„A hit nem a múltban él, hanem a jelenben munkál”

Beszélgetés Ittzés István evangélikus lelkésszel

Ittzés István élete különleges hidat képez két világ között: a technikai, mérnöki pontosság és a lelki hivatás között. A százhalombattai Dunamenti Erőmű egykori műszerésze és szabályozástechnikai vezetője ma is aktívan hirdeti az igét, 85 évesen is hétről hétre útra kel, hogy Isten szeretetéről beszéljen. Életútja arról tanúskodik, hogy a hit nem csupán vallásgyakorlat, hanem döntés, kitartás és szolgálat. Az ipari kazánok világából az igehirdetés oltáráig vezető útja nemcsak személyes megtérésről, hanem arról a mély meggyőződésről is szól, hogy a kereszténység ma is képes megszólítani a modern ember lelkét.

– Lelkész úr, gyermekként már érezte a hivatás iránti elhívást, vagy ez később formálódott?

– Nem, gyerekként egészen más jövőt képzeltem el magamnak. Vallásos, inkább hívő családban nőttem fel, de nem akartam lelkész lenni. Apai nagyapám orvos volt, és erősen hatott rám. Ötévesen végignéztem, ahogy egy bolgár katonát megműtött – az élmény annyira mélyen belém ivódott, hogy elhatároztam: orvos leszek. Később, Sümegen, az érettségi előtt azonban kézhez kaptam az elbocsátó szép üzenetet, amely szó szerint így szólt: „Származása miatt sem főiskolára, sem egyetemre nem jelentkezhet.” Apám jogász volt, és akkoriban ez hátrányt jelentett. Ő biztatott, hogy menjek teológiára, oda felvettek volna. De én hajthatatlan voltam – semmiképp nem akartam lelkész lenni. Így kerültem Ajkára, az erőműbe, ahol hőirányítástechnikai műszerészként dolgoztam.

– Hogyan emlékszik vissza ezekre a fiatal évekre?

– 1962-ben kötöttünk házasságot, feleségem félidős terhes volt, amikor bevonultam katonának. Az a két év nem volt könnyű, de összetartott bennünket a hit és az egymás iránti bizalom. Leszerelés után visszatértem az Ajkai Erőműbe, majd 1965-ben felvételt nyertem a frissen épülő százhalombattai Erőműbe. Akkor még csak három blokk működött, és szinte a semmiből építettük fel azt a hatalmas rendszert. Később kilenc blokk üzembe helyezésében vettem részt. Elvégeztem levelezőn a Villamosipari Technikumot, és végül hat 220 megawattos gép vezérlési és szabályozástechnikai művezetőjeként dolgoztam. Megbecsültek, több vállalati és iparági elismerést kaptam, majd 1975-ben Munkaérdemrendet is. Az erőműben felelősségteljes, izgalmas munkát végeztem – szerettem is. De valami mélyebb hívás lassan mégis formálódott bennem.

– A hit mindig jelen volt az életében, de a megtérés egy későbbi, személyes döntés eredménye volt, igaz?

– Igen. Gyerekként templomba jártam, Bibliát olvastam, imádkoztam, de hiányzott a tudatos alárendelés Istennek. A megtérés számomra nem azt jelenti, hogy az ember elhagy néhány bűnt, hanem hogy hazamegy Istenhez – mint a tékozló fiú. Az ember felismeri, hogy elszakadt, és visszatér. Egy beszélgetés indított el ezen az úton. Az erőműben dolgozott egy zsidó származású, hívő keresztény barátom, Vohmann Péter, aki egyszer megkérdezte tőlem: „Ha most meghalnál, hová kerülnél?” Nem tudtam felelni. Ez a pillanat megállított. Rájöttem, hogy kvázi keresztényként nem tudom, hol állok Isten előtt. Aznap este leborultam, és akkor kezdődött el az igazi megtérésem. Attól fogva már nemcsak hittem Istenben, hanem rá is bíztam magam.

– A technikai szakmától a teológiáig hosszú út vezetett. Hogyan zajlott ez a váltás?

– 1984-ben egy csendeshét alatt vált világossá számomra, hogy Isten többet vár tőlem. Azt mondtam: ha akarja, Afrikába is elmegyek. A lelkészi szolgálat azonban ekkor még eszembe sem jutott. A gyülekezeti lelkészünk biztatott, hogy végezzem el a levelező teológiát. Először tiltakoztam, de aztán éreztem, hogy Isten szinte kényszerít. Munka mellett kezdtem el, három évig tartott, majd később felajánlották, hogy a legjobb hallgatók folytathatják nappali tagozaton is. Több mint százan végeztünk, de csak nyolcan kaptunk engedélyt a nappali teológiára. Közülük ketten diplomáztunk – én voltam az egyik. Így hét évig tanultam teológiát, miközben a Dunamenti Erőműben dolgoztam, három gyermeket neveltünk, és a feleségem tanított.

– Mikor vált lelkésszé?

– 1991-ben az érdi evangélikus gyülekezet hívott meg, és ekkor szenteltek lelkésszé. Még harmadéves voltam a nappali teológián, ezért félállásban maradtam az erőműben. A gyülekezet nagyon kicsi volt, tizenhét évig nem volt helyi lelkésze. Fizetést nem tudtak adni, így a megélhetésem továbbra is az erőműhöz kötött. 1995-ben lettem önálló lelkész. Addigra már megismertem a gyülekezet minden tagját, és a személyes kapcsolatok révén lassan közösséggé formálódtunk.

– Hogyan emlékszik vissza az érdi évek kezdetére?

– Hála van bennem, nem büszkeség. Isten eszköze lehettem. Évek alatt a gyülekezet virágzásnak indult. Amikor elkezdtem, öt-tíz ember járt templomba, néhány év múlva már száz fölött voltunk. A hittanórák, a gyerekekkel való kapcsolatok különösen fontosak voltak. Sok fiúgyermek keresett meg, akiknek otthon nem volt apjuk. A feleségem nevetve mondta: „Te már úgysem tanulod meg, mi az a pedagógia.” Erre azt feleltem: „Nem baj, nagypapa leszek.” És valóban, ez a szeretetteljes, türelmes attitűd sok gyereket vonzott. 1996-ban már bővíteni kellett a templomot, mert nem fértünk el.

– Az új ipari forradalom, a mesterséges intelligencia megteremti a maga új emberét – ahogyan minden korszakváltás tette a történelemben. A jövő prófétái talán valóban a tudósok lesznek. Hogy látja mindezt, és a hit kapcsolatát ezzel az új világgal?

– Nekem soha nem volt problémám a technikával, harminc évig ebben dolgoztam. A kazánok és turbinák automatikus szabályzása tartozott hozzám – bonyolult, de gyönyörű munka volt, szerettem épp a komplexitása miatt. Én a modernitás híve vagyok, nem az eszközökkel van a baj, hanem azzal, mire használjuk őket. A mesterséges intelligencia például képes lehet olyan idegsebészeti műtétekre, amiket emberi kéz nem tudna elvégezni – ez lenyűgöző. De ha háborús célokra vetjük be, az már félelmetes. A vasból is készülhet kórházi ágy – vagy ágyú.

Nem az anyaggal van baj, hanem velünk, emberekkel. A Biblia mindezt már régen megfogalmazta: „Kezdetben volt az Ige” – a Logosz, az isteni értelem. Ma tudjuk, hogy minden információból épül fel: a DNS, az anyag is energia és információ együttese. Ez a tudomány most igazolja vissza a hitet: nem puszta anyag vagyunk, hanem szellemi eredetű létezők.

– A templomok kiürülését sokan a modern kor következményének tartják. Mit gondol erről?

– Valóban, kevesebben járnak templomba, de nem a hit halt meg, hanem az emberek kapcsolata Istennel gyengült meg. Ha az igehirdetés őszinte, világos és értelmes, az emberek jönnek. Tapasztalom: amikor valahol szolgálok, az első nap még kevesen vannak, a harmadik nap már megtelik a templom. Az Isten igéjét nem lehet pusztán formálisan hirdetni – kapcsolat nélkül nincs hatása. A papok és az egyház felelőssége, hogy érthető, élő módon szóljanak az emberekhez.

– A mai ember hatalmas információs nyomás alatt él. Lehet-e még megszólítani őt a hit nyelvén?

– Lehet, de másképp kell. A teológiai nyelvet le kell fordítani a hétköznapok nyelvére. Ha nem tudom elmondani a hit igazságait úgy, hogy az megérintse a hallgatót, akkor az üzenet elvész. Jézus is példázatokban tanított, egyszerű képekkel, amiket mindenki megértett. Ma a legtöbb embernek nincs bibliai előismerete, ezért a hitet is érthető módon kell közvetíteni. Sokat olvasok tudományos könyveket is, hogy a fiatalok kérdéseire válaszolni tudjak. Nem mondhatom egy gyereknek, hogy „fogd be, mert Isten teremtette, és kész” – az lenne a legnagyobb hiba. A hit nem zárja ki az értelmet, hanem kiegészíti.

– A reformáció hónapjában vagyunk. Mit üzen Luther tanítása ma a 21. század emberének?

– Luther egész életében kereste Istent, önsanyargatással, böjttel, imával próbált eljutni a békességre – de nem találta. Aztán megértette, hogy Isten szeretettel jön felénk, és nem nekünk kell kiharcolni a bűnbocsánatot, hanem el kell fogadni. Ez a felismerés szabadította fel, és ebből született meg a reformáció. Négy sarokpontban foglalta össze: egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül kegyelemből, egyedül hit által. Ez ma is időszerű. Az egyház mindig akkor újul meg, amikor visszatér ehhez az alaphoz.

– Ön ma is aktív, országszerte hívják. Mi ad ehhez erőt és kitartást?

– Maga Isten szeretete. Ahogy Pál apostol írja: „Isten szeretete szorongat.” Ez hajt előre. Már önmagában csoda, hogy 85 évesen még szolgálhatok. Néha hetekig tartó sorozatokat tartok, és gyakran tapasztalok csodákat: Istenre haragvó emberek békülnek meg Vele, családi konfliktusok rendeződnek. Ilyenkor érzem, hogy a szolgálat nem az én érdemem, hanem Istené.

– Mit lát ma a kereszténység legnagyobb kihívásának?

– A modern, posztkeresztény világ identitásválságban él. Camus mondta: „Az ember Istennel szemben is kivívta szabadságát – de ebbe belehal Európa.” A fiatalok ma súlyos útkeresésben vannak. Egyes tudósok az embert az állatok közé sorolják, mások istenné teszik. Pedig egyik sem igaz. Az ember nem önmaga mértéke. József Attila mondta: „A mindenséggel mérd magad.” Isten az, akihez viszonyítani kell magunkat. Ha ez a viszony megszűnik, széthullik az emberiség belső rendje is.

– És mit üzenne a fiataloknak, akik ma talán nehezebben találnak kapaszkodót?

– A hit nem elmélet, hanem tapasztalat. Isten valóság. Amíg élek, szeretném elmondani mindenkinek, főleg a fiataloknak, hogy Isten teremtett bennünket saját képmására. Ez adja az ember méltóságát és identitását. Krisztus által az örökkévalóság részesei lehetünk. Ez az örömhír – az evangélium – minden embernek szól, aki keresi a lét értelmét, aki vágyik hazatalálni. Én is hazataláltam.

A videórészletet tartalmazó teljes előadás-sorozat megtekinthető a Mandabokori Evangélikus Gyülekezet Youtube-csatornáján.
Link: https://www.youtube.com/watch?v=Jvt9rKZJndw&list=PLrVK0BzooNwZKORS4WyvN2AvHr_HNYxv9