Más szemmel: A mogyoródi csata
…amelyben Géza és László Árpád-házi hercegek legyőzték Salamon magyar király hadait
Részlet Mitták Ferenc könyvéből
1074. MÁRCIUS 14.
Eseménytörténet és életút
A XI. század közepe a trónharcok időszaka Magyarországon, amelynek során az I. (Szent) István király halálát (1038) követően – mivel a trónörökös Imre herceg meghalt és nem volt más egyenesági utóda – az Árpád – ház különböző képviselői próbálták megragadni a hatalmat.
1038 nyárutóján, amikor István királyt eltemették, az utódnak kijelölt Orseolo Pétert koronázták királlyá, aki Orseolo Ottó velencei dózse és I. István ismeretlen nevű húgának a fia volt. A vele elégedetlenkedő magyar urak 1041-ben elűzték Pétert, és István sógorát, Aba Sámuelt koronázták meg. Péter nem nyugodott bele a vereségbe, és 1044-ben III. Henrik német – római császár katonai támogatásával visszatért, a császárnak hűbérként adva az országot. Péter újabb uralkodási szakasza is tiszavirág – életű lett, mivel 1046-ban újabb szervezkedést követően menekülni kellett. Tekintettel arra, hogy korábban Aba Sámuel meghalt, Péter pedig vagy meghalt, vagy megvakítva az uralkodásra alkalmatlanná tették, így a trón megüresedett. A száműzetésből hazatérő Vazul – fiú, András herceg lett a király (1046 – 1060), aki apja révén Árpád – házi tag volt. Később hazatért öccse, Béla herceg is, aki az ország egyharmadát jelentő dukátus (hercegség) birtokosává vált, és azt az ígéretet kapta, hogy András után ő lesz a király.
1053-ban azonban I. Andrásnak fia született, Salamon, akit 1058-ban királlyá koronáztatott. A sértődött Béla herceg a családjával Lengyelországba ment a felesége rokonaihoz, onnan pedig 1060-ban sereggel tért vissza Magyarországra, hogy bosszút álljon és megszerezze a koronát. A két testvér harcából Béla került ki győztesen, a sebesült I. András elhunyt, ezután I. Bélát koronázták királlyá (1060–1063). Tulajdonképpen ellenkirály volt, hiszen a trón Salamont illette, aki elmenekült és német földön húzta meg magát.
1063 nyárvégén Salamon német sereggel támadt Bélára, akit baleset ért (rádőlt a fa trónusa), de így is az ország védelmére vonult a határra, de a Rábca folyó közelében a beteg király meghalt. Fiai – Géza, László és Lampert – nem folytatták az ellenállást, hanem Lengyelországba menekültek.
1063 szeptemberében Salamont (uralkodott: 1063–1074) Székesfehérvárott újólag királlyá koronázták. Az ország ugyan nem lett német hűbéres tartomány, de IV. Henrik segítsége révén a birodalom politikai-hatalmi szférájába került. A német befolyást csak növelte, hogy még 1063-ban a tízéves Salamon király feleségül vette a tizenhat esztendős Juditot, IV. Henrik testvérét.
A fiatal Salamon helyett ténylegesen anyja, Anasztázia (orosz hercegnő) irányította az ügyeket. Az őket támogató főúri csoport vezetői között található Vid és Ernye ispán, valamint Salamon legjobb vitéze, Bátor Opos. A vezető csoport kiemelkedő alakja volt a fiatal királyné, Judit, aki hamarosan szinte Salamon helyett uralkodott. Judit főként gazdasági ügyekben, a pénzverés terén játszott jelentős szerepet.
Salamon alig kezdte meg az uralkodását, amikor I. Béla fiai, Géza, László és Lampert hercegek a német sereg elvonulása után lengyel hadakkal tértek vissza Magyarországra. Csatlakoztak hozzájuk a hatalomból kiszorult magyar főurak is.
1064 elején Salamon tárgyalásra kényszerült a hercegekkel. Ennek eredményeként a király és Géza herceg megosztozott az országon: Salamon megtartotta a királyság területének kétharmadát, míg Gézáé lett a dukátus, amelyet apja is irányított. Géza megosztotta öccsével a területet, a dukátus nyitrai részét Géza, a biharit László irányította, míg Lampert bizonnyal Salamon udvarában nyert tisztséget.
Kezdetben a király és a hercegek békében, jó együttműködésben éltek egymással, egészen 1071-ig, onnantól kezdve gyakorivá váltak a súrlódások. A két fél (Salamon és Géza) egymás ellen készült, a saját híveik is bátorították őket. Minthogy erőik megközelítőleg egyenlők voltak, külföldi segítség után néztek. Először Salamonhoz érkezett meg IV. Henrik német segélycsapata, így rögtön megtámadta Géza herceg Tiszánál táborozó hadát. Az 1074. február 26-án Szolnoktól keletre, a kemeji részeken vívott csatában Salamon nagy győzelmet aratott. Géza a Duna felé menekült.
Salamon követte ellenfelét a seregével, azonban a győzelem mámorában óvatlan volt. Ugyanis Géza összetalálkozott a segítségére cseh segélyhaddal vonuló László öccsével. A hercegek szembefordultak az üldözőkkel és 1074. március 14-én Mogyoródnál megütközött a két sereg. A csata sorsdöntő volt, a királyság jelentette a tétet. A királyt német, a hercegeket cseh segélycsapatok támogatták.
A Képes Krónika így írja le a mogyoródi csata lefolyását: „A bihari dandár közepén, a balszárnyon László helyezkedett el, Ottót (ti. a cseh herceget) a jobbszárnyra rendelték, Gézát pedig a nyitrai dandárral középütt állították. Mikor a király leereszkedett a hegyről, … megkezdődött a csata, a csehek első csapásra nyomorúságosan letiporták Vid ispánt és a bácsiakat. László herceg pedig felcserélte zászlaját Géza herceg zászlajával abból a célból, hogy Salamon bátrabban támadjon erre a csapatra, ahol Géza zászlaját hordozzák, abban a hitben, hogy Géza dandára… A király tehát, amikor László dandára elé érkezett, ráismert, megrémült és megparancsolta a zászlótartóknak, fordítsák a csapatokat Géza herceg csapatai felé. Látván László herceg, hogy a király féltében elfordul tőle, ő rontott az élen a király dandárára; háta mögött támadásra vágtattak az összes vitézek; másfelől azonban Géza herceg is hevesen rájuk tört a maga népével; László vitézei Salamon ide – oda kanyargó dandárát rémítő; kardcsattogással adták kegyetlen halálra. Másfelől Géza vitézei ízleltették meg velük a halál keserves poharát. Hullottak a németek, futottak az olaszok, de nem találtak helyet a menekülésre, és úgy hullottak a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon. Majdnem minden ember elhullván, Salamon király megfutott … ebben a csatában nemcsak a németek és olaszok estek el, de mondják, odaveszett Magyarország vitézeinek java része is.”
Tehát a Krónika leírását elemezve megállapítható, hogy Géza és László hadicsele perdöntő lett. A jobbszárnyat vezető Salamont megtévesztette a fivérek zászlócseréje. Miután rájött tévedésére, hadtestét – saját centruma előtt elvonultatva – a másik szárnyon álló Géza ellen vezette, alkalmat adva ezzel Lászlónak az oldaltámadásra. Salamon hibája el is döntötte mind a csata, mind a királyság sorsát. Ezt követően Salamon csak néhány nyugati határ menti várat tudott megtartani.
A mogyoródi győzelemmel 1074-ben Gézát királlyá koronázták, így az országnak egyszerre ismét két királya lett.
I. Géza (1074–1077) rövid uralkodás után, 1077. április 25-én váratlanul meghalt, és öccse követte a trónon, mint I. László (1077–1095), ő is tulajdonképpen a törvényesen megkoronázott Salamon ellenkirályaként vette át az ország irányítását.
(Salamon további sorsáról annyit, hogy 1081-ben lemondott a királyi trónról, visszaadta a koronát, cserébe jelentős birtokokat kapott; 1081–1082-ben szervezkedés miatt László bebörtönöztette, ahonnan 1083-ban engedték ki, külföldre távozva, a besenyőkhöz csatlakozva, 1087-ben egy balkáni hadjáratban halt meg).
A mogyoródi csatában aratott győzelemmel a Vazul – fia I. Béla király ágán öröklődött tovább a magyar királyi trón.
Főszereplők:
Az események bemutatásánál szinte minden XI. századi magyar történelmi személy neve említésre került, néhányuknál rövid életúttal. Vegyük sorra a neveket: I. (Szent) István király, Imre herceg, Árpád – házi Vazul herceg, Orseolo Péter, Aba Sámuel, I. András, I. Béla, Salamon király, I. Géza és I. László királyok.
Megjegyzések, felvetések, gondolatok
Az iskolai történelemkönyvekben, a közgondolkodásban kevésbé ismertek a XI. századi magyar történelem során zajló trónharcok. A leírások csak a „végeredményeket” tudatosítják, azt, hogy ki, mikor milyen eredménnyel uralkodott. Ráutalás van a testvér – és rokoni harcra a hatalomért, de csak felületesen. Pedig igen tanulságos a részletes eseménytörténet, hogy ki – kivel vívott ádáz küzdelmet a koronáért. Ha a valós történtekről nyíltan beszélnénk, talán lelepleződne az a hamis történelmi kép, amit a „kiváltságos magyarságról a Kárpát – medencében” elődeink és a mai politika, kialakítottak.
Sajnálatos módon súlykolják politikusok, de történészek is, hogy ezen a helyen a magyar nemzet egy kiválasztott, felsőbbrendű nép, különb mint más európai népek, s hogy eredendő, ősi jogai vannak másokkal szemben.
Határozott véleményünk, hogy a fenti erősödő szemlélet nagyon káros, tenni kellene a „helyesbítésért”.
A mogyoródi csata előzményeinek és következményeinek feltárásával, szélesebb körű ismertetésével reálisabb képet lehetne adni a magyar történelem XI. századi eseményeiről, bemutatva, hogy a magyarság életében, történelmében – más népekhez hasonlóan – jelen volt a kíméletlen, kegyetlen harc a hatalomért. És nemcsak egymás ellen, hanem a környező népekkel szemben is. Adott esetben egy őszinte feltárás, önvizsgálat után még helye lehetne egy „bocsánatkérésnek” is. Volna miért. Végre nemcsak másokat kellene megszólni, megbírálni a „magyarok bántásáért”.
Salamon király életútja, jelentősége alig ismert a közvélemény előtt. Érdekes lenne egy felmérés arról, hogy a lakosság hány százaléka tud róla (mikor uralkodott, tettei, cselekedetei). Ideje lenne őt és a magyar történelem jelentős személyiségeit közelebb hozni a ma emberéhez. Mert a múlt megfelelő ismerete mindenkor fontos!
ÖSSZEGZÉS:
Az 1074-es mogyoródi csata nagy jelentőségű esemény volt a magyar történelemben, pontot tett Salamon király uralkodásának végére, lezárta a trónharcok évtizedeit, amelyek I. (Szent) István halála után törtek ki.
Salamon kalandos életet élt király volt. Országlása, uralma a főúri pártharcoknak, a dinasztikus belháborúknak esett áldozatul. Személyes képességei alapján tehetséges király válhatott volna belőle, de ehhez a körülmények nem kedveztek neki. Halálával férfiágon az Árpádok egyik ága (az I. András király ága) kiveszett, hiszen sem neki, sem Dávid nevű öccsének nem voltak gyermekei.
Részlet Mitták Ferenc – Mittákné Bögre Ágnes: Más szemmel 2 – 48+2 újabb magyar és világtörténelmi eseményről és személyről c. könyvéből
