Ajándék az Óvárosnak

Nagy Szonja

Nagyapám, Takács Péter galériájában új festményt láttam a bemutató állványon. Az ismeretlen hölgy portréja tengerkék szemekkel mosolyog. A kép a múlt században készülhetett, a stílus, a kosztüm erre utal. A nagyméretű érdekes kép napok múlva is újra és újra eszembe jut. Elhatároztam, hogy kifaggatom a papát.

A képet ki festette, kit ábrázol és hogyan került a galériába?

Márton Béla a festőművész, az alkotó, a festmény Hegedűs Lászlóné Tóth Margitot ábrázolja. A mű Ungváron készült. Ajándékba kaptam a lányától, Hegedűs Zitától.

Miért Százhalombatta és miért a te galériád?

Az általam írt Márton Béla kis monográfia a kezünkbe került egy évtizede. Úgy gondolhatták a szervezők a könyvtári kiállítás kapcsán, hogy a város ma is gondozza, ápolja Márton Béla hagyatékát. Felolvasom az ajándékozási okirat szövegét: „Megajándékozott Takács Péter százhalombattai műgyűjtő, galéria tulajdonos… A portrét olyan szándékkal ajándékozom oda, hogy méltó helyre kerüljön és a százhalombattai lakosok is örömét leljék benne, és soha ne kerüljön eladásra. A portréra úgy is tekinthetnek, mint Béla bácsi plátói szerelmére.”

Plátói szerelem, ez most mit jelent?

Amikor a kis monográfiát írtam és a képeket válogattam a kötethez, égen-földön kerestem a Márton Béla feleségéről készült gyönyörű portrét, amely az otthoni műterem része volt, de a kép nem került elő. Portrék Danai István remek gyűjteményében vannak, ezek férfi karaktereket ábrázolnak. Amikor Némethné Hegedűs Zita telefonált, hogy odaajándékoznák édesanyjuk portréját, örömmel fogadtam. Akkor említette, hogy Márton Béla és a képen látható Margitka között plátói szerelem volt, kíváncsian, izgalommal vártam a festményt és nem csalódtam.

A kép különlegessége, hogy az alkotó és a modell nem csupán ismerte, tisztelte egymást, hanem szerelmet is éreztek egymás iránt. A realista mű nem idealizál, de pontosan közvetíti a különös kapcsolatot. Az ajándék mű szimbólumai is erről a beteljesülés nélküli érzésekről vall. Az ábrázolt hölgy ékszerei az arany nyaklánc, a fehér – akkoriban a menyasszonyok által viselt – kesztyű, különös mosoly, arcvonás a szerelem, a rajongás jelképei. A sötét fekete ruha, a gyász színe, jelzi a sorompót. Ebben az időben (1959-1960) mindketten házasok voltak. A Hegedűs család már Magyarországra készült, a gyermekek továbbtanulása érdekében. Márton Béla újra és újra írta a kérvényeket, hogy áttelepüljön, ami csak tizenkét évvel később sikerült.

Mi lesz a festmény sorsa?

Márton Béla az óvárosban élt, itt volt a háza, műterme, itt él az a közvetlen nemzedék, akik ismerték, szerették, tisztelték. A polgármesteri hivatalban van egy reprezentatív gyűjtemény, úgy gondolom, hogy a közösségi házban kialakítható egy Márton Béla-terem, ahol a festményeket nyitvatartási időben az érdeklődők láthatják.

A Zenálkó Etel Óvárosi Közösségi Ház befogadná a képeket?

Igen, beszéltem Imre Jánossal, a Közösségi Ház üzemeltetőjével, a Korshak Kft. vezetőjével. Ő támogatja az elképzelést.

Az adományozók nevében Némethné Hegedűs Zita elfogadja az új lehetőséget?

Zita mesélte a következő történeteket. Margitka és Béla bácsi Százhalombattán több alkalommal találkoztak, egy-egy alkotás vásárlása érdekében. Az utolsó alkalom a kilencvenes évek végén volt. Zita akkor annyi idős volt, mint édesanyja a festmény születésekor, és nagyon hasonlított rá. Béla bácsi óvárosi műtermében fogadta őket. Átölelte Zitát és Margitkának szólította, de a mögötte álló mama figyelmeztette. „Béla tévedésben vagy, ő a lányom!” A meghitt kapcsolatra utal. A humoros jeleneten jót derültek. Az adományozó család örömmel elfogadja ezt a lehetőséget.

Lehet ez a kép egy állandó tárlat csírája?

Abban bízom, hogy néhány év alatt összegyűjthető az állandó tárlat képanyaga. A százhalombattai Márton Béla Társaság, a régi rajongók, gyűjtők és barátok adakozásából elképzelhető, hogy ez megvalósul. Ebben az esetben nemcsak az emléktábla jelezné, hogy itt élt és alkotott a város festője, Márton Béla.