Azon túl a tág világ

Beszélgetés Telek Dorottyával

Balpataki Katalin

Sportkarrierjét Százhalombattán kezdte, ma már az UVSE felnőtt női vízilabda csapat meghatározó tagja és a Los Angeles-i California State University Northridge sportösztöndíjas hallgatója. Nem csak jó sportoló, de kitűnő tanuló is az alig húszéves Telek Dorottya, akivel százhalombattai otthonában, családi körben beszélgettünk.

– Mesélj magadról, és arról, hogyan indult a sportkarriered?

– A szüleim négyéves koromban írattak be úszni, mert szerették volna, ha megtanulom az alapokat, ha megyünk nyaralni, akkor rendesen tudjam élvezni a nyaralás adta lehetőségeket, és az egészségem miatt is fontosnak tartották, hogy sportoljak valamit. Kilenc éves koromig szerettem is úszni, addig versenyszerűen úsztam. Már 5-6 éves koromtól voltak eredményeim pillangó- és gyorsúszásban. Az országos ranglistán 5–6. helyen voltak a legjobb időeredményeim.

Kilenc évesen váltottam vízilabdára, mert akkor meguntam a faltól-falig való folytonos úszkálást. 2008-ban alakult a Százhalombattai Vízilabda Sportegyesület és a bátyám, aki ott volt az induló csapatban, már két éve oda járt. Szokás volt, hogy családi évzáró bulit tartanak, ott beszéltem az edzőkkel és akkor kérdezték, hogy nem szeretném-e kipróbálni a vízilabdát? Úgy voltam vele, hogy miért ne, a bátyám csupa jót mesélt róla. Úgyhogy nyáron lementem kipróbálni és ott is ragadtam.

Az általános iskola után mindenképpen Budapesten szerettem volna vízilabdázni. Százhalombattán inkább fiúkkal játszottam, mert nem nagyon volt stabil női csapat. Ezért tudatosan az Óbudai Árpád Gimnáziumot választottam, mert fontos volt, hogy erős legyen, és hogy közel legyen a BVSC vagy az UVSE uszodája. E két egyesületben van a legjobb női műhely, ahol folytatni szerettem volna a vízilabdázást. Végül az UVSE-hez kerültem.

Azért szerettem volna jó gimnáziumban tanulni, mert a mai napig nem született meg a döntés a tanulás és a vízilabda között, hogy melyik legyen a fontosabb. Sose tudtam lemondani egyikről-másikról. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet öröké megélni a sportból és kell egy jó végzettség, hogy később el tudjak helyezkedni a civil életben. Nagyon nehéz volt mindkettőben jó eredményt produkálni, de ment.

– Mi fogott meg a vízilabdában?

– Főleg az, hogy nem olyan unalmas, mint az úszás. Ez volt az első, ami megfogott, hogy labda van és hogy változatos az edzés. Nyilván a vízilabdában is sok úszásedzés van, de nem az van, hogy reggel bemész és úszol, majd este megint úszol, hanem változatos. A csapatsport is jobban tetszik, mert mindenben osztozol. A kudarcokon, vesztes meccseken is könnyebb túllépni, ha osztozni tudsz rajta. Az öröm meg különösen jó, ha osztozhatsz rajta. Például egy sikeres szezon végén nagyon felemelő érzés, amikor egyszerre ugrunk a vízbe, belökjük az edzőt is ruhástól és ölelkezünk, örülünk.

Persze időnként vannak konfliktusok, de ezeken is túljutunk. Tényleg úgy működik, mint egy család, hogy nagyon össze tudunk ugrani, de szeretjük egymást. Minden csapatnál nagyon fontos – főleg amikor újonnan kerülünk össze –, hogy összeszokjunk, megismerjük egymás stílusát. Akkor állunk össze, amikor mindenki tudja, hogy mi a szerepe és mit kell csinálni, hogy sikeres legyen a csapat. Nagy büszkeség, amikor látjuk, hogy összeállt a csapat és látjuk, hogy honnan hova jutottunk.

Az utánpótlásnál viszonylag könnyebb az összeszokás, mert nagyjából egyidősek vagyunk. Amikor feljutottam a felnőtt csapatba, sokáig meg voltam illetődve, hiszen a példaképeimmel és a felnőtt válogatott oszlopos tagjaival Keszthelyi-Nagy Ritával, Szücs Gabriellával, Ábel-Antal Dórával, Gangl Edinával, Rebecca Parkssal játszottam egy csapatban és szoknom kellett az új edzőt is. A korosztályi skála is szélesebb volt, de ennek ellenére nagyon jól együtt tudunk működni.

Nekem nagyon sokat adott a sport. Egyrészt a baráti körömet, akikkel nagyon szoros a kapcsolatom, másrészt a vízilabda nélkül nem tanulhatnék Amerikában. Az értékrendem kialakításában is nagy szerepet játszott, hogy mi a fontos, és hogy olyan emberré váljak, amilyenné váltam.

– A versenysport nagy áldozatot kíván a családtól is.

– A családból mindenki sportolt, anya kajakozott, apa kenuzott, a bátyám vízilabdázik, a húgom még kicsi, de triatlonozik, a nagybátyám, Hegedüs Róbert Európa- és világbajnok kajakos. Tudják, mivel jár ez. Hétköznap napi két vízi edzés és egy kondi, hétvégente meccsek. Csak 16-17 éves koromban volt hajnali edzés, de az már Budapesten és anya mindig felvitt a Margitszigetre. Az utóbbi két évben, a felnőtt csapatnál a reggeli edzés csak 8-kor kezdődik, amit a gimivel nehéz volt összeegyeztetni.

A családi nyaralások megtervezésekor kell figyelembe venni az edzéseket, meccseket, de általában június végén, július elején van erre három hét és karácsony környékén tíz nap.

– A női vízilabda is épp olyan durva sport, mint a férfi vízilabda?

– Alattomosabb. Főleg a karmolás és a rúgás általi sérülések a jellemzők. Egy-egy meccs után én is tele vagyok karmolásokkal. Egyébként a meccsek előtt körömmustra van, de a legrövidebb körömmel is lehet karmolni. Egyszer a gyűrűsujjam tört el, mert beleakadt az ellenfél fürdőruhájába.

Komoly sportbaleset síelés közben ért, térdszalagszakadásom volt, ami önhibámon kívül történt. A jeges sípályán elesett 4 éves húgom elé csúsztam, hogy ne menjen neki egy oszlopnak, aminek a végén sajnos a nagy becsapódás kicsavarta a térdem, műteni is kellett. Emiatt fél évre kiestem az edzésből. Azóta voltam már síelni, de a felnőtt csapatba kerülésem óta a bajnokság menetrendje miatt, sajnos nem fért bele az időmbe elmenni.

– A külföldi egyetem lehetőségét te kerested, vagy az talált meg téged?

– Én elképzelhetetlennek tartottam, hogy kint tanuljak, távol a családtól. 2019 nyarán, hogy fejlődjünk, az élményszerzés és a kíváncsiság miatt két barátnőmmel felkerestünk egy magyar edzőt Los Angelesben, aki fogadott minket. Ő segített abban, hogy másfél hónapra kimenjünk. Különböző tornákon, kupákon, bajnokságokon játszottunk. Ezekre mindig jöttek egyetemi edzők is, hogy keressenek a jövő évi csapatukba játékosokat. Ezek a tornák jól sikerültek és a nyár végén három ajánlatot is kaptam.

Kint az egyik csapattag családjánál laktunk. Még magángépük is volt, így láthattam Los Angelest a magasból. Sőt a Hollywood feliratot hamarabb láttam repülőből, mint, hogy oda kirándultunk volna. Nagyon nagy élmény volt egész Amerika, jártam Disneylandban, baseball-meccsen, szörföztem az óceánban, de a repülés volt a legfelejthetetlenebb.

Egy New York környéki és két Los Angelesi egyetemről kaptam ajánlatot. Nehéz és összetett döntés volt, végül a Los Angeles-i California State University Northridge mellett döntöttünk. Elsősorban azért mert száz százalékos ösztöndíjat kínáltak, mindenféle rejtett költségek nélkül, és mert a nyugati part vízilabda bajnokságai erősebbek. A száz százalékos ösztöndíj azt jelenti, hogy négy éven keresztül fedezik a tandíjamat, a lakhatást és az élelmezést is. Nekünk csak a repülőjegy költségét kell vállalni.

Ahhoz, hogy ténylegesen felvételt nyerjek, mindhárom iskola elvárta a SAT vizsgát – amerikai érettségi – és TOEFL nyelvvizsgát. Úgyhogy ez egy nagyon nehéz évem volt. 2019. július végén jöttem haza, augusztusban megkezdődött a szezon napi két edzéssel plusz egy kondival, szeptemberben az érettségi év és ezek mellett készültem az amerikai érettségire és a nyelvvizsgára. Decemberre mindkettő sikerült. 2020. júniusában megszereztem a magyar érettségit is és augusztusban készültem Amerikába.

Csakhogy a pandémia közbeszólt. Sajnos a külföldi gólyáknak nem engedték meg, hogy a Campusra menjenek, ezért online kezdtem meg a tanulmányaimat. Az UVSE edzéseket viszont folytattam. Az online tanulás nagyon nehéz, mert kilenc órás eltolódás van, ezért éjszaka online órákon veszek részt, nappal pedig edzésre járok. A csoporttársaimat sem ismerem még, egyedül a vízilabda társaimmal voltak heti Zoom-mítingek, hogy megismerjük kicsit egymást.

A Felnőtt Országos Magyar Bajnokságot viszont így végig tudtam csinálni, ahol végül aranyérmet szereztünk, továbbá az Euroligán (európai legjobb klubcsapatok bajnoksága) 3. helyezést értünk el. Ez méltó búcsú volt a csapattól.

Elvileg 2021. augusztusában mennék ki, de ez még kérdéses, mert az októberben Izraelben rendezendő junior világbajnokságon szeretnék részt venni. Az egyetem viszont mindenben támogat. Az én döntésem, hogy bevállalom-e a világversenyt. Kérték is, hogy a meccsek időpontjait adjam meg, hogy az időeltolódás ellenére meg tudják nézni.

Nagyon elkeserített, hogy a járvány miatt nem tudtam kiutazni. Viszont kiderült, hogy mivel az első évemben nem tudtam kiutazni és részt venni az ottani bajnokságban, így kapok plusz egy évet az egyetemen, így a mesterképzést is el fogom tudni végezni, ami nagy segítség.

– Milyen elképzeléseid vannak a jövődről?

– Az egyetemen gazdasági szakon pénzügyi elemzést tanulok. Hogy pontosan milyen irányba szeretnék menni, azt még nem döntöttem el. Egyelőre a fő cél a könyvelés, de ez változhat ez alatt a négy év alatt. Mindenképp megnézem, hogy merre, hova lehetne tovább menni.

Mint mindenki én is úgy kezdtem el sportolni, hogy a fő célkitűzés az Olimpia, a világbajnokság, az Európa-bajnokság. De most, hogy kiutazom 4-5 évre kérdéses, hogy, hogy alakul a jövő. Lehet, hogy kint maradok dolgozni, vagy sportolni, lehet, hogy hazajövök, és itthon folytatom a sportot vagy vállalok munkát. Még nem tudom. A profi vízilabdát 30-32 éves korig szokták általában játszani, utána a legtöbben polgári foglalkozást végeznek, és hogy az mi lesz, az majd kialakul.

Fontosabb eredményei:

2016-17 szezon: Országos Serdülő Bajnokság – bronz
2017-18 szezon: Országos Serdülő Bajnokság – ezüst, Országos Ifjúsági Bajnokság – arany
2018-19 szezon: Országos Ifjúsági Bajnokság – arany, Országos Felnőtt Bajnokság – arany, Országos Ifjúsági Bajnokság – arany, Felnőtt Magyar Kupa – arany
2019-20 szezon: Felnőtt Magyar Kupa – ezüst
2020-21 szezon: Felnőtt Magyar Kupa – ezüst, Országos Felnőtt Bajnokság – arany, EuroLiga – bronz

Sportfelvételek: Varga Jennifer