon ezt is tanulásként élte meg. „A fiataloktól mindig új, friss látásmódot kap az ember.”

Részben „érzelmi alapon” jött el a TEHAG-tól, mivel nézeteltérésbe került az igazgatóval, részben pedig amiatt távozott, mert 1988-at írtak. Úgy érezte, „változik a világ”, és ő is lépni akar. Az Állami Gazdaságok Országos Központjának igazgatója titkári állást ajánlott számára arra az időre, amíg felépíti a saját vállalkozását. A központban „csodavilágot” talált. A régi, világháború előtti gazdatisztektől rengeteget tanult. Végül egy helyett csak fél évet maradt, és addigra már megkereste az első tízmillió forintját vállalkozóként.

Szétesett minden

A rendszerváltás időszakában „minden szétesett”, vagyis feloszlott a szocialista országok belső piaca, a KGST, és gazda nélkül maradtak az állami halastavak is. A folytonos változásban és bizonytalanságban még inkább felértékelődött a személyes ismeretség, a húsz évig épített kapcsolati háló, és, hogy volt szeme meglátni az átalakulásban rejlő lehetőségeket. „A Hortobágyon térdig jártak a busában, eladtam a cseheknek, akik ponttyal fizettek érte. Azt pedig dupla áron tudtam értékesíteni itthon.”

Jól ment a kereskedés, a termelés nem is szerepelt a tervei között, de 1992-ben megkeresték a mezőfalvai tógazdaságtól, hogy vegyen tőlük halat, mert nem tudják kifizetni a vízdíjat. Rétimajor akkoriban lepusztult halgazdaság volt, és akkora veszteséget termelt, hogy bérleti díj nélkül ajánlották fel hasznosításra, végül pedig banki kölcsönnel meg is vásárolta az ezerhektáros sárréti területet. Mindez 1993-ban történt, a rendszerváltás utáni gazdasági földrengés időszakában. Harminchat százalékos költséggel, öt éves futamidőre kapta a hitelt. Négy év alatt fizette vissza a családi vállalkozásban működtetett halgazdaságból, amely jelenleg évi ezerötszáz tonna halat termel.

Ha látod, már nagy baj van

„Aki nem ért hozzá, aki kívülről érkezik, két év alatt belebukott volna. A haltenyésztés ugyanis a mezőgazdaság legnehezebb ága, mert nem látod a tárgyát. Ha látod, akkor már nagy baj van!”

Mindig is szűk volt ez a szakma, és talán éppen ez volt a szerencséje. Egyrészt szakmai kényszerprivatizáció zajlott le a halastavakban, mivel az állami gazdaságok kevésbé értékelt részét, a „kutya farkát” képezték, másrészt mindig csak itthonra termeltek, tehát nem érintette őket érzékenyen a szovjet piac elvesztése.

Igaz, a magyar még mindig nem eszik túl sok halat, a rendszerváltáskor évi három kilót fogyasztott, most pedig hat és felet, de ez – figyelembe véve a forrásokat és kevés a piaci szereplőt – még mindig jó trend.

Amit százszor csináltam, az már nem izgat

Az Aranyponty Zrt. rétimajori gazdaságában azonban közel sem csak haltenyésztés és értékesítés folyik. Patinás, hangulatos, igényesen kialakított csárda, apartmanok, gyermek- és ifjúsági tábor, halászati múzeum, szőlő, mintakertészet várja a turistákat, horgászokat, a pihenni, kikapcsolódni vagy éppen tanulni vágyókat. Nem telik el év, hogy ne történjen valamilyen fejlesztés, beruházás. Jelenleg például egy édesvízi európai harcsahibrid kitenyésztése folyik egy német haltenyésztővel, egy osztrák tápszergyártóval és egy szlovén kistermelővel partnerségben. Az egymillió eurós uniós projekt célja, hogy minél többen álljanak majd bele a termelésbe, lássa el magát hallal Európa, mert ez jobb, mint a mikroműanyaggal szennyezett tengeri áru és fenntarthatóbb is a rövidebb ellátási lánc miatt.

„Mindig kell a kihívás. Amit százszor csináltam, az már nem izgat” – mondja Lévai Feri, akit rendszerint több minden is foglalkoztat, és nemcsak elméletben, hanem hamar hozzáteszi a dolgokhoz a gyakorlati részeket is. Most például „összerakta”, hogy mekkora üzletet lehet csinálni a fehérjegazdag békalencséből, amit az amerikaiak már bevonnak a korszerű táplálkozásba.

A szakma sokszor kinevette az újabb és újabb vállalkozások miatt. Családbarát horgászcentrum? Ugyan már, ez a pasik magányos sportja! Most évi 130 milliós árbevételt termel Rétimajorban. Gyerektábor? Az is üzlet? Halországban húzóágazat lett.

És a halászmúzeum? „Az az én szakmai hiúságom. Kérdeztem egy ismerőst, kik halásznak most Ercsiben. Azt mondta, senki sem halászik. És rájöttem, hogy még az én életemben megszűnik ez a szakma, de nem akarom, hogy elfelejtsék, meg szeretném mutatni a következő generációknak. A kiállítás mindig nyitva van, díjtalanul látogatható, örülök, ha látják. Jelenleg halászkápolnát építünk hozzá.”

Minden évben szüksége van valamire, ami lefoglalja és „felpörgeti az agyát”. Kíváncsiságból telepített indiai lótuszt egy-egy meleg vízágon, de kiderült, hogy a növény a hideg vízben is képes évi tíz-tizenkét métert terjeszkedni, ha tápláló, mély iszapra talál. Mostanra egy egész szigetet körbefutott Rétimajorban, amely nyaranta csodálatos látvány. Egy olyan ember számára azonban, mint Lévai Ferenc, ennél is több: lehetőség valami újra, amely újabb lehetőségeket teremt.

„Sokszor nem értenek, még a saját alkalmazottjaim sem. Mindene megvan már, mit akar még, minek dolgozik? Mert ez tart életben, és hihetetlenül élvezem!”