Dum spíró, spero!

Tamási József

Édesapám unokatestvérét Józsi  bácsinak hívtuk, mint manapság sokan engem. Gyerek voltam még, amikor egyszer meglátogatott bennünket. Örültem neki. Jogász végzettségű, ugyanakkor vallását komolyan gyakorló, kedves ember volt. A rövid vizit után kikísérhettem a közeli vasútállomáshoz, hogy visszautazzon a fővárosba. Esteledett. Lassan sétáltunk, s ő közben tanítani  kezdett. Ma is fülembe csengnek  szavai: 

– Hallod Józsikám? Ezek vadludak. Nézd, milyen szépen kialakították a V betűt. Így könnyebben tudnak repülni. Látod a csillagokat? Képzeld el, ők már látták előinket is! Míly szép az élet!
Aztán, kissé odébb megállt és úgy folytatta:
– Talán még nem meséltem neked. Több mint húsz, sőt, közel harminc  éve történt. 1928-at írtunk. Egyetemistaként gyakran jártam szentmisére a budapesti Egyetemi templomba. Egy nagyböjti szentmisén a prédikáló pap egyszer csak rosszul lett és összeesett a szószéken. Mentők vitték el. Másnap, a kórházban meghalt. 
– Hány éves volt? – kérdeztem.
– Csak 69!  És tudod ki volt ez a pap? Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök! Nos, ennek a nagy tudású, kiváló szónoknak a jelmondata volt: „Dum spíró, speró!” – amit  úgy szoktunk fordítani, „Amíg élek, remélek!”
Óvatosan  megkérdeztem: – Akkor ő nem is remélte, hogy igazán meg fog öregedni? 
Józsi bácsi mosolyogva lépegetett tovább s csak ennyit tett még hozzá:
– Sokkal fontosabb dolgokban remélt! 

Aztán felszállt a vonatra. Hazafelé baktatva néha fel-fel néztem az égre. Vadludak már sehol, csillagok annál többen. 
Megköszönöm a Gondviselőnek, hogy „véletlenül” éppen én kísérhettem ki Józsi bácsit a kunszentmiklósi állomásra. Sokszor találkoztam még vele később, de egyikre sem emlékszem úgy, mint erre.

Ferenc pápa, mielőtt húsvétkor itt hagyott bennünket, „Szentévet” nyitott meg Jézus születésének 2025. évfordulója alkalmából, és a Remény Évének nevezte.

Tény, hogy nagyon sok reményt vesztett ember él a földön. Reménytelennek látja helyzetét, s úgy gondolja, nincs is esélye annak, hogy ebből a helyzetből felálljon. Sok esetben így lesz szenvedélybeteggé. Alkoholista lesz vagy számítógép-függő, szinte állandóan eszik, vagy szeretkezik, csak hogy elterelje figyelmét a bajokról, amelyek körül veszik. Legdurvább esetben pedig még öngyilkosságot is elkövet.

Sokan keresnek persze kiutat ebből az állapotból úgy, hogy segítséget kérnek. Segítséget például szüleiktől, tanítóiktól, barátoktól, sőt orvostól, pszichológustól, paptól és sajnos nem utolsó sorban az internettől és a mesterséges intelligenciától. Némely eredménnyel járhatnak ezek a próbálkozások, de mivel, ahogy a Szentírásban Jézus mondja:  „Vak nem vezethet világtalant!” – márpedig sokszor a szülő, a pedagógus, a jóbarát de még a pap sem mutat mindig jó példát, s ezért ő maga is inkább segítségre szorul, mint hogy fel lehetne nézni rá, hallgatni és követni őt, így teljes gyógyulást aligha remélhetünk!

 A remény, a hittel és a szeretettel karöltve a három legfontosabb, ún. isteni erény. A megoldás ebből fakadóan Isten nélkül lehetetlen. Az elvonókúrák eredménye annak köszönhető, hogy ráébred a páciens istengyermeki mivoltára, s arra hogy bár talán a világ megveti őt, a házastársa elhagyja, a Mennyei Atya így is szereti! A magányos, akinek már csaknem beborul a lelke, maga mellé engedve a Teremtőt, rádöbben, hogy soha nincs egyedül. A fogyatékkal élő rátalál azokra az örömökre, melyeket nem veszített el. Talán látássérült, de szépen énekel, talán kerekes székben él, de el tud beszélgetni valakivel, akit nem szívesen hallgat senki. S ez is, az is megtapasztalja, jobb adni, mint kapni.

Elgondolkozom. Én miben  remélek?

Remélem, hogy kicsinységem ellenére, boldoggá tudok tenni olykor néhány embert. Remélem, hogy mosolyommal mosolyt tudok fakasztani a legfáradtabb arcokra is. Remélem, hogy könnyeimmel fel tudom szárítani mások könnyét. Remélem, hogy keresztjeim türelmes  hordozásával mások keresztjeit elviselhetőbbé teszem. Remélem, hogy csetlő-botló imáimmal azokhoz is eljutok, akik kilométerek ezreivel élnek tőlem távol, vagy akár már befejezték földi pályafutásukat.

Persze úgy jó, ha  nem „ölbe tett kézzel” várjuk, amit remélünk. Ahogy idézni szoktuk: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít!”  Amivel kezdeni kell ezt a tevékenységet, egy őszinte lelkiismeret vizsgálat, bűnbánat és bocsánat kérés Istentől, embertől.

Aztán álljunk oda az Úr elé és mondjuk: „Tudom, hogy segíteni fogsz. Köszönöm.”
Aztán, ha ajánlhatom, tedd hozzá: „Most segíts meg Mária, ó irgalmas Szűz anya. Keservét a búnak, bajnak, eloszlatni van hatalmad. Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg. Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!”

Végül reméljük, hogy egy ideig még remélhetünk! Amíg minden be nem teljesül!

Tamási József
ny. plébános atya

Nyitókép: Raffay Sándor domborműve a Prohászka-emlékmű talapzatán