Elcsatolva és ittfelejtve
Trianon öröksége
Szegedinácz Anna
A történelem számunkra megalázó eseménye 1918-tól, hivatalosan 1920-tól ismert. A csehszlovák-magyar államhatárt nem etnikai, hanem stratégiai, gazdasági, közlekedési, szempontok alapján hozták meg. A békediktátum után 1 millió 300 ezer magyar anyanyelvű személy került a frissen megalakított Csehszlovákiához – a mai Kárpátalját is beleértve. Az ország 2/3-részén: Románia, Szlovákia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria osztozott. Kárpátalja pedig a II. Világháború után lett Ukrajna – azaz a Szovjetunió része.
Trianon után a Csehszlovákiához került területeken a magyarok tízezreit utasították ki az országból. Emlékműveket romboltak le, nyelvüket másodrangúvá tették, az iskolák egy részét bezárták. A Cseh-szlovák állam 1938-39-ben a náci német agresszió következtében szétesett. Az 1938. november 2-i bécsi döntés értelmében 11.927 m2 terület került vissza Magyarországhoz, több mint 1 millió lakossal, melynek 84%-a magyarajkú volt.
A II. világháború után az Észak-Kárpát medence nagyobb részét ismét Csehszlovákiához csatolták. Kárpátalja pedig a Szovjetunióhoz került.
Szlovákiában a magyar lakosságot kollektív háborús bűnösnek nyilvánították, megvonták tőlük az állampolgárságot – az ezzel járó jogokat -, elkobozták földjeiket, bezárták a magyar iskolákat, felszámolták a magyar sajtót, a magyar kulturális intézményeket, a magyar közvagyont elkobozták. A magyarok ellen tömeges népbírósági pereket indítottak.
Az 1947-49 között végrehajtott lakosságcsere szerződés értelmében Magyarországról 60.267 szlovák személy települt át, 76.616 magyart erőszakkal telepítettek Magyarországra. Ezen felül 1946-47 telén 44 ezer magyart – férfiakat, nőket, gyermekeket, öregeket – Csehországba deportáltak, ahol mezőgazdasági kényszermunkát végeztettek velük. Otthon maradt vagyonukat pedig szlovákoknak utalták ki.
A reszlovákizáció alatt 326.679 magyar személy –, hogy visszakapja állampolgárságát és elkobzott tulajdonát – szlováknak nyilváníttatta magát.
Az 1950-es népszámlálás idején csupán 350 000-en vallották magyarnak magukat.
Az 1993. január 1-jétől csehektől függetlenné vált szlovák állam kormánya ismét a magyarok jogait korlátozó politikát folytatott, folytat.
Amikor gyermek voltam, még anyám mesélte nekem, hogy Bauer Jancsi, akit Nagymegyeren anyai nagyszülei neveltek, a magyar területek Csehszlovákiához csatolása után, a lezárt államhatár miatt ragadt Battán. Hogyan történhetett meg, hogy egy öt éves gyermek az itteni Bauer nagyszülőknél maradt, ha az édesanya és annak szülei Szlovák területeken éltek? Hány évnek kellett eltelnie, hogy a kényszerű távollét után ottani övéivel újra találkozhatott? Miért nevezik őt Bartalos Jánosnak, ha én még Bauer Jancsinak ismertem őt?
Bartalos János: – Anyám első férje meghalt. Féltestvér nővéremet édesanyám nevelte. Apám, Bauer János utazó kereskedéssel foglalkozott, így ismerkedtek meg. 1942. január 17-én születtem és később született egy édeshúgom is. A szüleim ugyan nem házasodtak össze, de édesapám nevén anyakönyveztek.
Apámat 1945-ben – mint oly sok battai és érdi férfit – az oroszok elhurcolták. Szegeden a túlzsúfolt „Csillag börtönben” betonon fektették őket. Édesapám hastífuszt kapott és ott halt meg. Hamvait az elmúlt években hazahoztuk nagyszüleim sírjába.
A szüleim Pesten ismerkedtek meg. Anyám, Bartalos Ilona ott született, felnőttként a vasútnál dolgozott, mint kalauz. Anyai nagyszüleim Nagymegyeren éltek – szlovákul: Velky Mieder –, ők neveltek engem. Három éves voltam, amikor apámat elvesztettem.
Apám szülei – Bauer János és Kácsor Amália – százhalombattaiak. Hat gyermekük volt: István, Béla, Erzsébet, János, Júlia, Irén. Rokonai itt éltek a faluban.
Keresztapám – Bauer Béla bácsi és felesége Bözsi néni – 1947-ben, öt éves koromban elhoztak engem apai nagyszüleimhez látogatóba. Amikor lezárták a szlovák-magyar határt, nem mehettem többé haza anyámékhoz. Anyai nagyszüleim nagyon szerettek és én is őket, hiszen ők neveltek engem. Belebetegedtek, hogy elveszítettek.
Itt jártam iskolába. Abban a házban laktam nagyszüleimmel és Irénnel – apám testvérével –, melynek falán van a legkorábbi falusi iskolát jelölő emléktábla. Amikor 16 éves koromban személyigazolványt kellett váltani, akkor édesanyám kérte, vegyem fel az ő vezetéknevét. Azt mondta: „A Bauerek még nem haltak ki, de az én szüleimnek nincs fiúgyermeke. Ezért maradjon meg a nevünk, a nevem neked.” Így lettem Magyarországon – hivatalosan – Bartalos. Anyám a harmadik társával – második férjével – először Nagymegyeren élt, később – cseh területen, Pserovban. Ez 400 km-re van tőlünk.
Öreg nagyszüleimnek igen kevés volt a jövedelme. 400 Ft volt a nyugdíjuk és Irén is velünk élt, aki ritkán kapott munkát, néha Gyürééknél napszámosként dolgozott. Emiatt nekem 10 éves koromtól – a három hónapos nyári szünidőben – dolgoznom kellett. 14 éves korom után elmentem Pestre asztalos inasnak. Elsős lettem, amikor a falumbeli Dubecz Jóska már másodéves volt.
Tíz hónap után ott kellett hagynom az iskolát, mert a család súlyos anyagi helyzetbe került, ezért munkát kellett vállalnom. Elmentem a battai téglagyárba dolgozni – idősebbek közé. Négy évig maradtam ott. 2200 Ft volt a fizetésem, ami akkor nagyon nagy összegnek számított. Én lettem a családfenntartó, ezért katonának sem kellett bevonulnom, felmentettek alóla. Három évig fizettem a 8 %-os katonaadót.
Négy év után Pesten, a MÁVAUT-nál a műhelyben helyezkedtem el, először, mint segédmunkás. Ott tanulhattam aztán szakmát – forgácsoló, esztergályos, marós lettem. Ott lehetőségem volt sportolni, focizni. Első osztályú csapatokkal – az ”aranycsapattal”, Albertékkal – edzőmeccset játszottunk.
1966-ban munkahelyet változtattam és Battára jöttem dolgozni. Folyamatos műszakban – a Dunamenti Hőerőműben dolgoztam 10 évig. Akkor még nem a szakmámban, mert ott nem volt felvétel. A feladatokhoz többféle tanfolyamokat kellett elvégezni. Végül műszakvezető lettem. Tíz év után sikerült a szakmámban elhelyezkedni. A gépműhelyben – forgácsolóként – 21 évig – nyugdíjazásomig dolgoztam.
Míg a nagyszüleimmel éltem, a fizetésem mindig hazaadtam. Így tudtuk az öreg házat felújítani. Amália nagyanyám 1963-ban halt meg, a nagyapám még 1958-ban.
Elmúltam 23 éves, amikor a feleségemmel – Sinkó Juliannával – Jucival összeházasodtunk. Ő tősgyökeres battai, érettségi után a DKV-hoz ment dolgozni. Egy esztendeig a nagyszüleimnél laktunk. 1967-ben az Erőműtől kaptunk egy 1,5 szobás lakást a Jókai közben. Amikor Bauer Béla bácsi és Bözsi néni meghaltak 1988-ban, hogy a családban maradjon az épület, megvásároltuk a házukat a Damjanich utca és József Attila utca sarkán. Ott élünk most is a feleségemmel.
1997-ben mentem nyugdíjba – korkedvezménnyel. 50 éves koromig mindig vállaltam plusz munkát. Több mint 40 éves munkaviszonyom volt már akkor. Korábban és most is az unokáimmal sokat jártam az országot. Andi lányom gyermekei: Szilágyi Ádám és Réka eredményes sportolók. Mindketten magyar bajnokságot nyertek. Gyakran elkísértem vagy vittem őket edzésekre, versenyekre. Réka még most is aktív sportoló. Nagyon büszke vagyok rájuk. Most várjuk a családban az első dédunokát – Ádáméknál lesz nagy-nagy örömünkre baba.
Szlovákiában élő családommal a határok lezárása – 1947 – után 14 évvel sikerült csak újra találkozni. Édesanyámék akkor már cseh területen éltek. Nagyszüleim még akkor is Nagymegyeren. Édes húgom olyan idős, mint a feleségem. A cseheknél – középiskolában – cseh nyelvet tanított. Sajnos édesanyám 66 éves korában meghalt és nem élnek már a nagyszüleim sem. Andiék a nővérem gyermekeivel tartják a rokoni kapcsolatot. Rendszeresen utaznak egymáshoz. Nyugdíjas éveim a családdal, a kertemmel adnak annyi elfoglaltságot, ami teljesen kitölti az életemet.
Forrás:
Bartalos János – szóbeli közlés
Wikipédia – Trianon
