Az ácsmester mosolya

Tamási József

Tógaszerű öltözetben, kezében szekercével, kissé már megkopaszodva, lába mellett egy kis fiúcskával, arcán mosollyal találkoztam vele egy spanyol nagyváros templomában. Bátyám hívta fel figyelmemet rá:

– Nézd, egy mosolygó Szent József! Ilyet is ritkán lát az ember!

S valóban, miközben rácsodálkozva néztem szakállának fürtjeit, az a kérdés vetődött fel bennem, szoktak-e mosolyogni a szentek? A művész, aki ezt a szobrot készítette, úgy gondolhatta, igen. De azért ez mégis csak egy szobor. Vajon az ember, az a názáreti ácsmester mosolygott-e olykor?

*

Egy álom-utazásban időt, s teret átrepülve, így érkeztem most meg Izrael földjére, s azon belül is a galileai Názáretbe. Lábam alatt meglehetősen nagy kövekkel lefedett út, körülöttem lapostetős házak. Itt-ott kisebb ligetek, cédrusfák, olajfa bokrok. Amott egy kút, előtte középkorú asszony, fején ügyesen elhelyezett cserépedénnyel. Vizet visz. Túl sok választási lehetőségem nincs, őt szólítom hát meg:

– Asszonyom! Segítsen! Egy ácsot keresek.

Mielőtt folytatnám, igazít a fején lévő korsón egy kicsit, s közben megszólal:
– József, Jákob fia műhelye ott, az a takaros kis ház!

S már megy is tovább.

Ahogy közeledek a félig domboldalba vájt, de komoly gerendákkal fedett helyhez, már hallom, valaki odabent szorgosan munkálkodik. Kalapács, vagy éppen szekerce? Az ácsok elmaradhatatlan szerszáma? Ahogy óvatosan átlépem a küszöböt, az enyhe szellő forgácsokat sodor lábam elé. A szekercés ember, nagy köténnyel derekán, háttal az ajtónyílással hajol egy vaskos fatörzs fölé.

– József? 

Kezei megállnak, úgy fordul felém.

– Shalóm! Én vagyok. Isten hozta! Mit segíthetek? Talán Kafarnaumból jött, az építkezésről? Úgy hallottam ácsot keresnek.

– Nem, egy kicsit távolabbról, s nem egy ácsot, hanem magát kerestem, József. Szeretném egy kicsit jobban megismerni.

– Mégis, mire kíváncsi? Kora reggel óta dolgozom, ideje egy kicsit megpihennem. Itt, erre a lócára leülhetünk. A munkámra kíváncsi ugye? Meg arra, hogy bírom ebben a korban még mindig ezt a kemény munkát?

– Ez is érdekelne, de egy ideje különösen az foglalkoztat, szokott-e mosolyogni, s ha igen, milyen helyzetekben?

– Nem szeretek sokat beszélni, de erről szívesen mesélek. Illetve beszélek, mert visszaemlékeznem is jó ezekre az esetekre. Ha jól emlékszem, először igazán akkor mosolyogtam, amikor egy különös éjszakán rájöttem, milyen nevetséges vagyok. Aggodalom töltött ugyanis el, a jövőmre vonatkozóan, amikor egyszer csak álmomban a következőt hallottam: – József! Vedd el nyugodtan feleségül Máriát, aki gyermeket vár! – Jegyesek voltunk még csak ugyanis, amikor egy nap kiderült, hogy az én drága Máriám várandós. Nagyon szerettem Őt, s úgy gondoltam, elengedem ahhoz, akit talán jobban szeret, mint engem. Amikor ezt az égi üzenetet hallottam, még nem tudtam, hogy az Örökkévalónál nincs lehetetlen. Elképzelheti, milyen jót nevettem akkor magamon.

– Később is tudott ilyen nagyot nevetni?

– Igen, mindig amikor kiderült, nincs mit aggódnom. Mert bevallom, néha aggodalmaskodtam. Persze, hogy ne aggodalmaskodtam volna például, amikor vagy 30 éve Máriával, aki akkor már feleségem volt, egy népszámlálás miatt el kellett utaznunk őseink egykori lakóhelyére, a júdeai Betlehembe. Több napos nehéz út várt ránk. Hol gyalogoltunk a hegyeken keresztül, hol sikerült csatlakozni egy karavánhoz és pár órán keresztül dromedárok hátán utaztunk. S persze közben már mindenórás lett Mária, amikor végre megérkeztünk Dávid király egykori városába. Nagyon féltem, nehogy bajuk essék. Feleségemnek és kisfiúnknak, akit még méhében hordozott akkor az én kincsem.

– Akkor már tudta, hogy fiú lesz?

– Abban nem kételkedtem. Az Örökkévaló küldte hozzám azon az éjszakán azt az angyalt, aki, ahogy később megtudtam Máriának is elmondta ,mi fog történni és hogy Zakariás rabbi felesége, Erzsébet is gyermeket vár. Ennek igazságáról meg is győződött Mária.
Így mentünk Betlehembe, s utólag már azt is tudom, miért voltak olyan kedvesek velünk a teve karaván egyébként elég marcona arcú hajcsárai. De képzelje el, az úton többször észleltem, hogy a fák, az esti szellőben szinte meghajoltak előttünk és a mezők virágai még jobban kinyíltak szemünk láttára, ahogy lépdeltünk közöttük. Na, ilyenkor hogy ne mosolyogtam volna? Így értünk a városba a Kenyér Házának is nevezett Betlehembe. Aztán majdnem megint úrrá lett rajtam az aggódás, amikor végre rátaláltunk egy istállóra, ahol álomra hajthattuk fejünket. S tudja mire ébredtünk, hogy egy kis csecsemő ott van Mária karjaiban. Gyönyörű volt. Azonnal elfelejtettem az út minden viszontagságát és – komolyan mondom! – felnevettem a boldogságtól. Mária pedig csendre intett, bár ő is elmosolyogta magát, aztán oda nyújtotta nekem a csöppséget. Nem tudom volt-e a világon akkor, nálam boldogabb ácsmester?
Aztán mosolyogtam akkor is, amikor el kellett menekülnünk Heródes katonái elől. Szerencsétlen katonák és szerencsétlen Heródes. Azt gondolta, mert ő király, legyőzheti még az Urat is! Micsoda tévedés! Ezen is csak mosolyogni lehet. Mi már régen átléptük Egyiptom határát, ő még mindig dúlt -fúlt, a féltékenységtől. Aztán amikor meghalt, mi nyugodtan visszaköltöztünk ide, erre a kedves helyre, Názáretbe.

– Akkor nem lehetett már túl fiatal. Akkor is volt néha oka mosolyogni, nevetni?

– Egyszer a házunk előtt üldögéltem. Már nem sokat tudtam dolgozni, amikor látom, hogy a fiunk, Jézus egy szomszéd gyerekkel homokból madarakat csinál. Hogy, hogy nem a másik kisfiúnak nem sikerültek ezek a homok, meg agyag madárkák olyan jól, mint Jézusnak. Egyszer csak azt látom, hogy felugrik és bele akar rúgni Jézus madárkáiba. Már majdnem felugrottam, amikor mit látok? Jézus tapsol egyet és erre madárkái szárnyra kapnak és elrepülnek. Egy pár percig se az a másik kisfiú, se én nem tudtunk megszólalni. Jézus meg csak mosolygott. Végül mind a hárman nevetésben törtünk ki.

– Meséljen még! Mi történt később?

– Később? Nos, egyre jobban felcseperedett a fiunk s én minden nap újra és újra kerestem a választ magamban, arra a kérdésre, kicsoda is a mi fiunk? Isten Fia? Ahogy az angyal előre megmondta? De egyben az enyém is! Esténként, néha éjszakákba torkolva beszélgettünk erről Máriával. Aztán Istent s egyben fiunkat imádva aludtunk el.
Így történt akkor is, amikor 12 éves korában először jött velünk és rokonságunkkal Ő is néhány napra Jeruzsálembe, a Szent Városba, imádkozni. Aztán már hazafelé tartottunk, amikor Jézus valahogy elszakadt tőlünk. Nagyon sokan, imádkozva, énekelve jöttünk már harmadnapja ide hazafelé, amikor kiderült, hogy Ő valószínűleg ottmaradt a Béke Városában. Aggódva szedtük a lábunkat, hogy visszamenjünk érte. És akkor jött a meglepetés. Jézus a templomban a tanult, nagy tekintélyű rabbikkal beszélgetett. Én meg sem tudtam szólalni. Mária könnyek között ölelte magához és korholni kezdte: “Miért tetted ezt velünk? Atyád és én is aggódva kerestünk?” És rám nézett. Erre tudja mit válaszolt?

– Nos, mit?

– Azt, hogy „Nem tudjátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell járnom?”

– És most merre jár?

– Egyre kevesebbet van itthon. Pedig azt hittem, ha kiesik kezemből a szekerce, majd ő veszi át a műhelyt. De hová is gondoltam? A minap kaptunk róla hírt. A Genezáreti-tó környékén jár-kel, és nem utolsó sorban tanít! Állítólag van néhány barátja, velük foglalkozik legtöbbet. A jó múltkor itt a közelben, Kána városában egy rokonunk esküvőjén járt néhány halászmesterrel. Mária is elment a lakodalomba, s amikor hazajött, azt mondja nekem: “Képzeld József! A fiúnk hat korsó vizet borrá változtatott! Hogy mi lesz még ebből a gyerekből?”
De, ne haragudjon kedves idegen, egy kicsit le kell pihennem. Mostanában néha olyan gyengének érzem magam.

Ezzel, kedves mosollyal arcán a kezét nyújtotta.

– Shalóm! Béke veled József!

– Béke veled is, Szent József!