Egy lokálpatrióta emlékei XXIV.
Beszélgetés Németh Istvánnal
Már jeleztem előző írásomban, hogy a járvány ellenére sok tennivalót tartogatott ez az év is számomra. Ma már anakronisztikusnak tűnik, de 2020 márciusában a kormány olyan intézkedéseket tett az önkormányzatok felé, hogy az adott települést a járvány következményeitől képes legyen a leghatékonyabban megvédeni. Ezért a polgármesterek megkapták az egyszemélyi döntések jogát. Online módon kérhettek a képviselőktől véleményt, de a kizárólagos döntés joga az első vezetőre hárult.
Így a mi esetünkben a kulturális intézmények zártak be először, mint lehetséges fertőző források. Az hogy a Római Katolikus Plébánia hogyan reagálta le a helyzetet, már leírtam. Elgondolkodtató, hogy egyházunk ebben az időszakban némi kultúra és az emberi közösség maradék bástyája lett. Amit mi, ebben a kritikus időben tettünk, az egy kivételes sziget volt az elhatalmasodott járvány és ellene a kényszeres intézkedések dzsungelében. Megtettük a magunk törvényei szerinti intézkedéseket, de maradt mozgásterünk. A misék rendje nem maradt el, ünnepeinket megtartottuk, közösségeink úgy szervezték magukat, mint máskor.
Nem minden megyében volt ez így. Láttam bezárt templomokat, hallottam hosszan misétlen helységekről és Egyházmegyénkben sem mindenhol zajlott az élet úgy, mint a mi plébániánkon. Hogy ez nálunk így alakult, abban jelentős része volt plébánosunknak, Illéssy Mátyás atyának. Ahol volt elegendő hit és akarat, szervezőkészség, bátorság, ott nem zárultak be az ajtók és a szívek egymás elől. Nem volt ez kötelező, lehetett választani és lehetett kintről csatlakozni hozzánk. Magánéletünkben is tettük a dolgainkat. Jártunk vendégségbe és hívtunk vendégeket. Szóba álltunk, akivel csak lehetett. Csak a híreket lehetett fél óránként hallgatni.
Ebben az időben még több feladat hárult ránk, mint máskor. A mezőgazdasági feladatokat el kellett végezni, a családnak működnie kellett, unokáinkat, gyermekeink hozzánk menekítették a nyár folyamán, több hétre nálunk voltak. Igyekeztünk a szabadban lenni velük és a rémhírektől távoltartani őket. Bejártuk velük a velencei falvakat, hajókáztunk a Velencei-tavon keresztül kasul. Nekünk ott volt a tanyánk, munka is volt, viszont emberek alig vetődtek arra. Sok-sok gondolatot kibeszéltünk globális világunk, globális nyavalyájáról.
Felröppent egy orosz név: Pjotr Garjajev neve, amely soha nem hallott név volt számunkra. Egészen „véletlen módon, kiesett egy többemeletes ház ablakán és szörnyethalt”. Egyike volt azoknak a tudósoknak, aki lehet, hogy globálisan tudott volna tenni a járvány leállítása érdekében, méghozzá a tudomány határterületén a kvantumfizika segítségével. A vírus, mint kórokozó maga is egy rejtélyes jelenség. Azért írom, hogy rejtélyes jelenség, mert határterülete az élő és élettelen világnak. Két megnyilvánulásában létezik, van, hogy kristályos passzív állapotban található, más esetben pedig, bizonyos körülmények hatására mégis életjelenségeket mutat és képes élő szervezetekbe jutva, saját információjukat átadva azt sajátjává hasonítani, sejtről sejtre haladva. Ellenálló képessége fizikai körülmények között kicsi, 50-60 fokon néhány óra alatt elpusztul. Viszonylag egyszerű fertőtlenítő szereknek nem tud ellenállni.
Garjajev arra jött rá, hogy bizonyos hullámhosszon közvetíteni lehet rendkívül finom rezgéshullámokkal bizonyos vírusokat. És ezeket a rezgéseket ki is lehet oltani hasonló módon.
A rendszer bonyolultabb, mint írom, de a lényege ez. Kanadában ennek előtte többezer hektár erdőséget mentett meg ezzel a módszerrel. Azon dolgozott, hogy egy hasonló módszerrel leküzdje a koronavírust. Nem kellett a módszere, kiesett az ablakon. Soha senki nem beszél azóta róla. A módszere is „kiesett az ablakon”? Aligha.
*
De nézzük mit tettünk ebben az időben mi vagy akár én?
Alig múlt el a Szent László ünnepség, már lehetett készülni a következő megemlékezésre, mégpedig a Szent László templom felszentelésének 110-ik évfordulójára. A szervezés már márciusban elkezdődött. Kellett egy biztosan kivitelezhető részének lenni és egy olyannak, amely nem biztos, hogy kivitelezhető lesz.
Azt is láttuk, hogy már a 100 éves évfordulójára, kívül-belül – az Önkormányzat segítségével – tetszetőssé tettük templomunkat. Az eltelt tíz év alatt mégis a vakolat sok helyen felhólyagosodott, lemállott a falak vizesedése miatt, és ezt rendbe szerettük volna tenni.
A biztos program a Szent László templomba volt szervezve, egy szentségimádással kezdődve, majd a templom építésének történetével szerettem volna megismertetni az érdeklődőket. Erre a feladatra lányomat – Németh Nórát – kértem fel, mert a művészettörténeti tanulmányai során több alkalommal foglalkozott templomunk építéstörténetével. (Kutatások a „Matrica” Múzeumban – Matrica füzetek 5. száma.)
Magam mindig nagy lelkesedéssel fogadtam egy-egy számomra ismeretlen megoldást, történést. Már-már szenzációsnak találtam, hogy ezen a közepes nagyságú településen, egymástól függetlenül a XX. században két olyan tervező nyomán épült római katolikus templom, akik nem csak országos, de európai hírű tervező építészek voltak. A Szent László templom esetében Tőry Emilről, a Szent István templom esetében pedig Makovecz Imréről van szó. Utóbbi a jelenünkhöz közelebb lévén jobban ismert, de Tőry Emil kevésbé és az is érdekes, hogy ő miként került a templomunk történetébe. Ennek ismertetésére és elmondására kértem fel a lányomat.
A másik, majd lesz valahogy programok a templomon kívül, de nem túl messzire egy alaposan előkészített és különleges borkóstoló megszervezése volt. Az erre kiszemelt személy pedig Kaló Imre, a borászok borásza volt, aki a templomunk felszentelésének 100 évfordulóján is boraiból tartott borkóstolót. Lássuk mindebből mi valósult meg?
Kezdtük a templomunk küllemének az alkalomhoz illő kiigazításával. Ahol kellett vakoltunk, aztán festettünk. A szükséges anyagokat a plébániánk megvásárolta, a munkák elvégzését pedig többen közös munkában térítésmentesen végezték. Személy szerint Loós Attila és fia Máté, Szabó Gábor és fia Levente, Skibrik Attila – Kanicsár Ági veje. Albert Tamás, és Molnár Attila a kertészeti munkákat végezték el. Magam is részt vettem a közös munkában. Mivel nem az egész falfelületet kellett lefesteni, sokat küszködtünk a megfelelő szín kiválasztásával, hogy a régi festés és az új ne különbözzenek egymástól. Egy hét alatt elvégeztük ezeket a munkákat, utólag is köszönet érte.
Első programként augusztus 27-én, csütörtökön 17 órától a Szent László templomban szentségimádást tartottunk. A helyzet úgy hozta, hogy a pár nappal előtte ideköltözött Tamási József atya ezen a napon tartotta első itteni miséjét. Ezt követően következett 18.30 órakor az előadás: „A templomunk egy művészettörténész szemével”. Ennek előadója lett volna lányom Nóra. Az élet azonban ezt is átrendezte, mert az előadás előtt 10 nappal a lányom figyelmeztetett, hogy aligha tud jönni előadást tartani, mert új munkahelyén egy kiállítás megnyitóját bízták rá, ezen a délutánon. Mit volt mit tenni, magamra vállaltam az előadás megtartását. A témát elég jó ismertem, sok kép is a rendelkezésemre állt és élve a technika nyújtotta lehetőségekkel – Németh András segítségével – egy vetített képes segédletet is készítettünk, hogy az előadás látványosabb legyen.
Volt bennem félsz is, mert a sok vetített kép pont azt szolgálta volna, hogy Tőry Emil saját stílusjegyeit felismerhetővé kellett tenni, esetleg felfedezni e jegyekben olyan elemeket, amely a templomunkban is megfigyelhető. Ahhoz, hogy az előadás gördülékeny, látványos és figyelemfelhívó legyen, ahhoz mély szakmai ismeretekre van szükség, én pedig egy lelkes amatőrként állok a közönség elé.
Emlékszem, hogy elnézést kértem a jelenlévőktől, hogy az előadó helyett velem kell beérniük. Tudtam, hogy az előadásom valószínű hosszabb volt, mint ha a lányom tartotta volna. A történetiségére fektettem nagyobb hangsúlyt, és ha már belecsöppentem ebbe a szerepbe, a saját gondolataim is belecsempésztem a mondanivalómba. Nem kívánom az előadás anyagát leírni, de Tőry Emilre vonatkozó lényeges történéseket el szeretném mondani. Ki gondol manapság őrá, a tervezőre? Az az érdekes, hogy maga Makovecz Imre sem foglalkozott, még gondolati síkon sem a Szent László templommal, sem a tervezőjével.
Előadásom azzal indítottam, hogy Százhalombatta mai területén két templom is állt. Az egyik Báté falu nemzetségi temploma, amelynek régészeti nyomai megtalálhatók, de oklevelek és írások nem. A mai Ó-faluban pedig okleveles bizonyság van, hogy egy toronnyal rendelkező templom volt valahol, és még a tulajdonos is említve volt – Százhalmi Szabó Antal néven. Viszont nincs, nem találta eddig senki a régészeti nyomát.
1856-ban egy környékbeli birtokos feleség: Pakassy Anna ajándékozott egy kis harangot a falunak, amit egy haranglábra szereltek fel. Dr. Burján Aladár és unokaöccse, majd Kovács Lajos – a talpra esett községi jegyző – indította el a templomépítés gondolatát. 54 év telt el a gondolattól a megvalósításig.
1894. szeptember 16-án megalakult a Templom Építő Bizottság, elnöke Dr. Burján Aladár lett. Az első templom tervet Say Ferenc készítette el. 1897-ben meghalt Burján Aladár és nevelt fiára, Dr. Matta Árpádra hagyta minden vagyonát és megkezdett munkáját. Időközben az egyik Burján lányt – Arankát – feleségül vette Tőry Gusztáv, Tőry Emil bátyja. Így a rokoni szálak Tőry Emilt Dr. Matta Árpád látóterébe hozta.
Tőry Emil 1863. április 17-én, Pesten született. Képesítését a fővárosban, a Műegyetemen szerezte. Ezt követően a Berlini Műegyetemen folytatta tanulmányait. Visszatérve Magyarországra Hauszmann Alajos tervező irodájában dolgozott. 1894-től munkája mellett a Műegyetemen tanársegéd, 1897-től magántanár ugyanott, művészettörténetet ad elő az ókor és általános építészettörténet témájából. Közben tervez. 1895-től Építészeti Irodát nyitnak Pogány Móriccal, aki az építészeti szecessziónak a magyar letéteményese, akinek megvalósult tervei elsősorban Szabadkán vannak. Tőry Emil házasságot kötött az Ó-Becsei Kollerich Margittal. Fő munkái: Belgrád rakpart – neobarokk bérház, Kollerich Alajos részére. A Röch Szilárd utcai 3 emeletes bérház tervezése, Tőry József részére. A Budapesti Homeopata Intézetet szintén neobarokk stílusban tervezte. Elkészítette a ma is látható saját villáját a Budakeszi úton. Részt vett tervpályázatokon. Elkészítette az „Örök imádás templomának” tervrajzát, jellegzetes bizánci stílusban. Indult a Hágai Béke Palota tervpályázatán. Ő tervezte az Adria Biztosító Társaság székházát. Részt vett a Gellért Fürdő tervpályázatán. Ő tervezte a mai Bartók Béla úti Szent Imre Kollégiumot. 1906-ban a nagyváradi Fekete Sas Szállót, a Szentesi Városházát. Megtervezte a temesvári, Dél-Vidéki Kaszinót. 1911-ben a Torinói Iparművészeti Világkiállításra felépítette a Magyar Pavilont, amivel a kiállítás „Nagy-Díját” kapták meg. E munkában építész társai voltak: Györgyi Dénes és Pogány Móric.
Tanítványai voltak: Koós Károlyék – a fiatal építészek. 1913-ban pályázott a Nemzeti Színházra kiírt felhívásra. 1928-ban Sátoraljaújhelyen ő tervezte a Kultúrpalotát. Szakmai jelentőségét mutatja, hogy tagja volt, a Műemlékek Országos Bizottságának, a Torinói Képzőművészeti Akadémiának. A „Magyar Királyi udvari tanácsos” címet is megkapta. Meghalt 1928. május 31-én. A búcsúztató beszédet a Műegyetem tanári kara és a Képzőművészeti Társulat nevében Wőder Gyula műegyetemi tanár mondta. Életművét pedig a korszak elismert művészettörténésze Lyka Károly – a Magyar Művészet című folyóiratban -méltatta, akinek szintén köze van Százhalombattához Megvett egy nyaralóhelyet és mellette kis földbirtokot vásárolt Százhalombattán. A volt téglagyár baloldali előterében a mai nap pedig Müller Ferenc tulajdonában lévő területről van szó.
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
(folytatjuk)
