Más szemmel: Dózsa György veresége a temesvári csatában, a parasztháború vége
Részlet Mitták Ferenc nemrég megjelent könyvéből
1514. július 15.
1514. július 15-én a Dózsa György vezette paraszti fősereg Temesvárnál nézett szembe Szapolyai (Zápolya) János erdélyi vajda nemesi csapataival. Csatára készültek. Akkor már két hónapja tartott a parasztháború. Hogyan is kezdődött?
1514. április 9-én a pápa jóváhagyásával Bakócz Tamás esztergomi érsek ünnepélyes külsőségek között keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen. Nagy tömeg sereglett a pesti keresztes táborba, jórészt szegény emberek: parasztok, marhahajcsárok (hajdúk), kézművesek, diákok, egész jobbágycsaládok, gyakran papjuk vezetésével. A nemesek nem siettek a keresztes táborokba (több is volt). A vezérséget végül egy nándorfehérvári lovastisztre, a székely köznemesre, Dózsa Györgyre bízták.
Dózsa György (Székely György) 1470 körül született Dálnokon, lovaskapitányként Nándorfehérvárott szolgált. 1514. február 28-án a nándorfehérváriakat párbajra kihívó Ali szendrői török bég ellen Dózsa György állt ki párviadalra. Az összecsapásban, Dózsa győzött, Ali bég az ő kardjától halt meg. A győzelem híre eljutott Budára is, II. Ulászló király felkérette oda a vitézt. 1514 márciusában a király ünnepélyes keretek között aranyláncot, díszes kardot, drága ruhát és nemesi oklevelet nyújtott át neki.
Dózsa György éppen Budán tartózkodott, amikor 1514. március 23-án Bakócz Tamás esztergomi érsek hazatért a pápaválasztásról, majd április 9-én kihirdette a törökellenes keresztes hadjáratot. Április végére jelentős paraszti keresztes tömegek gyűltek össze Pestnél, Váradnál, Egernél, Kassánál és Kalocsánál.
Április 24-én (Szent György napján) a keresztesek vezérévé Dózsa Györgyöt nevezték ki, aki tizedmagával Bakócz érsektől felvette a keresztet (azaz a köpenyükre keresztet varrtak). Dózsa friss hőstette is hozzájárult ahhoz (és éppen Budán tartózkodott, azaz „kéznél volt”), hogy ő lett a sereg vezére. Már ekkor vele tevékenykedtek alvezérei: Gergely öccse, Mészáros Lőrinc ceglédi pap, Száleresi Ambrus pesti polgár.
Dózsa nagyon komolyan vette a megbízatás teljesítését. A fegyveres keresztesekből megpróbált katonákat faragni. Istvánffy Miklós történetíró így tudósít: „Székely György a tábornak katonai formát adott, s az újoncokat, amennyire az idő rövidsége engedte, oktatta, különböző katonai gyakorlatokat végeztetve velük.”
Dózsa György életútja a továbbiakban összefonódik a keresztes hadjárattal, majd felkeléssé (parasztháborúvá) váló mozgalommal. A nemesség nem szívesen vette, hogy jobbágyaik a keresztesek közé álltak, s igyekeztek a hadjáratot elhalasztani és az összegyűlt fegyveres tömeget szétoszlatni. Ezért május 10-én Dózsát és seregét elindították a déli határ felé. A fősereg és a vidéki táborok létszáma ekkor már meghaladta a 40 ezer főt.
1514. május 15-én a király és a nemesség sürgetésére Bakócz Tamás érsek berekesztette a további toborzást és felszólította az összegyűlt fegyveres kereszteseket, hogy térjenek haza, a hadjáratot később fogják megismételni. A paraszthadak ezért az egész nemességet a török elleni vállalkozás ellenségének minősítették, s megtörésüket a siker előfeltételének tekintették.
Dózsa György a paraszthadak általános hangulata miatt a feloszlató parancsnak nem engedelmeskedett, hanem tovább vonult délnek, ekkor talán még a török ellen. Amikor azonban a nemesség sorra az egyes keresztes seregtestekre támadt, amikor előhadát szétszórták, Dózsa a nemesek ellen fordult. 1514 május 28-án elfoglalta Nagylakot és felgyújtatta. A fogságba esett Csáky Miklós csanádi püspököt több földbirtokossal együtt kivégeztette. Dózsa korábban, május 18-án, a Cegléden (más forrás szerint Békésen) tartott beszédében már a nemesség elleni harcot említette meg. A hadjárat felkeléssé terebélyesedett.
Nagylak után Dózsa három hadtestre osztott seregei – Gyula kivételével – június közepére sorra bevették a Maros-menti nemesi erősségeket. Nyugati és északi szárnyaihoz kapcsolódva sikeres offenzívába kezdtek a szerémségi, a bács-bodrogi és a bihari paraszthadak is. Az előbbiek elfoglaltak egy sor kisebb végvárat, a bihariak pedig Nagyvárad bevételével tették fel a koronát a sikereikre. A kezdeti bénultság után a kormányzat összevont seregei előbb a nyugati és északi paraszthadakat győzték le.
Dózsa a paraszti fősereggel június 13-án Temesvárt vette ostrom alá, ahova Báthory István temesi ispán zárkózott be előle. A várat körülzárta és megkezdte kiéheztetését. Ezzel egyidőben a várárok vizét tápláló Béga folyó elvezetésének munkálataihoz is hozzáfogtak. A keresztesek gyakorlatilag mintha teljes biztonságban érezték volna magukat, a vár ellen még csak rohamot sem indítottak. Arra számítottak, hogy van idejük a kiéheztetésre vagy egy későbbi rohamra. Az idő azonban kevésnek bizonyult. Az ostromolt Báthory segítséget kért Szapolyai János erdélyi vajdától, akit Zápolyaként is emlegettek.
Szapolyai július közepén a mintegy 20 ezer főnyi hadával Temesvár megsegítésére érkezett. Szapolyai meglepte Dózsa paraszthadát, amely hasonló létszámú lehetett. Bár Dózsa szinte két tűz közé került – hiszen mögötte volt a vár –, bátran vállalta a csatát a felmentő sereg ellen.
A temesvári csatára 1514. július 15-én került sor. Az eseményeket többféleképpen írják le a tudósítások. Az egyik változat szerint a harcokba belefáradt parasztok többsége hallgatott a bántatlanságot ígérő felszólításnak, s július 15-én letette a fegyvert, majd a tárgyalások alatt Szapolyai elfogatta Dózsát és alvezéreit. Egy másik változat szerint Dózsa csatát vállalt Szapolyaival szemben, de a csata elején a vajda testőrlovassága Petrovics Péter vezetésével rátámadt a hozzájuk túl közel lovagló Dózsára. Petrovics kopjával letaszította Dózsát a lováról és a sebesült vezért foglyul ejtette. Ez eldöntötte a még alig elkezdődött csatát, a vezetés nélkül maradt parasztsereget kíméletlenül szétverték, aki tudott, elmenekült.
A temesvári csatával gyakorlatilag véget ért a parasztháború, a még ellenálló kisebb gócokat, csapatokat is hamarosan leverték az országban.
1514. július 15-e és július 24-e között történt meg Dózsa György iszonyatos kivégzése. Az eseményen ugyan nem volt jelen, de nyilván pontosan tájékoztatták az eseményekről II. Ulászló királyt, aki július 24-én ezt írta Miksa Császárnak: „Először a tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, akiket közönséges nyelven hajdúnak hívnak, … fogaikkal széttépték és felfalták, végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel.”
Az 1514. évi magyar parasztháború a huszita felkelésektől az 1525. évi német parasztháborúig ívelő kelet-közép-európai megmozdulássorba illeszkedik, azokkal számos hasonlóságot mutat. A mozgalom leverése után a nemesség csak a vezetőkre mért halált, a parasztok után nem indítottak irtóhadjáratot, hiszen a dolgos munkáskezekre továbbra is szükség volt.
Az 1514. évi októberi budai országgyűlésen a nemesség szigorú törvényeket hozott a jobbágyság ellen, ez volt a XIV. törvénycikkbe foglalt jobbágytörvény. Először is eltörölték a jobbágyok szabad költözési jogát, azaz röghöz kötötték őket (ez az ún. második jobbágyság). A jobbágy minden földjéért, amelyet a nemes neki művelésre, birtoklásra átengedett, telkenként évi 52 nap (heti 1 nap) robottal, 1 forint cenzussal, kilenceddel és pontosan meghatározható ajándékokkal (csirke, disznó, őz stb.) tartozott.
A budai országgyűlésen mutatták be Werbőczy István ítélőmester szokásjogi gyűjteményét, a „Hármaskönyv”-et (latinul: Tripartitum). Ez formálisan nem lett törvény, azaz kihirdetés híján nem emelkedett törvényerőre, ennek ellenére évszázadokig (1848-ig) nemesi alkotmányként, a nemesi jogok gyűjteményeként alkalmazták.
Megjegyzések, felvetések, gondolatok:
Az 1514. évi Dózsa-parasztháború a magyar történelem jelentős eseménye, az 1437. évi erdélyi parasztfelkeléssel együtt a kizsákmányolt, uraik által elnyomott, gyakran kilátástalan élethelyzetbe jutott jobbágyok (parasztok) kétségbeesett lázadása, felkelése. Céja az volt, hogy kedvezőbb feltételeket, jobb megélhetést vívjanak ki maguknak.
A parasztok harcának az elmúlt századokban pozitív volt a megítélése, azonban a XXI. század első negyedében ez megváltozott, egyre inkább negatívvá vált. Nincs már hivatkozás az igazságos harcra, a megértésre, a mintára, sőt megjelent az elítélő vélemény. Egyesek már úgy értékelik, hogy a Dózsa-parasztháború gyengítette az akkori országot, hozzájárult a „Mohácsi vészhez”, a középkori Magyar Királyság bukásához. Pedig ez nem így van, a válságba jutott állam a parasztháború nélkül sem lett volna képes ellenállni a világhatalommá vált Török Birodalomnak.
Dózsa György a leírások szerint kiváló végvári vitéz volt, de nem voltak hadvezéri képességei. A parasztsereg vezetése túl nagy kihívásnak bizonyult, Dózsának sem hadvezetésben, sem csatavezetésben nem voltak tapasztalatai. Ez is hozzájárult a gyors vereséghez. Az elfogása – bárhogy is történt – az óvatlanságát, rutintalanságát bizonyítja. Hol volt a testőrsége, miként lehetett lerohanni őt?
Az eddigi leírásokkal, vélekedésekkel ellentétben az sem zárható ki, hogy esetleg a saját emberei játszották az ellenség kezére. Erre nincs közvetlen bizonyíték, de tudható, hogy a parasztok egy része már nem értett egyet a harccal, békességet akartak, hazamenni gazdálkodni (ne feledjük, hogy nyár volt, aratni kellett volna).
Sokáig a parasztság jogaiért és szabadságáért harcoló mártír vezérnek tartották Dózsa Györgyöt, alakja szimbólummá vált, tetteit írók és költők, képzőművészek és filmrendezők, zeneszerzők örökítették meg. A pozitív kép a XXI. századra megváltozott, egyre kevesebbet (vagy egyáltalán nem) emlegetik, hivatkoznak rá, személye és szerepe semmivé vált. A hatalom és az általa befolyásolt közvélekedés úgy láttatja vagy véli, hogy Dózsa György nemkívánatos személyként az akkori hatalom ellen lázadt, visszahúzó erőként negatív szerepet játszott.
A leírtakból is következik, hogy a magyar történelem számos eseményét és személyét – így Dózsa Györgyét is – újra kell vizsgálni, értékelni. A korábbi osztályharcos ábrázolás meghaladottá vált, de lehet, hogy objektívebb megítélés kialakítható, ahol azért az értékek, a valós tettek nem vesznek el.
Összegzés:
Az 1514. évi Dózsa-parasztháború fontos része a magyarság történelmének. Megmutatta, hogy az érintettek képesek fellépni, fegyveres felkelést indítani a hatalom túlkapásai ellen, hogy jogokat vívjanak ki maguknak. A mozgalom és vezetője, Dózsa György akár napjainkig is példa lehet, nem kellene szégyellni vagy elítélni. Még az is elképzelhető, hogy országosan kapjon nagyobb hangsúlyt, szerepet, megemlékezést. Ennek módozatai sokfélék lehetnek, de semmiképpen nem a feledés.
