Az ezeregy lépcső városa és a Potala Palota – Kína-Tibet útinapló

Menjünk világgá: Varga Imre

Mezőgazdasági mérnökként és ipari parki menedzserként, pályafutása során bejárta szinte a fél világot. Magazinunk „Menjünk világgá” c. sorozatában ezúttal Varga Imre Kínából és Tibetből származó, lebilincselő úti beszámolóját olvashatják, amely nem csupán megörökíti a távoli tájak látványát, hanem mélyebb kulturális, történelmi és emberi értékeket is megelevenít.

Korai vágyak és első lépések a világban

“18 éves koromig gyakorlatilag csak a szülővárosom 10 kilométeres körzetében mozogtam; a világ tájai, más országok kultúrája szinte csak könyvekből, képekből és filmekből érintett meg. Vágyakozva néztem az útleírásokat, izgalommal töltött el minden egyes kép, amely távoli földekről szólt. Aztán, amikor a 80-as évek elején, munkahelyváltás révén Szegedről Százhalombattára kerültem, azonnal felszálltam az első jó alkalomra, hogy külföldön dolgozhassak. Egyiptomtól a Perzsa-öböl menti arab államokon át egészen Bangladeshig több helyen megfordultam. Ez az időszak megnyitotta számomra a világot, és nem sokkal később sikerült Kínába is eljutnom egy mezőgazdasági küldöttség tagjaként, közvetlenül a Tienanmen téri események után.

Egészen elképesztő élmény volt ezt a hatalmas országot testközelből látni. Ezt követően még számos országba eljutottam, főleg turistaként. Albérletből világpolgárrá váltam – ez lett az életem mottója. Úgy gondolom, rengeteg lenyűgöző, izgalmas, minden érzékszervet megmozgató hely van a világon, amelyeket meg kell ismerni. Nem értek egyet azokkal, akik anyagilag megtehetnék, hogy új országokat fedezzenek fel, mégis ugyanoda járnak évek, évtizedek óta nyaralni. Én kétszer ugyanoda nem megyek. Nyugdíjasként a feleségemmel közösen állítottunk össze egy bakancslistát, amelynek végigjárásához hosszú életre van szükség. Ennek a listának egyik különösen izgalmas tétele volt Tibet és Kína körútja.

Az út előkészítése és az indulás élménye

A Tibet-Kína körutazás lehetősége idén májusban adódott. Ez a kaland két hétbe volt zsúfolva, az útvonal: Shanghai – Tibet (Lhasza) – Hszian – Peking. Két hét utazáshoz nem kellett külön vízum, csupán meg kellett birkózni a majdnem 14 órás repülővel, ami meglehetősen fárasztó, de megéri.

Shanghai: keveredés a múlt és a jövő között

Első állomásunk Shanghai volt, a több mint 32 milliós tengerparti város, amely Kína és a Távol-Kelet egyik pénzügyi központja. Az üzleti negyed felhőkarcolói mintha a sci-fi filmek díszletei lettek volna, csillogó üvegpaloták és fényözön mindenfelé. Ami számomra különösen lenyűgöző volt, az a város ritkán látott tisztasága. Nem csupán a belvárosi főutcák, de a mellékutcák is makulátlanul rendezettek voltak. Egyetlen eldobott papírdarab, vagy gyufaszál sem hevert az utcakövön. A parkokat gondosan karbantartják, mintha minden fűszálnak meglenne a helye. Ez óriási kontraszt volt a hazai városi szemlélethez képest. Emellett Shanghai hangulata a nyüzsgő modernitás és a hagyományos kultúra elegye. Az elképesztő felhőkarcolók árnyékában megmaradtak autentikus éttermek, ahol helyi ételeket próbáltunk ki, a pazar dim sum-tól a friss tengeri herkentyűkig.

Lhasza: a lejtőn belépve a spirituális Tibetbe

Következő állomásunk Lhasza volt, Tibet autonóm régiójának fővárosa. Helyi repülőjárattal érkeztünk, egy hegyek között megbúvó, apró repülőtéren szálltunk le – a város tengerszint feletti magassága majdnem 3700 méter. Az idegenvezetőnk már az érkezéskor figyelmeztetett, hogy komoly akklimatizációra van szükség, mert a ritka levegő nehezítheti a szervezet működését. Nem túlozott: az első nap éjszakáján sokan, több mint a csoport fele, könyörtelen fejfájást tapasztalt, illetve légszomjjal küzdöttek, és volt, aki napokig lábadozott. A városban bárhol lehet kapni hordozható oxigénpalackot, amivel segítik az idelátogatók alkalmazkodását.

Lhasza egymilliós város, ám érdekes, hogy a lakosság mintegy 60%-a kínai bevándorló – sokan az erőszakos betelepítések miatt –, míg 40% tibeti. Ez a kettősség érződik mindenütt, látható a nyelvhasználatban, az építészetben és az emberek viselkedésében is. Lhasza Tibet szellemi központja és a Dalai Lámák hajdanvolt székhelye. Az egyik legnagyobb élmény a Potala Palota megmászása volt, a Dalai Lámák történelmi otthona. A több száz lépcsőt megmászva beléptünk egy másik dimenzióba; megcsodálhattuk a fiatal Dalai Láma tanulószobáját, pihenőhelyét és a palota legbelső termét, ahonnan a kínai invázió idején menekültek el.

A városi központban található templom és környéke mély spirituális élményt adott, ahogy a helyiek buddhista imádatukban üldögéltek, szertartásokat végeztek. Körülöttük a bazárok életre keltek: ezernyi kegytárgy, füstölő, tibeti selymek, amulettek és helyi kézműves termékek áradata. Egyik kis térháromszögben vidéki tibetiek kínálták tradicionális viseletüket, régiségeiket – visszacsapó íjakat, kézzel készített szőtteseket, és még jurta modell is volt. Sajnos a nyelvi különbségek megnehezítették a szorosabb kapcsolatot, mégis egy pillanatig megéreztük a tibeti lélek mélységét.”

Vonatozás a magas fennsíkon és a történelmi titkok Hsziánban

Lhaszából Hszianba a leghosszabb, lenyűgöző vasúti szakaszon utaztunk: 33 órás vonatút következett, melynek mintegy 20-24 órája a tibeti fennsíkon vezetett, 4000 méter fölötti magasságban. A legmagasabb pont, amelyet átléptünk, 5100 méter volt, ahol még az oxigénellátás is biztosított volt a fülkékben. Először elégedetlenkedtem, hogy „miért nem repülővel megyünk”, hogyan tölthetjük ki a 33 órát vonaton, de aztán ez az út lett pályafutásom egyik legemlékezetesebb élménye. A vonat szinte átszeli egész Kínát nyugatról keletre: a kietlen és szinte holdbéli tibeti fennsíktól kezdve fokozatosan átalakuló tájakon haladtunk, ahogy az alacsonyabb fennsíkokon hasznosított mezőgazdasági területek és erdők váltották fel a kopár területeket. Lenyűgöző volt az állandó változás, a természet közelsége és a kultúra rétegeinek felfedezése.

Hszian egy 12 milliós, történelmi város, amely világhírnevét az i.e. 3. századi első császár sírját védő agyaghadseregnek köszönheti. Ez a hatalmas katonai kollekció, amely kb. 8000 agyagkatonát, több száz agyaglovat, harci szekeret és lovast foglal magában, több mint kétezer éve őrzi a császár birodalmát. Nem csupán a léptékében, hanem részletgazdagságában is lenyűgöző, hiszen egyes katonákat csak 1-2 év alatt sikerült restaurálni. Külön érdekesség, hogy a mauzóleumot mintegy 700 ezer munkás építette, és a császári sírkamrát csak 2050 után tervezik kitárni, várva a technikai fejlődést, amely megóvhatja a több ezer éves emlékeket a pusztulástól.

Peking: az ősi és a modern Kína csúcspontja

Hszianból nagysebességű vasúton (330 km/órás tempóval) utaztunk Pekingbe, amely közel 24 milliós lélekszámával Kína hatalmas fővárosa. A város területe sokkal nagyobb, mint Shanghai-é, és a hangulata is teljesen eltérő. A gigantikus városi térkép egyik fele a modern nagyváros, felhőkarcolókkal, hatalmas utcákkal és üzleti negyedekkel, míg a másik része a hagyományos kultúra otthona.

Pekingben volt alkalmunk bejárni az ikonikus Tienanmen teret, a legendás Tiltott Várost, a Nyári Palotát, majd természetesen a címben is szereplő Nagy Falat is. A naponta megtett 20-24 ezer lépés igazi kihívás volt, hiszen főként a Nagy Fal környéke meredek lépcsőkkel van tele – amelyek között volt 20 cm-es és 40 cm-es magasságú is, ami hatalmas megterhelés az izmoknak. A háromnapos izomláz a túra végén elmaradhatatlan volt. Érdekesség, hogy Kínában az átlagemberek életében egyszer kötelező meglátogatni ezeket a helyszíneket. Láttunk idős embereket, akiket kerekesszékben cipeltek fel a Nagy Fal meredek lépcsőin – ez mutatja, mennyire fontos számukra ez a kulturális örökség.

Kínai mindennapok – kettősség és modernitás

Bürokratikus kontroll: Minden helyszínen, állomáson, kolostornál szigorú biztonsági ellenőrzéseken vezetnek át mindenkit, mintha állandóan egy repülőtér beléptető kapuin haladnánk át. A városi utcákon és tereken folyamatos a megfigyelés; a „Nagy Testvér” kamerái minden lámpaoszlopra, sarokra telepítve vannak, biztosítva, hogy senki ne kerüljön a hatóságok látókörén kívülre.

A fejlődés látványa: A hatalmas városokba 40-50 emeletes „méhkas” jellegű lakóparkok nőnek ki a földből, az infrastruktúra az exponenciális növekedés jeleit mutatja. A városokban rengeteg új, nagy méretű személyautó vonul; ezek közül a kínai gyártmányok dominálnak, de – ami meglepő – japán és amerikai autóval egyáltalán nem találkoztunk.

Élen járó ideológia: Bár a technika és a gazdaság elképesztő fejlődésen ment keresztül, a kommunista párt maradéktalan jelenléte mindennapos, agymosáshoz hasonló propagandával. Még az iskolások is piros nyakkendővel járnak, ami a kommunista ifjúsági mozgalmak jelképe.

Gasztronómiai élmények: Én személy szerint rajongok a keleti konyháért, így Kínában igazán otthon éreztem magam a forgóasztalos éttermek forgatagában. Ez a közös étkezési forma végtelen választékot kínál: ha valaki igazán különlegesre vágyik, megtalálja a rovarokat, teknőslevest, vagy éppen a levesben egész teknőst is. A szupermarketben például a csirkeláb elkészítésének legalább 15 változata sorakozott, ami önmagában is különleges gasztronómiai kaland.

A helyiek és kommunikáció: Az emberek általában barátságosak és kíváncsiak. Különösen a nagyvárosokban a vidékről jött emberek szívesen néznek ránk, sőt, sokszor közös fényképet kérnek. Az idegenvezetőn kívül azonban alig találkoztunk angolul beszélővel – a nyelvi akadály óriási. Ugyanakkor a fiatalok és az eladók hatékonyan használják a kínai-angol fordítóprogramokat okostelefonjaikon, így a kommunikáció mégis gördülékenyebb.

Hasznos tippek az utazáshoz: Mindenkinek érdemes eurót vagy dollárt vinni pénzváltásra. A nagyvárosokban működnek bankautomaták, amelyekből jüant lehet kivenni kártyával, mégse váltsunk többet előre, mint amit az út során biztosan elköltünk, mert visszaváltás nincs. Itthon vagy a repülőtéren érdemes kínai SIM-kártyát venni, mert a kínai internet erősen korlátozott: a Google-alapú szolgáltatások nem működnek, a Viber, Messenger, Gmail és más nyugati kommunikációs alkalmazások is tiltva vannak.

*

Ez a Tibet-Kína körutazás életre szóló élményt adott, amely nem csak új tájakat, de mélyebb megértést is hozott a régió történelméről, kultúrájáról és az ott élő emberekről. A kontrasztok, amiket megéltem – a modern üvegpaloták és az ősi buddhista kolostorok, a fejlett technika és a politikai kontroll, a hétköznapi emberek vendégszeretete és a nyelvi nehézségek – mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy igazán sokoldalú képet kapjak Kína és Tibet mai arcáról. Mindez megerősítette ars poeticámat: a világ csodái végtelenek, mindig van új hely, amit meg kell ismerni. Várom a következő kalandot a bakancslistánk élén!“

Varga Imre