A Jankovits-lányok

Emlékmorzsák – 2. rész

Jankovits Márta

Gizike nővérem két dologtól félt igazán a vihartól és az egerektől. Talán hét-nyolc éves lehettem, amikor rettenetes erejű vihar tört ki a fejünk felett méghozzá augusztus 20-án éjszaka. Gizikének akkor már mindkét fia megszületett és nálunk töltötték az ünnepet. A hatalmas dörgés ébresztett fel, a szobát teljesen megvilágították a villámok. Féltem nagyon, a paplant a fejemre húztam, hogy ne lássak semmit. Számoltam, hogy mennyi idő telik el a dörgés és a villámlás között. A felnőttek úgy mondták, hogy ameddig számolunk annyi kilométerre van a vihar.

Itt semeddig nem tudtam számolni, ebből kitaláltam, hogy pont felettünk lehet. Ez nem volt elég félelmetes, mikor éreztem valaki rázogat, hogy ébredjek fel, gondolván alszom. Kinéztem a paplan alól és a villámok fényében ott állt reszketve Gizike nővérem.

– Mártuska – mondta – mert így hívott, gyere le velem a pincébe.
– Hova? Most?
– Igen, mindenki alszik én meg nagyon félek.
– De Gizike, ott vannak az egerek, most nem félsz tőlük?
– De félek, de a vihartól azért jobban.

Kis időbe került amíg lecsalogatott a pincébe. Nálunk az egyik előszobából kellett lemenni a pincébe a ház alá. Egy picike ablakon kapott fényt és levegőt, de volt rajta spaletta, így aztán nem lehetett látni a villámokat és a dörgést is tompítottan hallatszott. Féltünk is fáztunk is de kitartottunk a vihar végéig. Másnap rajtunk nevetett az egész család, amikor elmeséltük az éjjel történteket.

Ma már nem tudom pontosan az idejét, de talán 2-3 éves lehettem, amikor a gyerekek megkapták az oltásokat. Orvos ritkán járt a faluban, Érdről jött át ha valaki nagyon beteg volt házhoz, de többnyire át kellett menne az ottani rendelőbe. Így történhetett, hogy amikor eljött az ideje, Gizike ráültetett anya biciklijére és elvitt a Farkas-házhoz. Nem tudom, hogy miért oda, arra már nem emlékszem, de egyszerre adta be az orvos az összes oltást.
Nem telt be sok idő, mikor rohamosan romlani kezdett a szemem. Nem beszélve arról, hogy az egyik „beszaladt”. Ez azt jelentett, hogy az egyik szememre kancsal lettem.

Ekkor kezdődött az én vesszőfutásom az iskolában. Addig senki nem csúfolt, de ott céltáblája lettem egy egész osztálynak. Nemhogy egyedül nekem volt szemüvegem, de úgy akarták helyre húzni a szemem, hogy az egyik üveget leragasztották. Ennek ellenére nagyon jó tanultam.

Ilonka nővérem 1927. július 4-én született Százhalombattán, méghozzá a téglagyári iroda melletti lakóházban. Akkor még nem volt kész a Kossuth Lajos utcai új ház, ezért, mivel apám már 18 évesen gyárvezető helyettes volt, majd a nyugdíjazásáig irodavezető, a Téglagyárban kapott szolgálati lakást.

A szép új házba, az akkor még Szent Imre telepre négyen költöztek, apám, anyám és az édesanyja, és a csecsemő Ilonka. 1934-ben megszületett Gizike, apám pedig nagyon fiút várt.

Ilonka az elemi iskola után Budapestre került a Marcibányi téri Polgári Leányiskolába bennlakónak. Ennek elvégzése után a Községházára került, mint ahogyan ma mondanák „ügyintéző” a jegyző és a bíró mellé. Nővérem élete akkor változott meg, amikor az akkori plébános Bakodi Ernő testvére, Medgyesi Józsefné Janka néni eljött a plébániára házvezetőnőnek. Itt látogatta gyakran a rendkívül jóképű és szeretetre méltó fia, Medgyesi Imre, a későbbi keresztapám.

Imre, mint katonaiskolás nagyon korán bevonult a háború alatt. Volt, hogy hónapokig nem is tudtak róla. Ilonka hűségesen várt rá, mígnem rengeteg bonyodalom után 1947. április 20-án megházasodtak. 1948. július 29-én megszületett a kislányuk, Ilonka, immár a harmadik ezen a néven. Ezért nevezte el a család Kisilonkának, így egyben. Már az esküvő után Budapestre költöztek a Tömő utcába, majd a Baross utca 108-ba, ahova gyakran vitt el anyám.

Ahogyan írtam is többször, betegség miatt hónapokig laktam náluk. Nagyon szerettem azt a házat, ismertem több szomszédot. A hatalmas fakaput a két oldalán hatalmas szürke sárkány őrizte.
1955-ben megszületett a második kislány, Marika. Anyám 1956-ban már másodszor ment az Ilonka után igen életveszélyes körülmények között. Először a háború alatt, mert az Imre kérésére az édesanyja elvitte nyugatra, tudván a katonák tetteit a lányokkal szemben. Anyám egy battai nő kíséretében elindult utána, hogy lássa nem történt-e baja.

A filmekben történnek olyan dolgok, amiket átéltek. Végük mindenki szerencsésen hazaért. Anyám hallva a rádióban, hogy pont a Baross utcában is borzalmas dolgok történnek, felpakolta a hátizsákot, tejjel az egyéves Marikának meg mindenféle élelmiszerrel. A Baross utcában végig álltak az orosz tankok, a gyerekek, akikről később a Harminckettesek terén szoborcsoportot is állítottak, dobálták a tankok alá a molotov koktélt.
Anyámat aztán egy battai férfi hozta haza teherautón. Pesten találkoztak véletlenül, de ez a történet is megérne egy misét.

1961-ben lehetőség nyílt egy új lakásra a csepeli Csillag-telepen. Vadonatúj másfél szobás, összkomfortos. Ez nagy szó volt, mert a régiekben nem volt WC, sem fürdőszoba. Már a középiskola első osztályában ott laktam én is fél évig.

A 24 év korkülönbség miatt a nővérem inkább anyám volt, mint testvérem. Külsejében Jankovits, természetben tiszta anyám, Gschwindt. Most már, mint kamaszlány nemcsak anyám ellen lázadoztam, de a nővérem ellen is, aki igen szigorúan fogta a három lányt. Az egészet a keresztapám élvezte, mert mind a hárman bálványoztuk őt. A humor nem hiányzott belőle, így aztán egy esetben, amikor csak ő jött haza Battára apámnak segíteni kerítést építeni, mentem én is vissza vele. Akkor még nem vagy már nem laktam velük.

A vonaton már titokzatosan mosolygott, láttam, hogy valami huncutságon töri a fejét. Megbeszéltük, hogy hazaérve előadjuk keresztanyámnak a „nagy halált”. Mindketten tudtuk a szerepünket, amikor lógó orral, bús képpel beállítottunk a lakásba. Persze rögtön kérdezte, hogy mi a baj.

– Semmi – mondtuk – de csak továbbra is búsan ültünk. Már nagyon ideges volt, mer semmit nem tudott kihúzni belőlünk, amikor keresztapám nagyot sóhajtva előadta, hogy anyámmal nagyon szemtelenül viselkedtem, amin ismerve engem nem is csodálkozott.
– De van egy nagyobb gond is.
– Mi az? – kérdezte rosszat sejtve keresztanyám.
– A mama azt mondta, hogy ha nekem nem tetszik itthon, vigyen el az Imre hozzájuk, neveljen ő.

Keresztanyám látványosan összeomlott, mert szegénynek elég volt a saját két lány is, nem kellett volna melléjük, meg a munka mellé egy harmadik, főleg egy ilyen renitens, mint én. Egy idő után aztán keresztapám megsajnálta és elkezdett nevetni velem együtt. Akkor jött rá a nővérem, hogy alaposan rászedtük.

Első mérgében, bár gondolom volt benne megkönnyebbülés is mindennek elhordott bennünket. Voltunk mi hülyék, barmok és még számtalan jelzővel illetett bennünket, pedig soha nem hallottam csúnyán beszélni.

Amikor ott laktam, így visszatekintve sokat mérgelődhetett velünk. Hazaérve az iskolából már meg kellett volna melegítenünk az előző nap megfőzött ételt. Mire hazajött, a konyhában talált két, egy-egy könyvbe temetkező lányt: Marikát és engem. Eszünk ágában sem volt ételt melegíteni, sütöttem kolbászos rántottát és olvastunk, olvastunk. Arra riadtunk fel, hogy ott áll a konyhában. Na azt sem tettük zsebre, amit akkor kaptunk, de hányszor.

Nagyon-nagyon szerettem ott lakni, mert nem voltam egyedül. A Kisilonkával jártunk színházba, rokont látogattunk, kirándultunk, strandoltunk, mert keresztapám folyton dolgozott. Akkor már a TÜKER-nél vezető állásban volt és szinte csak vasárnap láttuk.

*

Jankovics Gizella (Jankovits, de egy hivatalos helyen „cs” – betűvel írták és így maradt) az elemi iskola első négy évét még Százhalombattán végezte, ami már a háborús évekre esett. Itt akkor még nem voltak harcok. 1944. őszén a bombázások miatt nem jártak a gyerekek iskolába. Egy év kimaradt, de hogy még egyet se mulasszon anya beíratta Bodon Róza tanítónőhöz magántanulónak. Itthon tanult, de a vizsgákat Érden a zárdában kellett letenni. Anyának biztosa tetszett az intézmény, mert 6. osztályba már ide ide íratta be.

Az írásból talán az olvasható ki, hogy mindenben anyám döntött, de ez nem így volt. Ők ketten mindent megbeszéltek, eldöntötték a dolgokat, anya végrehajtotta, mert ő volt otthon. Apa egész nap a gyárban végezte a munkáját, hó végén még otthon éjszaki is dolgozott, amikor készítette a munkások bérszámfejtését. Képes volt még, ha nem egyezett az összeg akár egy forinttal is, megkeresni, hogy egyezzen. Tőle tanultam azt is, hogy ha valami egy forinttal nem stimmel ott lehet nagyobb tévedés is.

Gizike a 7. osztályt megint más iskolában kezdte Budapesten a Szent Teréz Intézet zárdájában, ahol bentlakó lett az internátusban, a Próféta utcában. A háború után már feloszlatták az egyházi iskolákat is a szerzetesrendekkel együtt. Mindenkinek kötelező volt a saját lakóhelyén bégezni az akkor más általános iskolát. Akkor volt a Gizike 7/8 osztályos. Tizen voltak, 7 lány és három fiú: Kaposvári Mária (Mariska), Tóth Manya, András Julianna, Simon Mária, Jankovics Gizella, Dubecz Tivadar, Tunkel Juci, Konics Magda Bobenkov Kristóf, Kurán Ferenc.

Mariska, Manya és Gizike tanítónő lett, Juliannából óvónő. Gizike nagyon jó tanuló volt, főleg a matek ment neki nagyon. A Kanyicska tanár úr is tanította, ezért csodálkozott, hogy ilyen testvére (én) hogyan lehet, aki semmit nem ért a matematikából. Bezzeg a történelem meg a magyar az nagyon ment. Mindig azt mondta a tanár úr, hogy olyan messze vagyok matektudásban a Gizikétől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Gizike nyolcadik után beiratkozott Budapestre tanítónőképzőbe a Cukor utcába. Az 1953/54 tanévet, mint gyakorló pedagógus Ercsiben töltötte. Itt ismerkedett meg a későbbi férjével, Raffer Józseffel. Az anyósáéknál laktak az esküvő után, de Gizike nagyon nem szeretett Ercsiben, így aztán 1954. augusztus 1-től Pável Nándor, aki már a nyolcadikban is tanította, Diósdra helyeztette. Élete végéig itt lakott, Diósd szeretett tanító nénije nemzedékeket tanított. 1955-ben megszületett Józsika, 1957-ben Ferike.

A nyarakat nagyrészt Diósdon töltöttem, amit nagyon szerettem. Én korban közelebb voltam az ő gyermekeihez is, de így visszagondolva végtelen türelmesnek kellett lennie, hogy bennünket elviseljen. Naponta kipakoltam a könyveket, hogy melyiket olvassam, a ruhásszekrényt, felpróbáltam a ruháit, cipőit, abban sétafikáltam egész nap.

Esténként, mivel az unokaöcséimmel együtt aludtunk külön szobában tőlük, párnacsatákat vívtunk. Na akkor kicsit felemelte a hangját, hogy aludjunk már végre. Ezek ketten a két fiú életveszélyesek voltak, de szó szerint.

Pár kis szemelvény, hogy miket kellett tőlünk elviselnie: egy szép napon kinézve az ablakon Gizike megdöbbenve látta, hogy egy csomó ember áll a ház előtt és felfelé néznek. Rosszat sejtve kirohant az utcára és látta, hogy a fia a ház tetején békében sétál, középen a cserepeken. Valahogy lehozták, szerencsére nem történt tragédia.

Nem régen tudtam meg, mesélve unokaöcsémnek, hogy írok a viselt dolgairól, így arról, hogy a ház gerincén sétált. „Nemcsak ott” – mondta nevetve. Egyszer felmászott a szomszédban álló katolikus kereszt tornyán lévő kereszt legtetejére, ott ücsörgött.

Sok más is történt Battán és Diósdon is, de ahhoz egy külön könyv kellene. Kettőt azért elmondok:
Az egyik Diósdon történt. A Józsika úgy 1 éves lehetett én 5 éves. A Gizike bekötötte a gyereket a kiskocsiba, hogy sétáljak vele a ház előtt. Miért is fogadtam volna szót, mikor nagyon csábító volt az Erzsike néni kis boltja, ahol mindenféle érdekességet lehetett kapni. Pénzem nem volt, de legalább belestem, hogy lássam mit árul. Figyeltem én a gyerekre, de egyre távolabb mentem a háztól. Megállhattam nézelődni, amikor visszafordulva észrevettem, hogy a gyerek nincs a kocsiban, pedig be volt kötve. Mára igen hosszú életem során sem éreztem olyan félelmet, mint akkor. Rohantam mindenfelé, kiabáltam, halálra voltam rémülve, amikor megláttam, hogy a Józsika egy mély vizesárok alján békésen ücsörög. Egy nagy szerencsém volt, hogy nem esett az eső és száraz volt az árok.

Azt, hogy ez után mi történt fogalmam sincs. Ki húzta ki, én vagy már szóltak a Gizikének nem tudom. Egy biztos, hogy nekem soha nem vetette a szememre még ezt sem. Gondolom jobban örült annak, hogy nem lett semmi bajunk, minthogy büntessen.

Sokat tanultam ebből, mert utána ha rám bízta, hogy vigyem el a Ferikét az oviba, el nem engedtem a kezét. Sokszor nyáron ügyeletes volt az iskolában, akkor vitt engem is. Jártunk strandolni, cukrászdába, kirándultunk. Már 7–8 évesen anyám felrakott itt a buszra, Érden átszálltam a pesti járatra és Diósd Tanácsnál leszálltam, teljesen egyedül. Akkor még nem volt veszélyes a világ, a gyerekekre vigyáztak még az idegen felnőttek is.

A másik történet Battán játszódott. Már estefelé nyáron készülődtek haza, amikor is az én feladatom volt a két fiút egymás után a nagylavórban lesikálni a kosztól. Kerestem a Ferikét, hogy megmosdatom de nem volt sehol. Akkor nem éreztem magam hibásnak, mert mindeni ott volt az udvaron a felnőttek is. A kapu zárva, hogy ne tudjanak kimenni. A Ferike már akkor is nagyon jól tornászott, később a Magyar Zoltánnal járt egy iskolába, ott sportoltak. Ez később fontos lesz, de amikor nem találtuk sehol az egész házban, udvaron, padláson, kezdtek megijedni anyámék és a Gizikéék is. Mentünk a szomszédba, lassan már az egész utca őt kereste. Ez már nem volt tréfa, a gyerek eltűnt. Végül lementünk a Duna partra, ahol az én drága Ferikém egy fatörzsön ücsörgött teljes békességben.
Kérdezgették tőle, hogy került ki a bezárt kapun. Megmutatta! Úgy repült át a nagykapun, mint egy kismajom. Ugyanígy mászott fel egy egyenes póznára is.

Az a baj, hogy nem lehetett rá haragudni, mert nála édesebb mosolyú gyereket ritkán lehetett látni. Olyan ártatlanul tudott nézni, mint aki soha életében nem követett el semmilyen rosszaságot.

*

A szünetekben gyakran voltunk együtt mi öten. Az Ilonka keresztanyám, két lány és Gizike két fia. Ennél az esetnél a Kisilonka valamiért nem volt Battán, csak mi négyen. Akkor ment a televízióban a Belfegor című film, ami akkor még nagyon ijesztőnek tűnt. Ma már a gyerekek csak nevetnének rajta.

Kitaláltam, hogy játsszunk Belfegort. Megbeszéltem velük, hogy este, ha apa és anya elaludt – mert egy szobában voltunk – felveszem anyám fekete berlíner kendőjét. A kicsik benne is voltak, de ahogy múlott az idő egyre rémültebbek lettek. A felnőttek is érezhettek valamit, mert talán túl sokat sutyorogtunk.

Ilyenkor van egy hatodik érzékük, hogy kiszúrják, hogy valami készül. Addig vártam, míg a többiek elálmosodtak és féltek is, mert látták a fekete kendőt, mielőtt lefeküdtünk. Egy idő után feladtam a szenzációs tervemet és magam sem tudom miért a TV mögötti sarokba dobtam a kendőt. Ennyi esze van egy gyereknek. Ezzel hoztam a nagy bajt a fejemre.

Kis idő múlva én is békésen elaludtam, ám másnap reggel anyám vészjósló tekintettel jött ki a szobából, kezében a fekete berliner kendő. Ma már ilyen nincs, de akkor ez a kendő vadonatúj volt és igencsak drága. A leghidegebb teleken a télikabát fölé kötötték és a szebbekkel úgy mentek a templomba, mert még a jeges szél sem fújt át rajta. A gyönyörű fekete kendő tele volt porcicával, ami eszembe sem jutott, hogy rá fog ragadni. Anyám minden szombaton felszedte az összes szőnyeget, a legtávolabbi sarkokat is portalanította, de pár nap alatt azért megteremtek a porcicák, ami aztán soha többet nem jött le róla. Sem mosással sehogy máshogy.

Persze minden kiderült, mert anyám nem volt az, aki nem járt utána ismerve engem, hogy megint mibe vittem bele a kicsiket. Na azért ők sem voltak ártatlanok, főleg a fiúk. Szegény ártatlan Marika csak jött velünk, elfogadva a sok disznóságot.