Eltűntnek nyilvánítva
Halász István története (családjának visszaemlékezése)
Halász István ősei emberemlékezet óta Százhalombattán éltek. Ebben a kicsi faluban, ahol az emberek főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. Édesapja, Halász András a falu főutcáján élt feleségével, Bilik Évával, aki szintén tősgyökeres battai családba született. Itt nevelték négy gyermeküket: Istvánt, Györgyöt, Andrást és Mártont. Egy kicsi házban, a mai Szent László utcán laktak, a Duna felőli oldalon. Halász András földet művelt, tartott állatokat, a család élte a maga békés mindennapi életét. István 1882-ben látta meg a napvilágot. Ő is folytatta volna azt, amit minden őse, ha valahol valakik nem úgy gondolják, hogy felforgatják a világot és benne sok millió békés ember életét. Öt gyermek mellől, 32 évesen kapta meg a behívót a „Nagy Háborúba”, ahogyan akkor nevezték. Azért, hogy életét megismerjem, először a ma itt élő Halász Istvánt kerestem meg, gondolva a névegyezés miatti rokoni kapcsolatra.
„Halász István a nagybátyám volt, édesapám, Halász András testvére. Apám hivatásos katonaként szolgált már több évvel a háború kitörése előtt is. Mint szakaszvezető Montenegróban és Olaszországban is, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében. A fronton sebesült meg, átlőtték a kezét, nem tudta az ujjait mozgatni, így került be a székesfehérvári kórházba, mint őrsparancsnok. Ott találkozott bátyjával, Istvánnal, aki a sorozáskor kötelező orvosi vizsgálaton vett részt.
Látod nekem kellene mennem a frontra, neked ott a családod, a gyerekek – mondta neki az akkor még nőtlen apám. Ezt sokszor elmesélte. Öt évvel volt fiatalabb, mint István.
Apám a háború után feleségül vette Luksán Annát, és négy fiuk született. Három bátyám: László, ifj. András, Lajos, és én, a legfiatalabb. Annyit tudok Halász Istvánról, hogy a felesége értesítést kapott, hogy férjét eltűntnek nyilvánították. Hat gyermeke közül Juliannának a lánya, Cseke Imréné, született Nagy Mária, Halász István unokája közvetlen leszármazott, talán többet tud róla, mint én.”
*
Halász István már nem csak egy név lett az emlékművön, hanem egy valóságos ember, akit a háború elsodort felesége, Luksán Anna és gyermekei mellől. Célunk az, hogy ezeknek az embereknek emléket állítsunk és megismerkedjünk itthon maradt családjukkal. Száz év után nagyon nehéz összeszedni az emlékeket, de talán ez az utolsó alkalom, hogy el tudják mondani, mit őriztek meg abból, amit gyermekkorukban otthon számtalanszor hallhattak.
Százhalombattán, a Petőfi Sándor utcában áll egy régi ház a Duna-parton. Ott nőtt fel testvérével, ifjabb Nagy Károllyal Cseke Imréné Nagy Mária, Halász István unokája. Egy ilyen történet kutatásakor derül ki, milyen ágas-bogas rokoni szálakkal kötődnek egymáshoz battai családok. A leszármazottak többnyire már nem is tudnak ezekről a rokoni kapcsolatokról. Marika kérésemre elhozta a féltve őrzött, megsárgult családi fényképeket.
Kiderült számomra, hogy a bevonult katonák harctéri dolgairól nem sokat tudnak, inkább arról, hogyan élt a család az apa, a nagyapa, a férj, a testvér nélkül. Marika így mesél nagyapjáról, Halász Istvánról és a családról.
„Sajnos nem adatott meg, hogy személyesen találkozzak nagyapámmal, így annyit tudok róla, amennyit a nagymamám, édesanyám, illetve nagynénikém visszaemlékezéseiből hallottam. Nagyanyám, Luksán Anna nem volt battai, 1889-ben született Kőbányán, Luksán Ferenc és Fornyász Mária egyetlen gyermekeként. Az 1900-as évek elején dédapámék Érdre költöztek a munkája miatt. Az érdi téglagyárban mint téglaégető mester dolgozott. Valószínű nagyapám is, mert ott ismerkedhetett meg későbbi feleségével, Luksán Annával. A találkozásból házasság lett 1907-ben. Pont száz éve, 1914-ben dédszüleim felépítették azt a házat a Duna-parton, amelyben együtt élt az egész család. Öt gyermekük már megszületett, amikor kitört a háború és nagyapámat – ami ilyen sok gyermeket nevelők esetében nagyon szokatlan volt – besorozták a huszárokhoz. A háború ideje alatt néhányszor hazajött a frontról, de arról, hogy hol harcolt, semmit nem mesélt a nagymamám.
1916-ban a hatodik gyermeke is világra jött, aki szintén az István nevet kapta, de nagyapám soha nem láthatta meg. Levélben értesítették gyermeke születéséről és arról, hogy milyen nevet kapott a fia, de erre már válasz nem érkezett. Ki tudja, ott a harcok közepette eljutott-e hozzá az értesítés, még az sem biztos, hogy élt még akkor. Sajnos erre soha nem tudjuk meg a választ.
Majd jó pár év múlva hivatalosan értesítették a nagymamámat, hogy férjét, Halász Istvánt eltűntnek nyilvánították. Mint sok asszony, ő is reménykedett, hátha az ura hazatér egyszer. Sok ilyen történet keringett akkoriban. Katonák, akiket meggyászolt a családja, évek múlva soványan, betegen, piszkosan, de élve, egyszer csak kopogtak az ajtón. Nagyapámmal nem ez történt, soha nem tért haza a családjához, pedig az volt a mindene, ahogy a nagymamám mesélte. Szerette őket, törődött velük, gondoskodott róluk, mindent megtett értük, mint egy igazi jó apa és férj.
A háború után igen nehéz időszak következett. A támasz nélkül maradt családban az anyára hárult minden feladat. Gondoskodás a gyerekek ellátásáról, ruházkodás, élelmezés, iskolára való felkészítés. Nagy segítséget jelentett, hogy a dédszüleim még viszonylag fiatalok voltak és így tudták biztosítani a gyermekek felügyeletét, amikor az édesanya dolgozott: mosást, vasalást, varrást, valamint napszámos munkát vállalt az akkori uradalmi földeken. Időnként az egyháztól is kaptak némi segítséget az itt szolgálatot teljesítő Kéri Nándor lelkész által. A család szegényesen élt, de szerették és segítették egymást. Szegényesek voltak a karácsonyok, az édesanyám és nagynénikém elmondása szerint vidám hangulatot tudtak teremteni dalokkal, tréfás játékokkal és maguk által készített ajándékokkal. Vallásosan nevelkedtek, rendszeresen jártak templomba.
Halász József (1907) volt az elsőszülött fiú, akinek olyan szép volt a hangja, hogy az idősebbek még ma is emlegetik. Minden vasárnap ott énekelt a misén, fent a kóruson, a hívek örömére. A falusiak gyakran mondogatták: „a Józsinak olyan szép hangja van, hogy az operában lenne a helye”. A dalárdának is több éven át tagja volt, húsvétkor a passióban ő szólaltatta meg Jézust. Felesége Pallagi Anna lett, aki szintén battai családból származik, egy lányuk született. Halász József 1957-ig élt.
Halász Annamária 1908-ban született. Mint a legidősebb lány, nagy segítsége lett az édesanyjának a kisebb gyerekek mellett és a házimunkában. A battai kovácsmesterhez, Johanidesz Jánoshoz ment feleségül. Három gyermekük született. 1982-ig lehetett a családjával.
Halász Ilona 1910-ben harmadikként érkezett a testvérei mellé. A szintén battai Sági Mihállyal kötött házasságot. Gyermektelenül adta vissza lelkét a teremtőjének nagyon fiatalon, 1948-ban.
Halász Mária, a keresztanyám 1912-ben jött a világra. Tőle nagyon sok történetet hallottam a gyermekkorukról és az akkori battai életről. Kaposi Ödönhöz ment feleségül, gyermekük nem született, életének utolsó négy évét nálam élte meg, én gondoskodtam róla 2005-ben bekövetkezett haláláig.
Halász Julianna, az édesanyám 1914-ben született. Ő és a férje, Nagy Károly maradtak életük végéig abban a ma már száz éves Duna-parti házban, ahol több évtizedig élt együtt a család. Édesapám is, mint a dédnagyapám a téglagyárban dolgozott, ő is mint téglaégető-mester. Édesanyámat 1991-ben veszítettem el.
Halász István utószülöttként 1916-ban érkezett a családba. Ő, mint a legfiatalabb, sok mindent tanult a testvéreitől, így jó tanulmányi eredményeket ért el. Székesfehérvárra ment gimnáziumba, ahol sikeresen leérettségizett. Különösen a gyorsírásban volt kiváló, így újságíróként dolgozott az MTI-ben (Magyar Távirati Iroda), később jogot is végzett. A nagymamám nagyon büszke volt rá, amikor a tévében is láthatta időnként, munka közben az országházból közölt felvételeken a fiát. Ő járt utána, hogy az édesanyja kaphatott egy minimális kis özvegyi járadékot idős korára. Sallai Magdolna volt a felesége, 3 gyermekük született. 1991-ben hunyt el.
Nagymamám 91 évet élt, több mint 30 évet élhettem mellette. Még most is előttem van, ahogy már a 85-ön is túl a kertjében kapált, veteményezett. Soha nem pihent, ha leült akkor varrt vagy kézimunkázott és nagyon szeretett újságot olvasni, még sokáig szemüveg nélkül. Az édesanyám és családja élt vele együtt és gondoskodott róla egészen haláláig. 1980-ban békésen aludt el.”
*
Íme ez Halász István és családja története. Egy a millió közül, akit szerettei talán évtizedekig vártak vissza reménykedve, egyszer talán mégis megtörténik a csoda és bekopog az ajtón. Halász István eltűnt, nevét a templomkertben az emlékmű és ez az írás őrzi, a családján kívül, akik máig is kincsként őrzik a fényképeket, ahol fiatalok és boldogok voltak.
Nyitókép: Halász István és Luksán Anna esküvői fotója
