Egy lokálpatrióta emlékei XXX.
Beszélgetés Németh Istvánnal
Azon a vasárnapon a meglepetések halmaza ért. Nálunk volt dr. Csóka András idegsebész. Szegény egy hétvégi zsúfolt közlekedési káoszban érkezett volna, de lerobbant az autója. Vártunk rá egy órát, majd egy érte küldött autóval hozták el őt. Tőlünk is sietett valahová, a beteg autója pedig várta őt valahol az út mentén.
Olyan is volt, hogy Kunszentmiklósra mentünk autóbusszal vendégségbe Mikuláskor, mert József atya itt gyermekeskedett és itt élte fiatal életét. Megnéztük a város nevezetességeit, a gimnáziumot, ahol az atya érettségizett. Több helyszínen vendégül láttak bennünket, majd a régi patinás étteremben ebédeltünk. Késő délután pedig Székely Gábor nagy házában megtekintettük azt a Petőfi relikviákból összegyűjtött hatalmas magánmúzeumot, amit ha nem látok, el sem hiszem, hogy ilyen létezik. Székely Gábor műszaki végzettségű mérnök, József atya gimnáziumi osztálytársa volt. Csak mentünk szobáról szobára, a házigazda ellátott bennünket bőséges ismeretekkel, amit kevesen tudnak Petőfi Sándorról. Szinte kóvályogtunk a meglepetésektől.
Sikerült itt úgy elfeledkezni a világról, hogy ahol belépéskor a táskáinkat le kellett tennünk, amikor , bizony nem vettem magamhoz. A busz jó messzire volt a múzeumtól, és amikor elértük, akkor nyilallt belém, hogy a holmim ott maradt a múzeumban. Visszamentem érte, de már sötét volt, az utcát is nehezen találtam meg és a házat is. Közben a feleségem kérdezte tőlem telefonon, hogy merre járok, mert a buszon van mindenki és rám várnak. Ebből a slamasztikából megint csak Atillás Győző mentett ki, aki utánam jött. A múzeumban már a házigazda sem volt ott és a házban is teljes sötétség volt.
Győző átvetette magát a kerítésen és a ház külső részén, ahová tettem a táskám, ott meg is találta. Ahogy bement, úgy jött ki is. Utána erőltetett menetben mentünk a buszhoz, leizzadva, fáradtan, tele lelkiismeret-furdalással, mert miattam rostokoltak ott, pedig alig várták már, hogy hazaérjenek.
Egy előadásra – mely őszinte és mély tudást sugárzott a hallgatóság felé Petőfi Sándorról – azért Székely Gábort még meghívta az atya közénk. A végén egyértelműen állította, hogy a költő nem halt meg Segesváron, hanem Barguzinban lett eltemetve.
Emlékszem egy előadásra, amit egy növényvédelmi szaktudós tartott, aki szintén osztálytársa volt az atyának. Az előadás után az atya a Sirály Étterembe hívott meg bennünket vacsorára.
Volt egy utolsó előadás is, amelyen dr. Deme Tamás volt az előadó. Nekem volt régről ismeretségem vele, így én szállítottam és köszöntöttem őt. Leírva sem kevés ez a sok jeles meghívott. Sokáig örültem az előadásoknak, melyeket József atya szervezett, és színes színfoltként éltünk meg.
Telt, múlt az idő, magam és mások is vártuk, legyen egy kis szünet az előadásokban, mert mások is készítettek elő programokat magukban. Azok bizony elmaradtak. Visszagondolva rájuk, örüljünk annak, amik megvalósultak és szép maradt emlékezetünkben.
*
Most, hogy elhagytuk az arany színben pompázó október hónapot, rá kellett, hogy jöjjek, mennyi érdekes és jelzés értékű benyomás ért alatta, amit úgy érzem, meg kell osztanom a kedves olvasóval.
Sokszor előfordul, hogy Érdre kell mennem és amikor a Csenterics úton haladok a 6-os út felé, mindig eszembe jut a volt munkahelyem, a Szarvasmarha-telep. Most az ősz sárga, barna és a vörös minden árnyalatában pompázó út menti fasorban gyönyörködtem és fel is hívom a figyelmet erre a különleges, évről évre szebb fasorra. Igazán csak ősszel mutatja meg szépségét, azt is csak addig, amíg eső, szél és dér meg nem tépázza. Milyen fa, ami itt díszlik? Magyarul csörgőfa, latinul Koelreuteria paniculata. Jól bírja a szárazságot, nem nő túl nagyra, szereti a napfényt, erősen bokrosodó. Őshazája Ázsia, a törökök hozták be Európába. Őszre kis tokban hozza termésmagvait, ami ha megszárad, leszakítva csörgő hangot ad. Állítólag a jó fogú emberek a magját pörkölve megrágják és elfogyasztják.
Azért ne gondolja senki, hogy a magokat az ég madarai hordták az út mellé. Oka volt annak. 1973-ban, amikor a Szarvasmarha-telep elkészült, előrelátóan mi, a Benta-völgye MgTsz dolgozói ültettük e fasort abból a célból, hogy megakadályozzuk a legelő marhák kijutását a közútra, mert a kezdeti technológia olyan volt, hogy az állatok takarmányozása a 80 ha-os öntözéses legelőn történt tavasztól őszig. Az öntözés pedig a Benta (Bara) patakból történt. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, mert a medrében alig csörgedezik víz. Nem sokáig alkalmaztuk a fejős tehenek legeltetését, csak 3-4 évig, mire a fák megnőttek már nem legeltek a teheneink.
A következő technológia megkövetelte az új faszerkezetes, nagy alapterületű épületek létesítését, Nem a tehén ment a takarmány után, hanem mi tettük azokat elébük. Így a 4000 literes termelésünk 5000 körül alakult évente, ami a későbbiekben tovább emelkedett 7000 liter felé. Megemlítem, hogy a 6-os út védelmét a legelő marháktól 10 ha Csabagyöngye szőlőültetvény védte az állatok kijutásától. Jelenleg az említett faszerkezetes épületekből már semmi sincs meg. Megmaradt a központi betontégla tömb istálló, minden funkció nélkül. A mai időkben betonkeverés, raklapfeldolgozó, zöldudvar, építőanyag-kereskedés történik a 11 ha területen.
Mielőtt 2007-ben a telep értékesítésre került volna, felkerestem a százhalombattai önkormányzatot, szándékozna-e megvenni az üres telepet? Sajnos nem volt rá hajlandóság. Közművesített, valóságos kis falu volt, a mi szempontunkból csak kellemetlenséget okozó termál – záptojás szagú – gyógyvízzel ellátva. Szerettem volna, ha az érdi illetőségű terület átkerült volna Battára. Mindezt azért írom le, hogy valahol az emlékezetben nyoma maradjon, az 500 méteres csörgő fasort, ha legalább észreveszi az autós, gondoljon rá, hogy itt valami volt. Valakik hosszú távon hittek munkájukban, és egy ideig még fasor őrzi emléküket. Ez persze nem oly feltűnő, mint ezen az úton az óriás kémények, az eljelentéktelenedő hőerőmű esetében. És eszembe jut a manapság sokat emlegetett lábnyom is.
Ha már a botanika kapcsán ennyi minden eszembe jut, folytatom tovább, mielőtt teljes feledésbe merülne egy senki által nem emlegetett másik növény, amit a battaiak líciumnak neveztek. Ez a bokorszerű, közönséges, mindenki által csak megvetett növény – hivatalos nevén ördögcérnáról beszélek. Latin neve Lycium barbarum. Van vagy 50 alfaja és a burgonyafélék családjába tartozik, de ahhoz aztán semmiféle hasonlatossága nem látható.
Gyermekkoromban lépten-nyomon kerülgettem és így volt ezzel más is. Tavasztól őszig a libák és kacsák fontos étke volt, amikor a hosszú szárakról az apró leveleket lehúztuk. Nagyszüleim a kecskéiket is a nagy bokrok közelébe kötötték ki, mert számukra is kedvelt és folyamatos csemege volt a lícium fiatal hajtása, levelei. Most a napokban a temető közelében láttam egy kis bokrot közülük, így jutott eszembe e növény. Hazaérve pedig megkerestem minden elérhető forrást, mi is ez a lícium? Nem más, mint az előkelő Goji bogyó bokra. Ezért a növényért a jómódú emberek koptatják a gyógynövényboltok küszöbét.
Mire való ez a csodabogyó, a lícium termése? A többezer éves kínai orvoslás mindenre használja. Folyamatos fogyasztása lassítja az öregedést, szépít, fiatalít, megelőzi az őszülést. Gyógyítja az érrendszeri betegségeket, javítja a látást, regenerálja a májat. Állítólag vágyfokozó hatása is van.
A növény ázsiai eredetű, azon belül közép-Kína az őshazája. Szárazságtűrő, a szennyezett levegőt tisztítja. Tavasszal pici fehér virágai nyílnak, amik őszre piros kis bogyótermést hoznak. Nem igényes a talajra. Ha békén hagyják, áthatolhatatlan sövényt alkot. Ismert betegsége nincs.
Felmerült bennem, hogy hogyan került ez a növény hozzánk, és van egy gyanúm erre nézve, bár eddig írásos nyomára nem akadtam. Úgy gondolom, dr. Matta Árpád vagy családjának keze van benne. Ugyanis ő tett egy világ körüli utat, ami több, mint egy évig tartott. Bejárta Kínát, Japánt és Koreát, ezen az úton hallhatott e növény jóságáról és hozott magával szaporítóanyagot. Vagy miután az út során megismerte, valahonnan közelebbről szerzett be ültetésre való növényeket. Azt is el tudom képzelni, hogy már dr. Burián Aladár kezdett hozzá ehhez a munkához. Felvetésem arra alapozom, hogy gyermekkoromban az egybefüggő líciumbokrok olyan helyen voltak, ami a Burián-Matta család birtokhatárai lehettek. Leginkább a hegyen, a későbbi szérüskertekben, a Matta-puszta körül volt elterjedve.
Az utóbbi 30 évben, amikor minden talpalatnyi földnek valós tulajdonosa lett, ez az időszak jelentette Battán a lícium kipusztulását. Nem volt mutatós növény, haszontalannak tűnt és akihez került mindenki irtotta, kiszedte, eltüzelte. Most bár megkésve, de itt a bizonyíték, hogy milyen értéket képviselhetett volna. Most, hogy szinte eltűnt, fedezhetjük fel a hasznát, milyen kincsek között éltek őseink. Amíg itt volt, se gyerek se felnőtt hozzá nem nyúlt volna a bogyójához, mert azt terjesztették róla, hogy mérgező. De sok dologgal lehetünk így, amíg van addig nem kell, de amikor már nincs, sóhajtozunk utána, milyen jó volna, ha lenne!
*
Elhagyva a botanika rejtelmeit egy szép vallási ünnepünk társadalmi jelentőségű eseményére lettem figyelmes november 1-jén a temetőjárás közben, Mindenszentek napján. A „régi” temetőben – a vaskereszt közelében – egy kis csoportra lettem figyelmes. Lehettek úgy 20-25-en, főleg fiatalok, a karonülőtől a 30 éves korig minden korosztály képviselve volt.
Közöttük volt egy közel velem egykorú hölgy, aki a csapatot irányította. Mentek rokonaik a nagy-, déd- és ükszülők sírhalmaihoz. Mindenhol elmondtak, valami szépet és jót, egy róluk fennmaradt történetet. A csapat csivitelt, kérdezősködött, a temető szinte életre kelt tőlük. Közben a sírokra virág, koszorú került a kis kezek által. Halk ima is elhangzott az őseik felett. Lám működik az egészséges család, így nem halnak el a történetek, ettől válnak a soha nem látott rokonok valóságossá. Az ilyen hozzáállás jelenti a reményt, hogy a jövőben a ma élő idősek is számon tartatnak, imát mondanak értük és virág kerül a sírukra. Talán nem követek el indiszkréciót, a Buzay-Tóth nemzetség használta így ki az ünnep adta időt és alkalmat. Alig volt köztük battai, nagyrészt Budapestről jöttek el, sokan és derűsen.
*
Még megemlítek egy eseményt, ami 2025. október 20-án éjszaka történt. Érdről hívtak fel rokonaink, hogy mi van nálunk, láttunk-e tüzet? Nem értettük a kérdést, aztán kiderült, hogy a MOL Dunai Finomító egyik részlegében óriási tűz keletkezett. Mi battaiak nem sokat tudtunk róla, na ők sem látták a tüzet, hanem a hírforrások számoltak be róla. Jó volt, hogy mindez viszonylagos csendben történt, mert ha robbanást hallottunk volna, bizonyára észrevettük volna.
Hálásnak kell lennünk a tűzoltók és szakemberek rendkívüli munkájáért. E mellett pedig gondolnunk kell azokra a célzott imákra, a kellő időben és helyen elmondott jóra való kéréseink meghallgatására, ami a városért és lakóiért történt és történik. (A zarándoklat a városért, 1000 Üdvözlégy elmondása Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, karizmatikus találkozók szervezése május 1-jén, Mijo Barada horvát prédikátor városvédő programja júniusban, egyéni imák, felajánlások). Hálánknak majd jelét is adni kell, egyértelműen és jól értelmezhetően, mert veszélyes helye vagyunk a világnak!
