A vezekényi csata
Egy elfeledett hősi ütközet a Habsburg-hű magyar főnemesség aranykorából
1652. augusztus 26-án, a mai Szlovákia területén található Vezekény falu mellett olyan esemény zajlott le, amelynek emléke mára szinte teljesen kikopott a köztudatból, pedig a magyar arisztokrácia egyik legfényesebb családját sújtotta jóvátehetetlen veszteség. A vezekényi csata a Habsburg Birodalomhoz hű magyar főnemesség, mindenekelőtt az Esterházy-család tragikus küzdelmének színtere volt a betörő török portyázókkal szemben.
A csata nem volt egyike a kor legnagyobb összecsapásainak, sem stratégiai jelentősége, sem mérete nem vetekedett a nagy háborús ütközetekkel, ám a vesztesége – különösen az Esterházyak oldalán – megrendítette a kortársakat. Ez volt az a nap, amikor az ifjú gróf, Esterházy László, valamint két unokatestvére és több tucat nemesi vitéz vére hullott a Garam partján.
Portyázásból vérontás
A tizenhetedik század közepe a végvári harcok kora volt Magyarországon: a török–magyar határvidék szinte állandó háborús zónává vált, amelyet kis létszámú, gyorsan mozgó portyázó seregek és helyi nemesi bandériumok uraltak. A törökök gyakran törtek be Észak-Magyarország területére, hogy hadifoglyokat és zsákmányt szerezzenek. A Habsburg-uralom alatt álló királyi Magyarország főurai sokszor saját költségükön szervezték meg a védekezést ezek ellen az úgynevezett “rablóhadjáratok” ellen.
1652 nyarán egy körülbelül 3000 fős török portyázó sereg érkezett Vág és Garam közé. Válaszul Esterházy László gróf, a nádor, Esterházy Miklós fia, és több nemesi vezető, köztük Forgách Ádám és Nyáry Pál is hadba szálltak. A nemesi bandériumok és a hozzájuk csatlakozó végvári katonák ereje meg sem közelítette a túlerőben lévő törökökét, mégis a becsület és a kötelességérzet vezette őket a csatába.
A nemesi hősiesség diadala és bukása
A Vezekény melletti összecsapás egyértelműen a túlerőben lévő török csapatok győzelmével végződött. A magyar nemesség viszont olyan hősiességgel harcolt, amely hosszú időre beírta nevüket a magyar történelembe. A legnagyobb visszhangot az Esterházy-család tragédiája váltotta ki: a csatában ugyanis elesett Esterházy László gróf, valamint unokatestvérei, Gáspár, Tamás és Ferenc is – mindannyian a család ifjú reménységei. A haláluk különösen megrendítő volt, hiszen László mindössze 24 évesen vesztette életét, fiatal, ám már elismert katonaként.
A csata után a túlélők és a környék lakói nagy tisztelettel temették el az elesetteket. A vezekényi templom közelében közös sírhelyet alakítottak ki, amely azóta is a nemesi hősiesség szimbólumaként él. A történetnek azonban volt még egy fontos politikai következménye is: az elesett László gróf helyébe hamarosan testvére, Pál lépett, aki később a nádor méltóságát is betöltötte, s a családot soha nem látott magaslatokra emelte. Esterházy Pál mecénásként, költőként és államférfiként is jelentős szerepet játszott a magyar kultúra és politika történetében.
A hősök emlékezete
A vezekényi csata a kortársak számára mélyen szimbolikus jelentést hordozott: a nemesi önfeláldozás, a haza iránti lojalitás és a török elleni harc hősi eszménye öltött testet az ifjak halálában. A halottak emlékét kortárs költők, krónikások is megörökítették, köztük a korszak jeles írói, mint Zrínyi Miklós, aki maga is a nemesi hazafiság egyik legmarkánsabb képviselője volt.
Bár a vezekényi ütközet a nagy történelmi csaták árnyékában sokszor említésre sem kerül, jelentősége nem csupán a csatatéren, hanem a nemzeti emlékezetben is fontos. Egy egész korszak ethosza – a nemesi becsület, a családi felelősség és a hűség a királyhoz – sűrűsödik össze ebben a történetben.
A halott hősök sírja ma is áll, csendesen emlékeztetve arra, hogy a történelem nagy fordulatai mellett a kisebb, de annál emberibb tragédiák is formálták országunk sorsát.
„Egy család négy szál virága hullt el azon a napon, de gyökerükből új hajtások sarjadtak, hogy továbbvigyék a nemzet reményét.” – írta egy névtelen kortárs a csata után. A vezekényi mező ma is őrzi e fájdalmas, de felemelő pillanat emlékét.
