Magazin – 40 év rock and roll

Negyven év után ismét felrobbant a színpad a Battai Napokon: a Magazin zenekar visszatért egy utolsó, nagy durranásra. A lakótelepi srácokból verbuválódott banda ugyanazzal a lendülettel csapott bele, mint ’85-ben, amikor először álltak közönség elé. A jubileumi koncert nemcsak nosztalgia volt, hanem igazi rock and roll búcsú – vastaps, régi sztorik, barátok és családtagok a reflektorfényben. A közönség együtt énekelte a dalokat, mintha nem telt volna el négy évtized, a zenekar pedig stílusosan, emelt fővel köszönt el a színpadtól. A visszaemlékezést az egyik alapító taggal, Molnár Attila, Sügérrel készítettük.

– Hogyan indult a sztori? Mi vitt rá titeket ’85-ben, hogy összehozzatok egy pop-rock bandát?

– Az alap az volt, hogy mindannyian lakótelepi srácok voltunk. A Hangyássy Lacival már ’84-ben nyomtuk egy másik brigádban, a Pimasz Fiúk-ban. 1985 februárjában volt egy közös bulink a Triton zenekarral, ahol a Kun Peti gitározott. Az a koncert beindított minket: beneveztünk az Aorta fesztiválra – teljes nevén Amatőrök Országos Rock Találkozója. Szentendrén volt a megyei döntő, és mi lenyomtuk az összes többit, behúztuk az első helyet.

Közben a Triton énekese, Csordás Levi már kezdte unni a heavy metalt, valami lazább, poposabb feelingre vágyott. November elsején odajött hozzánk, hogy beszállna. Mi meg rávágtuk: „Persze, Levi, pattanj be, jól tolod!” Így állt össze az a felállás, amit már Magazin néven ismertek. Onnantól mentünk előre, mint a gőzmozdony: rocktábor, Balatonszemes, ahol díjat is kaptunk, Salgóbánya, ahol meg még ORI-engedélyt is szereztünk. És hadd mondjam: Százhalombattán mi voltunk az elsők és az egyetlenek, akik ezt a papírt megkapták.

– Mesélj az első koncertekről! Hol nyomtatok? Battán kívül merre jutottatok el?

– Hát, hamar lett menedzserünk is, a Regős Zoli, ő is battai arc volt. Totál rákapott a zenénkre, minden bulin ott volt. Az első koncertek főleg Battán mentek, de volt például egy Érden, ahol a helyi és a battai közönség kicsit feszülten figyelte egymást. Fújtak ránk, amikor színpadra léptünk, mert hát mi „csak” battaiak voltunk. De nyomtuk a műsort, és a végén úgy felrobbant a hangulat, hogy a Levit a vállukon vitték le a színpadról. Na, az nagy pillanat volt!

Én közben battai napköziben dolgoztam nevelőként, és emlékszem, egy budapesti koncert miatt szóltam az igazgatónak, hogy helyettesítést intéztem, mennék fellépni. Erre rám néz, és közli: „Nem mehetsz!” Mondom, dehát minden le van beszélve. Ő meg: „Csak rendkívüli felmondással.” Mire én: „Oké, akkor adj egy papírt.” És ott helyben megírtam a felmondásomat. Elmentem a koncertre, lenyomtuk a programot, és aznap este odajött hozzánk a rendező Tímár Péter, hogy „Fiúk, gyertek be a Mafilmbe, kellene pár dal!” Szóval kirúgtak a suliból, de a sors másnap bedobott minket a filmvilágba. Ha ez nem rock and roll, akkor semmi!

A próbák meg akkoriban egy pincehelyiségben mentek, az Erkel körúton. Ott toltuk minden nap, és amikor hívtak minket a Mafilmbe, simán taxival mentünk, stúdió, felvétel, majd taxi haza. Persze a filmbe végül nem kerültünk be, mert Demjénnel versenyezni nagy falat volt, de rengeteg arcot ismertünk meg akkor.

– Volt a zenétekben battai életérzés? Hogy ment a dalírás, ki hozta a szövegeket, témákat?

– Naná, hogy benne volt a battai feeling, de nem direktben. A dalokat általában a Csordás Levi írta, szinte az összes zenét ő dobta össze. A szövegek nagy részét én írtam, kivéve talán egyet-kettőt. De hogy miről szóltak? Hát miről szólnak a húszéves srácok dalai? Persze hogy szerelemről! 95%-ban erről énekeltünk – fiatalok voltunk, forrt a vér, és ez jött ki belőlünk. És az emberek szerették, mert mindenki át tudta érezni.

– Melyik dalotok volt a közönség kedvence?

– Érdekes, mert nem egy szerelmes szám lett a legnagyobb slágerünk, hanem a Nehéz lehet hősnek lenni. Ez a katonaságról szólt, akkoriban nagy divat volt ilyen sztorikat megénekelni – Bikini, Soho Party, mindenki hozott valami katona-sztorit. Én még nem voltam katona, de Peti már igen, 1986 augusztusában vitték el. Akkor született a dal, kicsit félelemből is, mert mindannyian tudtuk: ha elvisznek, vége a zenekarosdi szabadságnak egy időre.

Aztán amikor a Petit elvitték katonának, a Triton szétesett, és a Csarnoki Anti ott maradt banda nélkül. Mi meg azt mondtuk neki: „Gyere hozzánk, ne unatkozz!” Így került ő a Magazinba. Egy év múlva Peti is visszajött, és újra teljes lett a csapat.

– Merre jártatok akkoriban? Hol koncerteztetek?

– Hú, mindenfelé! Békéscsaba, Szeged, Budapest – de a fő bázis egyértelműen a Petőfi Csarnok volt. Ott volt a Csillagfény diszkó, és mi kb. két hetente felléptünk. Háromezer ember tombolt minden alkalommal, és olyan arcokkal találkoztunk, akik akkoriban a csúcson voltak. Kecskeméten is nyomtunk pár bulit, meg ott stúdióztunk is. Az egész korszak tele volt úton léttel, koncertekkel, próbákkal – igazi rock and roll élet volt.

– Ilyenkor ment a kemény műhelymunka is, igaz?

– Hát hogyne! Hétfőtől szombatig minden nap próbáltunk, vérre ment a dolog. Először garázsban, aztán amikor megépült a művház, odamentem a Szép Pistához, hogy „Figyelj, kinőttük a sufnit, kellene egy terem!” Ő meg simán rávágta: „Persze, gyertek!” Így lett próbatermünk a kultúrházban, ami abban az időben óriási dolog volt. És persze nem hagyhatom ki Rácz Ricsit sem, aki az elejétől fogva ott állt mellettünk – nem csak drukkolt, hanem segített mindenben.

– És a stúdiófelvételek? Hol születtek az első demók?

– Na, az kemény sztori! Budapesten, a Dorozsmai Petinél, aki a Korál dobosa volt. Akkor indította a saját stúdióját, TomTom Studio néven. Egy négysávos magnója volt csak, de olyan zseniálisan keverte össze a dolgokat, hogy leesett az állunk. Először dobot vettünk, aztán basszus, majd gitár, ének, vokál – mindent szépen egymásra pakolt. Az első demónk 1987-ben készült nála, és ennek köszönhettük, hogy bejutottunk a Csillagfény Diszkóba. Mai napig megvan az anyag, és még mindig rohadt jól szól.

– Mekkora időszakról beszélünk? Mert említetted, hogy 19-20 évesek voltatok. Dolgoztatok is mellette?

– Persze, melózni kellett, nem lehetett csak a zenéből élni. Én például az érdi Fészek Áruházban voltam műszaki eladó. Levi is ott melózott mellettem, ő a csempeosztályon. Egy évet húztunk le együtt, közben persze esténként próbák, hétvégén koncertek.

Az Anti akkor még csak 17 éves volt, iskolapadban ült, villanyszerelőnek tanult a 220-asban. Hangya már leérettségizett, polgári szakmát keresett magának, Suba Zsolti meg közgazdásznak készült. Szóval mindenkinek megvolt a maga civil élete, de a zenekar összetartott minket, mint a ragasztó.
És van még egy extra érdekesség: Csordás Levi nem is battai volt eredetileg. Budapestről telepítették ki a családját, szóval ő kicsit „bevándorlóként” érkezett. De hamar beleszokott a közegbe, és igazi húzóember lett.

– Ez mikor történt pontosan? 1985-ben?

– Nem, sokkal korábban költöztek ki. És tudod mi volt a legdurvább? Már akkor olyan beszélgetéseink voltak a Levivel, amik teljesen más szintet képviseltek. Nem sokan tudják, de a nagybátyja Pilinszky János volt. Na, ez elég sok mindent megmagyaráz, nem?

– Tudod, hogy most hol van Levi?

– Budapesten él, és a Szentendrei önkormányzatnál dolgozik műszaki előkészítőként vagy valami hasonlóban. Szóval civilben teljesen más pályán mozog, de a zene ott van benne a mai napig.

– Mit jelent számodra 40 év után újra színpadra lépni?

– Őszintén? Baromi nehéz. Főleg fizikailag. A dobolás nem egy laza kis sport, kell hozzá kraft rendesen. De a többiek aktív zenészek a mai napig. Hangya, Levi, Anti – mind tolják különböző formációkban. Levi még jazz-zenekarokban is feltűnik, szóval neki semmi nem állítja meg a hangszálait.
És hát ne felejtsük el: a nagypapája operaénekes volt Izraelben a ’40-es, ’50-es években. Szóval nála ez tényleg a vérben van.

– Nehéz volt összeszedni a társaságot a jubileumi koncertre?

– Á, egyáltalán nem! Meglepetésemre mindenki örült az ötletnek. Nem kellett könyörögni, mindenki mondta: „Jó, benne vagyok!”

– Ki dobta be először, hogy legyen ez a 40 éves fellépés?

– Szabó Attila. Ő is velünk zenélt régen, vagy 5-6 évig. Felhívott: „Figyelj, 40 éves a Magazin, nem nyomunk egy bulit?” Én meg rávágtam: „Ha el tudod intézni, csináljuk!” Onnantól nem volt kérdés.

– És mindenki jött?

– Nem teljesen, volt, aki lemondta, de összességében szinte mindenki reagált. Összesen 16-17 ember fordult meg a zenekarban az évek alatt, mindenkit megkerestünk. Például Szűcs Norbit is, aki Fonogram-díjas gitáros és Keresztes Ildikó legtöbb dalát írta. Ő végül nemet mondott, de így is komoly csapat jött össze.

– Hányan léptetek színpadra?

– Olyan tíz körül. Ott voltak a fiaim is, mindketten battaiak, bár most Londonban élnek. Az egyik gitározik, a másik dobol. Az első blokkban az „ős-Magazin” lépett fel: Csarnoki Anti, Hangya, Csordás Levi, Suba Zsolti és én. Utána váltottam a fiammal, ő vette át a dobokat, majd a másik fiam is beszállt két szám erejéig.

És voltak még extra vendégek is. Az Irigy Hónaljmirigy utánunk lépett fel, amiben szintén ott van Csarnoki Anti. Ő mondta: „Nehogy azt hidd, hogy a Sipos Peti nem fog felugrani hozzátok a színpadra egy dalra!” Szóval nagy kavalkád volt, az biztos.

– Meghívtátok a régi rajongókat?

– Nem küldtünk körbe semmi hivatalos meghívót, csak feldobtuk a Facebookra az eseményt. Onnan terjedt a híre, mint a futótűz. Képzeld, még Békéscsabáról is rám írt egy hölgy Messengeren, hogy pontosan mikor lesz a buli, mert jönnek a haverokkal. Szóval a hír eljutott mindenhová, ahová kellett.

– Ez most inkább egy nagy lezárás a sztoriban?

– Igen. Úgy érzem, ez a végső búcsú. Szép keretet kap így a történet, és pont a negyvenedik évnél. Ennél szebben nem is lehetne lezárni.

– Ha ma lennél húszéves, újra végigcsinálnád ugyanezt?

– Egyértelműen! Semmit nem csinálnék másképp. Tudod, miért lett Magazin a nevünk? A nyolcvanas évek közepén indult be itthon a színes magazinok korszaka. Mondtam a srácoknak: „Figyu, legyen ez a nevünk! Olyan színes, mint maga a banda. Van benne Bon Jovi, van benne Depeche Mode, van benne minden.” Így lettünk Magazin. És ma is ugyanígy döntenék.

– Akkor megérte végigjárni ezt az utat?

– Naná! Ezekkel a srácokkal együtt játszani, átélni mindent, amit átéltünk – az élet legszebb részei közé tartozik.

– Amikor leléptél a színpadról a jubileumi koncert után – milyen érzés volt?

– Fájó szívvel. Nagyon szeretjük egymást, és az ilyen pillanatok örökre benned maradnak. De pont ettől lesz igazán rock and roll: egyszer véget ér, és az emlék marad. És az nagyon nagy kincs.