Hogyan születnek az anekdoták?

Rácz Laci igaz történetei

Pár hónapja a legnagyobb közösségi oldalon jelentek meg Rácz Laci írásai nagy sikerrel. Egy-egy rövid történetet mesélt el, amit nagyapjától és a család más tagjaitól hallott gyermekkorában. Ezeket nem hagyta elveszni, inkább mesélősen, szórakoztató módon adta közre.

– 1964-ben születtem Budapesten. Százhalombatta Ófaluban, egy Alkotmány utcai hosszú parasztházba hoztak haza szüleim. Rajtam kívül még heten laktak itt, mindannyian felnőttek. A ház nagyszüleim háza volt. Életem első három évét töltöttem itt.

Abban az időben az anyáknak hat hét után vissza kellett menni, dolgozni. Így nagyanyámra (Tóth Katalin) maradtam, kivel igen bensőséges lett a viszonyunk, de nem csak vele! Anyám szerint a felnőttek kézről-kézre adtak, mindenki szeretett. Kiváltképpen Laci bátyám, aki agglegény volt. Elárasztott mindenfélével, bringával, puskával stb. és az ő előjoga volt kipiszkálni kezemből a napközben, a kerítéslécekből összeszedett szálkákat. Merthogy a nap nagy részében az utcai kerítés mellett, a lécekbe kapaszkodtam, és minden arra járóval szóba elegyedtem.

Mindenkit ismertem, engem is mindenki ismert. Ez az idilli állapot akkor ért véget, mikor az Újtelepen elkészült a házunk. Szüleimmel, és időközben megszületett húgommal költöztünk oda. Unalmas volt a forgalmas utca után, egy félig kihalt utcában élni, ahol, ha esett az eső, járda híján, még mi is csak nehezen tudtunk eljutni a főútig.

*

Apu dolgozott, így anyuval töltöttük az időt. Lassan felejtettem a falusi beszélgetőtársakat, az élményeket. Néha ugyan bejártunk nagyszüleimhez, de nagymamám nagyon korán meghalt, és így minden megváltozott. Napközben hiába is mentünk volna, mert nagypapa és nagybátyám is dolgozott. Főzni mama testvérei, Margit, és Annus néném jártak le. Velük találkoztunk hébe-hóba. Inkább nagypapa járt ki hozzánk, mikor már végleg nyugdíjba került. Majd minden délután eljött, beszélgettünk.
Eközben mindig eszébe jutott egy-egy történet a régi családról, katona időkről, és minden féléről. Mi körbeültük, néha az egész család, és hallgattuk. Mindig akadt új történet, igaz volt olyan is, amit ezerszer hallottunk. Szóval történeteim egyik forrása nagyapám meséi.

Még nem említettem a nevét. Nagypapám Jászberényi (Jankovits) János. Másik forrása anyukám, Rácz Lászlóné Jászberényi Katalin, kivel, amíg élt nagyon sokat és nagyon sok mindenről beszélgettünk. Minden mit leírok, már csak az én fejemben létezik. És mivel én sem fiatalodok, már nagyon régen gondolkodom azon, hogy mielőtt elkopik az agyam, leírom, hiszen kár lenne érte. Készültem rá, de annyira nem éreztem fontosnak.

Az utolsó lökést a tavaly tavasszal kirobbant járvány adta. Ugyanis eszembe jutott nagypapa története arról, hogy a frontról hazatérve milyen állapotba találta a spanyolnáthában szenvedő családját. 2020 áprilisában ez a történet lett az első. Nem voltak vele különösebb terveim, de olyan sokan reagáltak rá, hogy „vérszemet kaptam”. Így született az IGAZ TÖRTÉNET (nem túl kreatív) címen futó sorozat.

*

Mint már kiderült, régi battai családok sarja (is) vagyok. Egyik család a Jankovits család, másik a már ezer szálra szakadt százhalombattai Tóth család. Mindkettőre büszke lehetek, és büszke is vagyok. Hálás is vagyok azért, hogy tagjaik tűzön, vízen, és minden viszontagságon átgázolva lehetőséget teremtettek az én életemnek is. A Tóth családról keveset tudok, annyit bizonyosan, hogy dédnagyapám meghalt spanyolnáthában, maga után hagyva 11 árvát. Innentől kezdve az addig viszonylagos jólétben élő családra szűk esztendők jöttek. Annyira, hogy a harmincas években nagyapám fizette ki a felhalmozott adósságot, és ennek fejében és a hegyen lévő családi házukért cserébe költöztek a régi Tóth házba. Ahol aztán három évig én is gyerekeskedtem.

Még annyit Tóth dédapámról, hogy igen istenfélő ember volt. Hogy megkülönböztessék, más Tóth ágaktól, szentes Tóthnak nevezték. A templom építéséhez is nagyban hozzá járult anyagilag, ezért hálából volt egy sor pad, ahol, ha a Tóthok templomban voltak, más nem ülhetett.
Sajnos egyikőjüket sem ismertem, mert az ötvenes évek közepén dédanyám is meghalt. A Tóthok rendelkeztek kereskedelmi tehetséggel, sokan lettek közülük kereskedők. Nagymamám is dolgozott, a falu régi boltjában. Anyu mindig emlegette, hogy mamát úgy is említették: „Kukliskina diderina, botosovi Katuska”. Hogy mit jelent, nem tudom, de sokan nevezték őket Kukliskának. Talán ott lehet a megoldás, hogy Tóth dédanyám, Marica néni szerb származású.

*

Jankovitsok. Hogy ők mikor, és hogy kerültek Százhalombattára arról nem tudok. Az biztos, hogy Jankovits dédapám már az 1800-as évek végén, a helyi földbirtokos, Matta Árpád intézője volt. A családi emlékezet úgy tartja, a família őse a XVIII. század végén a Dalmát tengerpartról települt Kápolnásnyék környékére. (Jankovits Mihály 1800 körül született, id Jankovits István 1837-ben, ifjabb István 1858-ban Seregélyesen, ő Laci dédapja és az én nagyapám. – Jankovits Márta)

Szintén a családi legendárium szerint, az idősebb Jankovits Istvánnak kilenc fia született. Mind a kilenc huszár lett. Hogy igaz-e, ki tudja. Bár utána lehetne járni. De ha igaz akkor a környékbeli, szabolcsi, adonyi, fehérvári, dinnyési Jankovits nevű személyek, kikből én is sokat ismerek, ezen ősünk leszármazottjai lehetnek.

*

Az én dédapám, Jankovits István felesége, Csákvári Julianna tizennégy gyermeket hozott a világra, ebből kilenc csecsemőkorában meghalt. Julianna, József, Ferenc, és nagyapám, János idős korukig éltek. Amikor dédnagyapám intéző lett, a kastély mellett laktak, ami Gyorma utca tetején volt, még emlékszem a romjaira.

Nagypapám testvérei közül hármat ismerek név szerint, kiket meg is említek írásaimban.

Pistit a spanyolnátha vitte el igen fiatalon. (A Pisti meghalt, de apám és a Jani bátyja is megkapta a spanyolt, a Jóska bátyja nem. Innen van az a történet, hogy amikor kihívták a fiúkhoz az érdi orvost, azt mondta, hogy mind a három Jankovits fiú meg fog halni. Nem így történt. – J. M. )

Feri Pesten egy hajógyárban (a Ganz Mávag Vagon- és Gépgyárban – J. M.) szenvedett ipari balesetet, elvesztve fél lábát. Később a battai téglagyárban dolgozott irodavezetőként.

Jóskát személyesen ismertem. Az ő lábai is fájtak, mert a nagy háborúban a lovával együtt beszakadt egy tó jegén az olasz fronton. (A Rokitnói mocsaraknál történt. A lovat kegyelemből agyonlőtte, ezt hallotta meg egy szanitéc és kihúzta a már süllyedő katonát. – J.M.) Lábai akkor lettek betegek.

Nagyapám élt közülük a legtovább. A Papa barátja volt Matta Árpád kisebbik fia, akit mindenki csak bébinek nevezett. Az úrfik szigorú napirend szerint éltek. Nem kaptak enni akármikor, csak mikor itt volt az ideje. Nem úgy, mint a parasztgyerekek, kik akkor ettek, mikor éhesek lettek. Gyakran fordultak meg dédanyám konyhájában. „Jankovits néni! Nincs egy kis kenyere?” Dédanyám ilyenkor kent nekik egy-egy szelet kenyeret. Titokban, mert ha észrevette valaki, kikaptak.

Papa sokat és szívesen mesélt ezekről az időkről. Aztán sokat a katonakoráról is, az utolsók között került behívásra (1899-ben született), és került Brukkirályhidára, Pilzenbe, és végül az olasz frontra, Piávé­hoz. Minden szenvedés ellenére, szeretett volna még egyszer eljutni oda. Nagy szívfájdalma volt, mikor a nyolcvanas években, a Nemzeti Múzeum veteránoknak szervezett helyszíni megemlékezést, és őt nem válogatták be a csapatba.

1913-tól szolgált Pesten postásként. Állami alkalmazottként, itt kellett nevet változtatnia, Jankovitsról Jászberényire magyarosított. Az állami státusznak előnye is volt. Huszonöt év szolgálat után, amibe a katonai szolgálat is beleszámított, 1938-ban, harminckilenc éves korában nyugdíjba ment. Még az első, majd a második bécsi döntésnél be kellett vonulnia. A második háborúban már nem vett részt.

Öt gyerekük született, négy fiú, István, László, János, József, és édesanyám, Katalin. A velük történtek egy része, már az én emlékeim közé sorolódnak. Sajnos, ma már senki nem viszi tovább családunkban a Jankovits nevet. Akik tovább vihetnék, ők nagyapám leszármazottai, így a Jászberényi nevet viselik. Bár még nagy a család, hiszen anyunak harminckét első unokatestvére volt. Másod-unokatestvérekkel gyakran összetalálkozom, de ritkán tartunk szoros kapcsolatot.

*

A családban sűrűn fordul elő mesélős típusú személy. Sokan mesélnek, de kevesen írnak. Talán már kiderült, az egyik, aki nem szégyenlős, és elő mer állni azzal, amire emlékszik, Jankovits Márta. Az ő generációjában az utolsó Jankovits. Sőt! Az utolsó, aki ezt a nevet viseli. És ott van anyukám, azaz csak volt, mert jónéhány éve távozott közülünk. Előtte és utána elment már a Jászberényiek első, és teljes második generációja is. Így lettem én, a Jászberényi utódok, második legidősebbike. Nem vágytam ilyen dicsőségre.

Tehát anyu, Jászberényi Katalin. Anyu, akivel életem minden napján találkoztam, amikor csak lehetett, és ameddig csak lehetett, mindig beszélgettünk. Gyakran vitatkoztunk, mint afféle szülő, és gyerek. Neki is rengeteg érdekes története volt. Kisgyerek voltam, ha segítettem törölgetni, vagy csak egyszerűen ott voltam ahol ő, vagy mesélt, vagy énekelt. Nekünk, testvéreimmel együtt (Kati, és Judit) ez olyan természetes volt, mint a levegővétel. A kisebbik húgom születése után már nem ment vissza dolgozni. Ő volt nekünk az otthon.

Amikor lejegyezte történeteit, ő még kézzel jegyzetelt. Így sokkal nehezebb közhírré tenni, ami az emberből kikívánkozik. Néhány írása megjelent a Hírtükörben. Irodalmi pályázaton is elindult, ahol nyert is. Sajnos nem írt túl sokat. Mikor meghalt, testvéreim szerkesztettek egy családnak szóló emlékkönyvet, amiben szerepel néhány írása. Ezekből idéztem én is a történeteimben. Remélem, ráakadunk még, valamelyik szekrény aljában a többire. Muszáj, hogy valahol meglegyen, mert az írások mellett a családfa is hiányzik. Amit szintén Ő állított össze.

*

Apu, Rácz László a szomszéd faluban, Érden látta meg a napvilágot, így őt is sorolhatjuk a tősgyökeresek közé. Igaz, néhány évesen a családjával Iváncsára költöztek. Huszonéves koráig csak ritkán, vagy inkább soha nem fordult elő kis falunkban, de a hatvanas évek elején ide vetette a sors. Így hatvan éve battai lakos.

Apu az iváncsai Rácz családból származik, mely család a kis érdi kiruccanást kivéve századok óta Iváncsán él. Valamikor régen, mint tutajosok (faúsztatók) kerültek a környékre. Nagypapa a nevéhez méltón balkáni fizimiskájú ember volt, nagymamám, Debreceni Rozália pedig apró kunforma asszony. A család sok mindennel próbálkozott, de ha volt egy kis valamire való vagyon, valami mindig közbe jött. Háború, kommunizmus, tszcs. stb. Nagypapát elvitték az oroszok, de Fehérváron megszökött a gyűjtőből. Elvitték a kommunisták is, mert vasvillával ment a tsz-beszervezőknek. Közben öt gyereket neveltek.

Apunak is nehéz sors jutott. Egy baleset miatt egy évet feküdt kórházban, majd érettségi előtt el kellett hagynia az iskolát. Egy kis kitérő után, mikor segédmunkás, majd kovács volt, megtalálta a helyét. 1958-ban hivatásos gépkocsivezető lett, sofőr, az Erőmű Beruházó Vállalatnál (ERBE). Így került az éppen épülő erőműhöz, méghozzá a legelsők között.

A DHV egy sátor volt a vasútállomáson, apámon kívül még három ember dolgozott itt. Itt a vasútállomáson találkozott anyukámmal. Aki még Budafokra járt gimnáziumba. 1963-ban házasodtak össze, és születtünk meg hárman, egymás után. A László név valahogy megragadt a családban, apámon kívül sorrendben én, majd a fiam is ezt a keresztnevet viseljük. Apu hála a jóistennek, még velünk van. Van idősebb, ifjabb, és legifjabb Rácz Laci. Mindennek a tetejében mindhárman sofőrök vagyunk, vagy voltunk.

*

Itt jövök én! Boldog gyerekkorom volt. Soha nem éltünk gazdagságban, hiszen apánk egyedül keresett. Délutánonként, mikor hazaért, mindent megjavított, megcsinált. Nem emlékszem, hogy hozzánk bármilyen szaki dolgozni jött volna. Apu cserépkályhát javított, hegesztett, festett, vizet, és villanyt, autót szerelt. Anyu pedig minden nap főzött, takarított, stb. és beosztotta a pénzt. Annak ellenére, hogy egy kereset volt, családi házunk, autónk, badacsonyi nyaralónk is volt. Gyakran jártunk kirándulni, és sokszor voltunk nyaralni.

Általános iskolába az utcánk végén található, most 1-es számú Általános Iskolába jártam. Nem voltam jó tanuló, azaz talán nem vették észre, ráadásul beskatulyáztak. Ezek után már nem is akartam megmutatni, mire vagyok képes. Mert ha véletlenül előhozakodtam vele, gyanússá váltam.
Akkor is kreatív gyerek voltam. Történt, hogy gyakorlati órán, fémépítőből darut építettem, vártam a dicséretet, de helyette kétségbe vonták, hogy egyáltalán én csináltam. Nem esett jól. Azt sem vette senki észre, hogy fogalmazni tudok. A diszlexiám miatt csak a helyesírásomra koncentráltak, ami ugye nem volt túl fényes. Talán látszik, hogy nagyon mély nyomot hagyott bennem, de szerencsém volt, mint általában.

Autószerelőnek jelentkeztem, és fel is vettek! Nem ez volt az igazi szerencse! Találkoztam egy, már akkor sem fiatal pedagógussal (Hock Ilona), aki meglátta bennem, amit addig senki, csak a szüleim. Ez volt a szerencse, mert megszerettem a tanulást. Ha nem is osztályelső, de a második mindig én voltam. Így már rögtön, a szakmunkásképző után leérettségiztem.

Dolgozni a DKV-nál, autószerelő műhelyben kezdtem. Egy idő után, nagyon hamar kiderült, hogy a műhely nekem börtön, másra születtem. Megszereztem a jogosítványt és sofőr lettem – szintén a DKV-ban.
Fél év után meghoztam életem egyik legjobb döntését, munkahelyet váltottam, a Tehagba kerültem. Ez volt az én világom, természet, szabadság, önállóság. Mérhetetlen sok dolgot tanultam, tapasztaltam, volt mit, és volt kitől. A bizalom, amivel megtiszteltek kiegyenesített. Ezek az évek, amit ott töltöttem, lettek életem legélménydúsabb és legmozgalmasabb évei. Katona voltam, megnősültem, megszületett első gyerekem. Ez időrendi, nem fontossági sorrend.

Aztán jött a katasztrófa, amit rendszerváltásnak neveznek. Az addig világosnak tűnő életutam egy pillanat alatt semmivé vált. Megszűntek lehetőségek, jöttek helyettük másikak. Ezek rafináltságot, találékonyságot, bátorságot, és még valami mást igényeltek.

Nem mindenre voltam alkalmas, de szívós voltam. 88-ban házasodtunk össze, 89, 90, 91-ben születtek gyerekeim. Sorban, Réka, Andrea, László. Közben házat építettem. Azért, hogy hiányosságaimat kompenzálni tudjam, megtanultam dolgozni. Sokat! Még többet. Jó hasznát vettem az apámtól tanultaknak, és a hozzáállásnak, amit tőle láttam. Ismét szerencsém volt, mint mindig. Olyan társat sodort mellém a gondviselő, ki – bármit csináltam, sikerült, vagy nem sikerült – mindig mellettem állt. Feleségem Vörös Andrea. Rajta kívül a nagycsalád is folyamatosan támogatott. Szükség is volt minderre, merthogy tizennégy évig egyedül kerestem. Túléltük, sikerült!

Ezekről az évekről, nem sok szép emlék maradt. Azaz, dehogynem! Születtek a gyerekek, nőttek, cseperedtek. Keveset láttam őket. Buszvezető voltam, építkeztem és vállalkozásba kezdtem. Vettem egy teherautót és költöztettem. Nem én éltem egyedül így, mindenki, aki jutni akart valamire. Ha nem térek magamhoz, elfuserálom az egész életem a szerzésre.

Egy idő után kezdett a szorítás lazulni. Andi is munkát talált, és kezdtek az anyagiak nem érdekelni. Hiszen minden megvan, a többiért már nem érdemes megrokkanni! Vágytam valamire, ami nem munka. Gondoltam egyet, és jelentkeztem főiskolára. Láss csodát, felvettek. Nem igazán a tudásért jártam, inkább az érzésért, amit a hely adott, nagy élmény volt. Sajnáltam mikor vége lett, 45 éves voltam.

Elhelyezkedtem a Szákomnál, csak itt dolgoztam, feladtam minden egyéb tevékenységet. Kiderült, hogy kutyából nem lesz szalonna, nem viselem el, hogy mások mondják meg, mit csináljak.

Közben a gyerekek szép csendben felnőttek, diplomát szereztek, más iskolákat végeztek, jogosítványt szereztek. Aztán elém álltak, hogy házasodnak. Úristen! Ilyen öreg lettem?! Ilyen hirtelen? És megint nem elég a pénz!

Nincs mese! Vállalkozni kell! Mit csináljak? A halat mindig szerettem. Árulok halat. És még? Mihez van kedvem? Fuvarozás! Akkor fuvarozok és így lett! Pályáztam, és nyertem. Megint saját lábamra álltam. Közben még egy bejelentés várt: unokám lesz! Hát mégis igaz!? Öreg leszek! Nem szabad ilyen könnyen adni! Irány a fiatalok közé, iskolába.

Megint beiratkoztam, de már nagyon furcsán néztem ki a sok zsenge elme között. Végigcsináltam, becsületből. Rá kellett jönnöm, hogy az idő múlását ez már nem állítja meg. Nekem jobban áll, ha az unokákat pesztrálom. Unoka már kettő is van: két fiú, István és András. Ők a jelen csodái. Akinek még nincs, el sem tudja képzelni, milyen különbség van a saját gyerek és az unoka között. Remélem, még lesz néhány, hogy legyen kinek mesélni.
Ez persze vicc. Nem hallgatóságot szeretnék magamnak, inkább a velük járó örömöt, szeretetet, gondot, aggodalmat, amit jó újra átélni. Na, ez fiatalít!

*

Sokáig nem tartottam fontosnak, hogy lejegyezzem az emlékeimet. Mindig terveztem, de soha nem volt fontos. Aztán ez az említett járvány előhozta belőlem. Máskor is írtam kommenteket, hozzászólásokat, és egyszer már írtam néhány részt a Tehagos emlékeimből, de ez évekkel ezelőtt volt. Elég sokan olvasták. Megjegyzem, a Tehag­ról sem nekem kellett volna írnom, volt ebben a témában nálam beavatottabb személy is, elég sok. Tehát elkezdtem az igaz történeteket, mert, ahogy írtam, egyre, és egyre több emlék került elő valahonnan mélyről.

Leírtam. Lesz, ami lesz! Nem gondolom, hogy valami eget rengetőt hoztam létre. Arra sem gondolok, hogy bármilyen irodalmi értéke lenne fogalmazásaimnak. Talán lehetnek érdekesek, mert sokaknak jutnak eszükbe rég elfelejtett emberek, élmények. Leírom azért is, hogy gyerekeim, unokáim, ha egyszer felettük is elszáll az idő, és nem lesz jobb dolguk, legyen mit olvasniuk. Én például szívesen olvasnám rég elhunyt rokonaim történeteit.

Nem tudom meddig tart még ez a kitárulkozásom, de úgy sejtem, már nem sokáig. Először is véges azon történetek száma, amiket érdemes közzé tenni. Aztán ott vannak azok, miket csak magamnak, és családnak írok le. Ugyanis amit leírok, valóban igaz dolgok. (Aztán, hogy mi az igazság, az igen szubjektív.) Tehát vannak a magánügyek, amik csak történelmi távlatból lehetnek érdekesek másoknak is. Ott vannak a durva, és másoknak hihetetlen történések, melyekkel szintén nem hozakodnék elő. Még azt hinnék, hogy költői túlzásokba esek.

Ezeket leírom, és majd valaki megtalálja, vagy nem. Különben sem minden esetben vagyok megelégedve az írásokkal. Van, hogy visszaolvasom és már teljesen másként tálalnám az egészet. Néha nagyon szentimentálisra sikeredik, még magam is csodálkozom. De hát mindegy, mert már ott van a nagy „felhőben”.

Ez van, nem minden sikerülhet egyformán jól. Örülök, ha némelyik szösszenet örömet okoz másoknak. Ha minden írásra akad egy olyan személy, akinek a hangulatát jobbá teszi, már nem ütöttem a billentyűzetet hiába.

*

Valamikor, régen az ifjaknak kellett tudniuk a család történetét. Az ősök neveit, cselekedeteit hetedíziglen. Nem ezt a kort éljük. Se idő, sem érdeklődés. Néha, a legváratlanabb pillanatban rám jön a mesélhetnék. Ehhez egy különös hangulat szükséges, ami valahogy, egyszer csak előkerül (elég gyakran). Ilyenkor, ha van körülöttem valaki, annak elmondom. Ha érdekli, ha nem.

Általában szeretik, ha mesélek. Hogy mit? Ez mindig a hallgatóság függvénye. Könnyen megy a témaválasztás, mert nekem mindenről eszembe jut valami. A gyerek érdekes hallgatóság, nagyon kell, hogy érdekelje a téma, hogy a figyelmét huzamosabb időre lekösse. Más az ő világuk, mint a miénk volt az ő korukban. Mérhetetlenül több inger éri őket. Nehéz ezekkel versenyezni. Majd eljön az idő, hogy őket is érdekelni kezdi a múlt. Akkor jön el, az én irományaim ideje!

Köszönöm az érdeklődést!