A téglagyári emlékmű átadása
Szegedinácz Anna
A Téglagyári-völgy alatti Duna-parton három fiatalember – Kővári Gábor, Bocsor Bence és Karácsony Máté – jó időben, friss levegőn – szokásos hobbijának, a mágneshorgászatnak hódolt 2022. augusztus 14-én. A „kincskeresők” nagy teljesítményű mágnesukkal egy nagyobb fémtárgyat találtak, amely nem lehetett arany, hiszen a fémkeresőjük csak a vastárgyakat érzékelte. Nem először kutakodtak a vízparton, megtették azt máskor és máshol is, folyók, patakok, tavak mellett, hogy megtisztítsák a nem odavaló dolgoktól a partot és a vizeket. Miután rábukkantak nekiláttak a tárgy kibontásának a vizes homokból.
Amit találtak igen csak meglepte őket, mert egy nagyon régi, oldalán nyitott téglagyári téglahordó kocsi volt, mélyen beágyazódva a vízparton a homokba. A téglahordó kocsi meglehetősen rossz állapotban került elő, de azért másnap elszállították, amiben már negyedik társuk, Závodszky Ádám is aktívan részt vett.
Adódott a kérdés, mi legyen vele? Felkeresték Szabó Gábor óvárosi képviselőnket, aki azt javasolta, tetessük rendbe és ki kellene állítani a már 1990 óta nem működő téglagyár elé, mementónak. A gondolatot tett követte és ennek eredményeképpen készült el a téglagyár 1924-es újraindításának 100. évfordulójára – egy kis emelvényen –, az „emlékmű”, rajta a szépen rendbe tett régi kocsival. Oldalán megemlítve, feltüntetve a mágneshorgászok nevét.
*
Azon a napon, 2024. november 11-én kettős avatás történt. Elkészült a Szabadság út Gyorma utca és István király út közötti szakaszának felújítása, melyet ünnepélyesen vett át a város vezetése és Szabó Gábor, néhány vendég részvételével. Onnan érkeztek az avatásra valamennyien, 10 óra 30-kor a téglagyárhoz. Mielőtt megérkeztek volna, már többen várakoztak óvárosiak a téglagyár előtt, akik személyes érintettségük miatt, fontosnak tartották részvételüket a kis ünnepségen.
Versits Gyuláné Sándor Marika munkatársa volt az üzemnek 1957–1990-ig, a gyár bezárásáig. Sok emléke fűződik hozzá, ahol több területen is dolgozott ezalatt a 33 esztendő alatt. Volt a téglaprésnél, a válaszfalprésnél, szállították autón a készterméket a vasútállomásra és rakták vagonokba. Dolgozott együtt Bugyinka Lajosnéval, a Bugyinka család leányaival is. A férje is ott dolgozott villanyszerelőként.
Amikor a termelés Százhalombattán befejeződött, Törökbálintra került a Budai Tégla és Cserépipari vállalathoz, aminek szintén Praczkó József volt az igazgatója. Ott dolgozott a nyugdíjba vonulásáig, 1995. október 5-ig. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy egész életében a téglagyáraknak dolgozott és nem egyedül.
*
Tolnai Béláné Osztovics Emília (Milcsi) elmesélte, hogy egy időben az édesanyja is a téglagyárban vállalt munkát, vizes téglákat rakott csillére, az volt a feladata. Nyolcadik iskolás korában, nyáron ő maga is édesanyjával tartott. Hajnal 4 órakor már a gyárban kellett lenniük és mint fiatal, a vizes ceglédi kannák megtöltésében és vízhordásban segített. Ha nem volt feladat, akkor csatlakozott édesanyjához és mellette segített a rakodásban. Nem csak a bér lett a jutalma, hanem mikor nyugdíjba vonult, még azt az időt is beleszámították, amit gyerekként a téglagyárban dolgozott két nyáron át.
Édesanyján kívül nagymamája testvére, Vucskovics Gergely is téglagyári munkás volt.
*
Németh István családját is szoros kapcsolat fűzte a gyárhoz. Dédapja Würth József kovácsmester volt, aki fiát, Antalt is megtanította mesterségére. De hogy több szakmája is legyen – így mondták: több lábon álljon –, az édesapja beajánlotta dr. Matta Árpádhoz az uradalomba lakatosinasnak. Az alapos tanuláshoz sokféle gép volt – gőzgép, malom szűrői és mások. Később áramfejlesztő kezelése, javítása is a feladatai közé tartozott. A malom gépeinek dieselmeghajtásról gőzre való átszerelése 1893-ban történt. 1912-ben pedig bevezették a villanyvilágítást az uradalomba. Tehát mindig akadt javítanivaló. A felkészült fiatalember 1923. március 15-én végzett inaséveivel és segédvizsgát tett István nagyapja, Würth Antal.
A jobb kereseti lehetőséget megragadva a téglagyár kovácsműhelyébe került. A gyárnál azonban különböző okok – gazdasági válság – többször megszakította a munkaviszonyát, de végül 1938-ban végleg a téglagyár egyik kovácsa lett, egészen a nyugdíjazásáig. 1928-ban, amíg el nem készült a házuk a hegyen 1943-ban, a gangosházban éltek a feleségével és gyermekeikkel.
A téglagyár olyan volt, mint egy kis falu a faluban. Voltak a munkásoknak lakóházai, volt saját kultúrháza, boltja, volt kantinja, sőt focicsapata is, később saját öltözője fürdővel.
A család még a téglagyárban lakott, amikor 1942 nyarán hatalmas felhőszakadás esővize zúdult a völgyre, amely elönteni látszott az égetőkemencéket is. Ha pedig az vizet kapott volna, ugyanaz lett volna a sorsa, mint 1911-ben, amikor a bezúduló víz gőzzé válva felrobbantotta az épületet és az összeomlott.
Ismerve a történetet, a 13 esztendős ifj. Würth Antal – aki még nem dolgozhatott ott koránál fogva – lefeküdt a kemencék elé, hogy a testével elterelje a vizet és védje a legrosszabbtól. Látva ezt a felnőttek közül többen, akik árkot ásni mentek ki a zuhogó esőben, hogy eltereljék a vizet a kemencéktől, maguk is a kemence elé feküdtek. És mekkora szerencse, hogy megvédték a robbanástól az épület legfontosabb részét és nekik sem lett semmi bajuk, mert az életüket tették kockára akkor.
Németh István azt is elmondta, hogy nyaranta, általános iskolás korában, ő is dolgozott a battai téglagyárban Pintér Lajos barátjával, sőt középiskolás korában az Érd-ófalusiban is, de akkor már komolyabb munkákat végeztek. Hajnal négyre bent kellett lenni és kerékpárral járt, különösen az érdibe. Egyszer az öreg kerékpár fél kormánya menetközben a kezében maradt. Gyalog kellett bemennie, de a kovácsműhelyben meghegesztették neki. A battaiban – 11 éves korában – még az artézi kútról hordott vizet. Sokszor megdicsérték, mert a nyarak melegek voltak és nagyon igyekezett, hogy a távoli munkahelyeken dolgozó lányok, asszonyok és férfiak ne szenvedjenek vízhiánytól.
*
Kővári László: – A nagyszüleim a „főszegen” laktak, viszonylag közel a téglagyárhoz. Ők maguk a földjeiket művelték, nem dolgoztak ott, de a nagyapám Kővári István testvére, Kővári Gábor a téglagyárban dolgozott. Miután lerobbantották az agyagot a hegy oldalán, csillékkel hordták be a feldolgozáshoz. A feladatuk lett, hogy a vastárgyakat megtalálják a nyers agyagban, hiszen a feldolgozás alatt több darabolón és szűrőn haladt át az agyag, míg vízzel összevegyítve nyersanyaga lett a téglának, amelyet aztán a préseken átnyomva formát – tégla- vagy válaszfal – kapott, amelyet még a szárítóba kellett vinni és kiszárítani az égetés előtt.
Sokszor megfordultam ott, de a legemlékezetesebb számomra Hóbor Feriék esküvője volt. Lehettem 6-7 éves, amikor a templomi esküvő után a téglagyár kultúrházába vonultak lakodalmat ülni. Sok volt a meghívott vendég, 12 koszorúslány a párjával kísérte az ifjú párt, és a nagy vendégsereg. Mi, kíváncsiskodó gyerekek persze elmaradhatatlanok voltunk és arra emlékszem, hogy a színpad előtt könyökölve milyen örömmel hallgattam az érdi Károlyi zenekar muzsikáját. Később tőle tanultunk meg néhányan harmonikázni.
Sokszor hallgattam meg apuék zenekari próbáit otthon, amikor nálunk próbáltak és fellépéseiken is. Udvardi Károly bácsi tambura zenekarának tagjai voltak: Dubecz Feri bácsi, Csupics Sztankó és apám is. Talán ezért lettem zenész magam is.
*
A beszélgetésünk végére megérkeztek a vendégek, a város vezetői: Vezér Mihály polgármester, Török Sándor alpolgármester, Nagy Balázs és Szabó Gábor óvárosi képviselők. A köszöntőt és az avató beszédet Török Sándor mondta el.
*
Az emlékhely átadása a téglagyár 1924-es újraindításának 100 éves évfordulójára készült.
A téglagyárat 1893-ban adták át először. Az égetés szénporral történt, melynek füstjét ki kellett vezetni az égetőkemencékből, ezért az épület tetején füstnyílások voltak. Ezeken áramlott be a víz, mely a forró térben gőzzé alakulva szétfeszítette az épület falait és az felrobbant. Csak 1911-ben indulhatott újra egy olyan új épületben, amely angol mintára készült.
A gazdasági válságok miatt többször leállt, végül 1937–1990-ig, a bezárásáig folyamatosan üzemelt. Sok családnak és sok embernek adott munkát.
1942-ben Lázár János vásárolta meg az üzemet és az államosításáig, 1949-ig az ő tulajdonában volt. (Sz. A.: Az üzem államosításának dokumentálása egy A/4-es papírív felén történt meg. Adattár: „Matrica” Múzeum. A dokumentum átadója Praczkó József igazgató volt.) A neve Budai Tégla és Cserépipari Vállalat lett.
Török Sándor arról is megemlékezett, hogy az 1970-es években ő maga és sok fiatal erőműves a munkaidő letelte után, sokszor vállaltak plusz munkát a téglagyárban. Itt találkozott először Szél Palival, de vállaltak munkát erőműves kollegájával, Zólyomi Kálmánnal is.
Csillékkel hordták be a nyers agyagot, vagy vitték a szárítóból az égetni valót a kemencékbe. A gyár területén a szállításhoz a sínek szinte behálózták a téglagyár egész területét. Az égető közelében nem voltak már sínek, vaslapokon kellett betolni a tele rakományt. Az égetőből aztán a még ki kellett pakolni forró téglát. Az égetés körkemencében történt. Ahol elkészültek az égetéssel, abból kipakolták a kész téglát, válaszfaltéglát, majd amikor teljesen üres lett, friss szárított téglákkal újratöltötték. Tehát mindig volt valamely részén töltés és távolabbi részén pedig égetés. Volt selejt is, amelyet a Duna-partra csillékkel toltak le. Bizony előfordult, hogy a csillét – aki tolta nem tudta megtartani és – kifordítása után a csille lezuhant a szállítmányával együtt. Néha az is előfordult, hogy maga a szállító esett le a csillével együtt.
Abban az időben még voltak stráfkocsisok, akik lovakkal szállították el a kiégetett téglát, válaszfaltéglát a megrendelőknek. Így ismerkedett meg Bauer Manci nénivel – ők a férjével fuvaroztak, Marinov Ivánnal, aki később már Roburral szállította a megvásárolt anyagot, Kervárics Istvánnal és váli fuvarosokkal. „Én voltam a téglagyár utolsó villanyszerelője” – mondta.
Megköszönte a mágneshorgászoknak, hogy nem a vastelepre vitték a régi típusú téglaszállító kocsit, amit ugyanúgy csillének neveztek, mint a zártat. Sajnos már csak ez maradt emléknek, a zárt típusúakból nem maradt egy sem. Szabó Gáborral együtt új életet teremtettek neki, emléket egy valamikor téglagyárnak, mely nemcsak munkalehetőség volt sok ember számára, de a maga korában vezető ipari létesítmény is, és az első, sokáig az egyetlen ipari üzem Százhalombattán.
Török Sándor beszéde után még Vezér Mihály polgármester szólt arról, hogy a téglagyár műemlékké nyilvánítása sajnos nem jött létre. A Műemléki Hivatal a védelmet nem támogatta, arra hivatkozva, hogy több ilyen ipari emlék van, és a battainál sokkal jobb állapotban.
*
Vezér Mihály polgármester úr még arról is beszélt, hogy a bezárás után a privatizáció idején az épületet a hozzá tartozó területtel Dani István vásárolta meg. (Sz. A.: Aki nem volt más, mint a Budai Tégla és Cserépipari Vállat akkor már, vagy később lett igazgatójának a férje.) A létesítményt felajánlotta a városnak megvásárlásra, amit az önkormányzat elfogadott, így 6 év alatt, évi 50 millió forintot fizetve érte, a város tulajdonába került az épület és a Téglagyári-völgy.
A polgármester megköszönte a megjelenteknek a részvételt és a megemlékezést. Kérte, készüljön közös fotó a megjelentekről, megemlékezőkről.
