A Jankovits család

„Apám nagyon sokszor mesélte, hogy az ősök az Adria mellől jöttek Magyarországra, mint olajütők”

A Dunánál című versben József Attila írja ezeket a sorokat: „Anyám kun volt, apám félig székely”. Talán sok magyar családban így van. Apám dalmát, anyám bajor felmenőkkel is rendelkezik a nevükből eredően, de az évszázadok alatt keveredett a magyarral és ki tudja hányféle nációval. Volt itt török 150 évig, volt tatár, de a leszármazottak – bár nevük jelzi eredeti származásukat – magyarok lettek. Mária Terézia telepített be svábokat, akik leszármazottai szintén családom tagjai, a fiam és az unokám. Szorgalmasan dolgoztak, megtanulták a nyelvet, de sokan, akik később kerültek ide, megőrizték a saját nyelvüket, őrzik a közösségüket, de a hazájuk itt van.

Apám, Jankovits Ferenc (1897-1973) nagyon sokszor mesélte, hogy az ősök az Adria mellől jöttek Magyarországra, mint olajütők. Ez azt jelentette, hogy egy mozgatható szerkezettel étolajat sajtoltak olajbogyóból.

Krizsán László „Százhalom százados krónikája” című könyvében egy 1774-75-ből származó összeírásban szerepel Jankovics Janes neve. A rokonság nem bizonyítható, esetleg a család valamelyik tagja itt maradt, de apám családja az 1800-as évek végén került Battára, vagy ide vissza.

Ifj. Jankovits István nagyapám 1858-ban született Seregélyesen. 1882. október 1-jén vette feleségül reverzálissal a református Csákvári János (1837. Kápolnásnyék) és Liber Katalin (1841. Baracska) leányát, Csákvári Juliannát (1864. Kápolnásnyék). Ilyen vegyes házasságban a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követik. Hat gyermekük született: Julianna – a későbbi Szokolai Istvánné, Anna (csecsemőkorában meghalt), József (1893), Ferenc (1897), János – később Jászberényi János (1899), és István. Az akkori törvények szerint Jánosnak, aki a vasútnál vagy a postánál dolgozott, kötelező volt a nevét magyarosítani.

Nagyapámról, nagyanyámról, Jani nagybátyámról és apámról maradt egy régi kép. Ünneplőbe öltöztek a fénykép tiszteletére. Nagyapámat elnézve kis termetű, mokány, bajuszos gazdaember, fehér ing, nyakkendő, mellény, öltöny, a derekán óralánc. Legjobban, szinte a megszólalásig hasonlít rá a legidősebb fia, Jóska bátyám. Őbelőle lett földműves, szerette is nagyon az állatokat a földet.

Nagyapám, Jankovits István a Matta Árpád földesúrnál volt gazdatiszt, ahogy akkoriban mondták: intéző. Még a cigányok is „gazduramnak” szólították. Az uradalomban laktak, most a Géza fejedelem és a Lehel utca van a helyén. Innen költöztek a katolikus templom feletti, immár saját házukba, a mai Hun utcába, ahol később a Kurán család lakott, a fia János feleségének a testvére, Kurán Ferencné és Tóth Margit családja.

A százhalombattai plébánia Historia Domusa könyvéből tudom, hogy 1927-ben templomatya volt, a római katolikus iskolaszék tagja. Dezső István atya beírása szerint „Augusztus 13-án Nagyboldogasszony napján temettük el a község nagy részvétele mellett egyik templomatyánkat, Jankovits Istvánt”. Ez 1928-ban történt.

Nagyanyám földig érő sötét szoknyában, blúzban és a homlokát is eltakaró fejkendőben ült nagyapám mellett. Ahogyan mesélték, igen kardos menyecske lehetett, mert vasárnaponként csak nagyapám ment misére, lévén nagyanyám református, és mire hazaért, sorra „elpangott” a húsleves. A férfiak nem indultak egyenesen haza, hanem a kocsmában még egy-egy pohár sör, vagy bor mellett megbeszélték a világ dolgait. Persze késett az ebédről, amiből aztán minden vasárnap cirkusz lett. Fiaik – József, Ferenc és János – nagyon magas kort értek meg, Julianna is idősebb korban halt meg, de Istvánt, a legfiatalabb fiút a spanyol influenza vitte el. Legszebb fia, a Pisti halála annyira tönkretette, hogy nagyanyám utána tíz évig ágyban fekvő beteg lett a szívével.

Juliannának nem született gyermeke, József feleségül vette az özvegyasszony Kővári Máriát két gyermekkel. Mindkettőt, Tóth Istvánt és Tóth Máriát (Vlkovszki Józsefné) saját gyermekeként nevelte a közös lányukkal, Jankovits Juliannával (Miákits Ferencné).
Apám, Ferenc 1926-ban feleségül vette Gschwindt Ilonát és három lányuk született: Ilona (1927), Gizella (1934) és én, Márta, a késői gyermek 1951-ben.
János feleségül vette Tóth Katalint és öt gyermekük született: István (1927), László (1929), János (1931), József (1938) és Katalin (1943) (Rácz Lászlóné). János és József nevő fiainak is születtek fiai, de ők már nem vitték tovább egy lehetetlen törvény miatt a családi nevet, így aztán én vagyok az utolsó Jankovits. Jánost 1931-ben még Jankovits néven anyakönyvezték, de a névváltoztatás kötelezettsége miatt a többiek már a Jászberényi nevet kapták. Most 2018-ban a testvérek közül már csak János és József él.

*

Édesanyám családjának története az 1700-as évekig vezethető vissza, köszönve Ilonka nővéremnek, aki megőrizte azokat az anyakönyvi kivonatokat, amiket egy erkölcstelen és szégyentelen törvény értelmében 1938-ban mindenkinek a szülőhelyén ki kellett váltani, igazolva származását. Ennek csak egyetlen értéke van, hogy a családfa visszavezethető.

A Gschwindt-család ősei az 1404. évben Bajorországból érkeztek Magyarországra. Dédapám, György 1812-ben született Marcaliban. Nagyanyám, Gschwindt Antalné született Kovács Eleonóra (1871. Szőkedencs – 1955. Százhalombatta) mesélte, hogy az apósa igen gazdag ember volt, nemesi ősökkel. Marhatőzsér volt, ami azt jelentette, hogy marhacsordákat hajtott fel Bécsbe eladásra. Nagyanyám igen szegény családból származott, ezért a dédapám nem nézte jó szemmel ezt a házasságot, amelyből aztán kilenc gyermek született. Ezt a történetet a Forgószél című könyvemben le is írtam, ahogy apám családjáét a Vándorúton címűben.

Antal nagyapám (1865. Marcali – 1911. Százhalombatta) egy Vas megyei uradalomban jó hírű gépészkovács volt sok segéddel. Szolgálatáért kis házat, kertet kapott sok gyümölcsfával a földesúrtól, de az ital erősebb volt nála. Egy napon eljött munkáért Százhalombattára Matta Árpád itteni földbirtokoshoz, amit meg is kapott egy cselédlakással a Matta pusztán, ahol ma a Panoráma utca van. Egy sürgönyt küldött nagyanyámnak, hogy pakolja fel a gyerekeket, a mozdítható holmikat és jöjjön ide utána. Ez 1911-ben történt, de még abban az évben elbúcsúzott a földi élettől.

Matta Árpád az özvegyet 8 gyermekkel – egy már csecsemőkorában meghalt – kirakta a cselédlakásból, ami az ő szempontjából talán érhető is. Nagyanyám nyakába vette a falut és szerencséjére az idősebb Szegedinácz András befogadta egy istálló melletti kis szobába. Ezt a családunk soha nem felejtette el nekik. Nagyanyám elvállalt mindenféle munkát, mosott, takarított házaknál, az iskolában. Hajnalban ő rakta meg a kályhákat az osztályokban. Később a híres téglagyári „gangos házba” költözött. Minden gyermekének a lányoknak is szakmát adott a kezébe.

Gizella (1890-1943) Pesten jó hírű varrónő lett, Mária (1892-1918?) spanyol influenzában meghalt fiatalon, Lajos (1894-?) az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, hazajött de fiatalon hunyt el, Jenőről nincs adat, csecsemőkorban halt meg, Antal (1898-1978) Törökszentmiklóson jól menő taxis vállalkozó lett, Ferenc, (1904-1979) Budapesten a TÜKER vállalat 2. telepének vezetőjeként gyakran segített a battaiaknak szénhiánykor, Imre (1906-1930) 24 évesen halt meg Százhalombattán betegségben, Ilona (1908-1982) édesanyám varrónőnek tanult Érden, István (1911-1994) az édesapja halála után született, kereskedőnek tanult.

*

Anyám a téglagyárban ismerkedett meg apámmal, Jankovits Ferenccel, aki már akkor, mint iskolázott ember, a gyári irodát vezette nyugdíjazásáig. Nagyanyám először nem nézte jó szemmel, mert félt, hogy a lánya is úgy jár mint ő, de idősebb is volt 11 évvel. Bekerül egy nála módosabb családba és le fogják nézni. Ez nem történt meg, mert nagyon szerették anyámat, ők ketten meg egymást, negyvenhat éven át.

Az Eleonóra nagymama a házasságkötés után élete végéig velük lakott. Először egy gyári lakásban, ahol Ilonka nővérem született 1927-ben, aztán házat építettek az akkori Szent Imre telepen, ma Kossuth Lajos utca. Gizella nővérem már ott született 1934-ben, én pedig már mint, mindenki, Budapesten kórházban. A történethez hozzátartozik, hogy apám 16 évesen egy ipari balesetben elveszítette egyik lábát.

Míg várt anyámra, volt tíz éve, hogy többekkel együtt szervezte a falu közösségi életét Zenálkó Etel tanítónővel, Bakody Ernő plébánossal, Sefcsik Istvánnal. Összefogott az egész falu, hogy megépüljön az „Egylet”, a mai Zenálkó Etel Közösségi Ház. Apám 1921-től a Százhalombattai Ifjúsági Testedző Egyesület alelnök, az Ifjúsági Egylet alelnöke. 1926-tól a Levente Egyesület gazdasági vezetője, könyvtáros. 1927-től Dalárda tag, színjátszó, 1935-től a községi Képviselő Testület tagja, 1941-től a Százhalombattai Gazdakör választmányi tagja, ahogy írtak róla, az „Egylet lelke” volt. Zenálkó Etellel együtt 2012-ben a Magyar Kultúra Napján az egylet falán emléktáblát kaptak.

Apámnak a háború előtt öt emberről kellett gondoskodni, ezért úgy gondolta, a téglagyár mellett vállalkozásba kezd. A két háború között hitelből vett egy cséplőgépet és egy Hoffer traktort és nyaranta bércséplést vállat a battai gazdáknál. A mázsánál anyám állt, aki bár nem voltak felső iskolái, rendkívül jó tehetsége volt a számoláshoz. (Na meg a kártyához. Évente egyszer karácsonykor kártyáztunk az éjféli miséig, hogy el ne aludjunk, de anyámat soha senki nem verte meg. Persze csak egyszerű magyar kártyával játszottunk, na de vissza a munkához.)

A balesete miatt apámat végül is nem vitték el katonának, de sokszor mesélte, hogy arra a Szent István csatahajóra került volna, ami az Otrantói öbölben süllyedt el és 89 tengerész veszett oda. 1974-ben találták meg 60-70 méter mélységben. A horvát kulturális minisztérium hadisírrá nyilvánította. Apám egyszer el is vitt egy múzeumba, ahol megvolt a hajó makettje.

A háború minden családnak felforgatta az életét. Ahonnan elvitték katonának a családfenntartót, még nehezebb helyzetbe kerültek. Sokan estek el, vagy a fogságból csak évek múlva tértek haza. Mindkét családunkból a háborúban senki nem maradt ott és nem lett hadifogoly sem.

Feri bátyám az orosz frontra került. A visszavonulásnál a hosszú jeges, havas úton, megpróbált felkapaszkodni egy német teherautóra. A katonák bár elvben szövetségesek voltak, puskatussal verték a kezét, hogy engedje el a az autó hátsó lecsukható részét, de ennek ellenére sikerült hazajutnia.
Az oroszok 1944. december 6-án, Mikuláskor jöttek át a ­Dunán. Innen a németek lőtték őket, akik ezt látták azt mondták, a Duna vize piros volt a vértől. Akkor már bombáztak is, és mindenkinek óvóhelyre kellett menni. A mi családunk a Gyormában a Bíró Gyuri bácsi (Tóth György) – ő volt a bíró – pincéjében kapott helyet. Apám már jóval előtte otthon különféle rejtekhelyeken élelmiszert, lisztet, zsírt, cukrot, elálló dolgokat rejtett el, de olyan ügyesen, hogy nem találták meg, pedig nagyon keresték. Nemcsak nálunk, mindenkinél. A háborús történetek is benne vannak a Vándorévek második kötetében.

A háború után, pontosabban 1951. február 12-én, a születésem napján államosították a cséplőgépet és a traktort. Később – főleg a születésnapjaimon – tréfásan megjegyezte, hogy „nem jó cserét csinált”. A két lány után fiút szeretett volna, de én, a késői gyermek megint lány lettem, ám a kezdeti csalódás után alaposan elkényeztetett. Akkor már félő volt, hogy a földeket is elveszik, erre azonban csak később került sor. Több helyen is vásároltak földet, mert apám azt mondta: „kell egy darab föld, mert azt nem viszik el”, történjen bármi, a föld az a helyén marad. Ez a hit azonban 1960-ban megdőlt.
Soha nem fogom elfelejteni, hogy apám állt a ház előtt a diófánál és nézte, hogy egy hatalmas markoló a mi búzaföldünkön – ahogyan később megtudtuk – a melegvizes csatorna helyét készíti elő. Anyám csendben megjegyezte: „látod, a földet is eltudják vinni”. Apám szeméből folyt a könny. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Nemcsak vitték, de el is vették a földeket. Egy darab maradt a mostani Szent István úton, ott termeltünk kukoricát és egy darabon konyhakerti növényeket.

Amire már én is emlékszem, az az 1956-os események. Ötévesen már felfogtam, hogy valami fontos történik. A felnőttek izgatottan hallgatták a rádiót a szomszéd Jóska bátyámnál. Kitört a forradalom – mondták. Én nem nagyon tudtam mi az, de látva a felnőtteket, fogtam egy magyar zászlót, mert volt otthon, és szaladtam át a szántóföldeken a Zorinácz Nusi néni háza felé, aki egy lóval szántott és kiabáltam: „Nusi néni, kitört a forradalom!”

Anyám és a nagynéném – tanulva a tíz éve véget ért háborúból – kipakolták a szekrényeket, az összes ruhát, ágyneműt, értékesebb dolgokat, és egy gumikerekű kocsin húztuk fel a Gyormába a pincébe, ahol átvészelték a bombázást. „Jönnek az oroszok”, mondták és hurcolkodtunk. Nekünk akkor ez, ahogy ma mondanák, „jó buli volt”. Kevéssé figyeltek ránk, tetszett a felfordulás. Később felnőve már megértettem, csak nekünk volt játék 5-6 évesen. Nagyon sokáig csak suttogva vagy sehogy nem beszéltek róla előttünk, gyerekek előtt, gondolva, nehogy baj legyen belőle.

Ezekben a napokban Százhalombattán nem volt haláleset, de pár embert elvittek rendszerellenes tevékenység miatt. Többen hónapokig voltak börtönben. A forradalomnak egyetlen battai halottja volt, egy kiskatona, de őt Budapesten a laktanyában lőtték agyon.

Ebben az évben még egy olyan esemény történt, ami azóta sem, és még a régiek sem emlékeztek hasonlóra: egy földrengés Dunaharaszti epicentrummal. Reggel 8 óra körül történhetett, én nem emlékeztem rá, mert még aludtam a konyhában egy kiságyban. Anyám mesélte, hogy egyszerre csak a poharak csörömpöltek, mozgott a lámpa a plafonon. Látta, hogy már nincs idő kiszaladni, a kiságy fölé hajolt, hogy védjen engem. Szerencsére nem okozott lényeges károkat, de akkor sokan átélhették, milyen félelmetes tud lenni ha megmozdul a föld.

Egy napon, lehettem talán 7-8 éves, az utcán játszottunk, mint mindig, mikor öltönyös férfiak, köztük az oroszt tanító Virányi Márton bementek a nagybátyámékhoz a téli konyhába és csak órák múlva jöttek ki. Talán ott voltak apámék is, de már erre nem emlékszem. Később mesélték el, hogy akkor ez a sok öltönyös azért jött, hogy rábeszéljék a nagybátyámat – és gondolom apámat is –, hogy lépjen be az alakuló TSZ-be, és a földjét is vigye be. Nem csak győzködtek, néha keményebb módszerekhez is folyamodtak, például beszélték a faluban, hogy volt, akit nagykabátban a forró kályha mellé állítottak, míg alá nem írta a belépést.

Az 1950-es években, mivel közel voltunk Budapesthez, sokan ingáztak a főváros és környéki munkahelyekre. Elhelyezkedése miatt Batta zárt településnek számított, ahova idegen nem nagyon tévedt be. Éltük a félig paraszti, félig a téglagyár miatti munkás hétköznapjainkat. Akkor még a csordás többszáz tehenet hajtott ki reggel és délután vissza a legelőről. Szinte minden háznál volt ló, szekér, disznó, lábasjószág. Nem volt ritkaság, ha csikó szaladt végig az utcán. Szekereken vitték a gazdák a trágyát a földekre, ősszel hozták a terményt haza. Személyautót nem igen láttunk, de teherautót igen, azon szállították a téglát a vasútra. A bolthoz árut szállító autókat és a ritkán közlekedő buszt.

Mint mindenhol, nálunk is beleszólt a politika a hétköznapjainkba, de emlékeim szerint a felnőttek előttünk semmi ilyesmiről nem beszéltek. Jártunk vasárnap a templomba és hittanra, aztán az iskolában kisdobosok majd úttörők voltunk. Mivel idegen nem tévedt gyakran a faluba, még az óvodába is egyedül mentünk 3-4 évesen. Akkor nem tűnt fel, de meggyőződésem, hogy az egész falu vigyázott ránk, mert soha senkit nem ért bántalom, legfeljebb egymást vertük, ami igen gyakran megtörtént.

Néha csodálkoztam, hogy ha valamilyen rosszat követtem el, mire hazaértem, anyám már tudott róla. Nem volt sem telefon, sem más, de mégis mindent tudtak. Ez még ma is rejtély számomra. Gyanítom az emberek beszélgettek egymással. Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban a főutca tele volt emberekkel, állatokkal. A gyerekek, mind a nyolc osztály reggel iskolába ment, az asszonyok boltba, a gazdák mentek a határba, a gyáriaknak már korábban kezdődött a munkaidő. Valahogy minden évről évre pontosan úgy történt, ahogyan előtte. A munka, az ünnepek, az iskola, a szünet, a házimunka – nekünk gyerekeknek is –, a játszási idő. Ez nagyon biztonságosnak, kiszámíthatónak tűnt.

Apám minden reggel 7 órakor az asztalnál ült velünk együtt, mert arról szó sem volt, hogy külön eszik a család. Tejeskávé, kifli vagy vajas kenyér, házi kolbász, sonka ritkábban, aztán minden nap ugyanabban az időben biciklivel indult a téglagyárba, mert az irodások nyolc órakor kezdtek. Hozzá órát lehetett igazítani. Negyven év alatt soha nem hiányzott egy napot sem, amikor működött a gyár. Délben pontosan a harangszókor ott ült az asztalnál ás anyám merte ki az ételt. Utána ment vissza és délután négy óráig dolgozott. Én mentem az iskolába, anyám a boltba, kivéve nyáron, amikor bennünket küldtek. Sokszor délig vártuk a kenyeret, mert késett a kocsi.

A mi korosztályunk még nagyon jól emlékszik, hogy a Tóth Sanyi bácsi hentesboltjához volt, aki már éjfélkor odaült, hogy kapjon húst. Hoztak valamennyit és ha az elfogyott, nem volt több. Nyáron az asszonyok vittek ülőkét és jól elbeszélgettek. Vasárnap és ünnepekkor, aki vallásos volt ment a templomba a 10 órai misére.

Ebbe a csendesen folydogáló életünkbe tört be az 1960-as évek elején az erőmű építése. Először mindenféle emberek jöttek és mértek valamit. Több asszony is elment akkor dolgozni a „mérnökökhöz”. Nekik kellett fogni a léceket és tenni ahova mondták. Megjelentek a mi utcánkban a hatalmas ZIL teherautók és vitték a Duna partról a hegyként magasodó sódert. Ott ahol békésen fürödtünk a Dunában nyaranta, olyan tiszta volt a víz, hogy fehérneműt mostunk benne. Ennek aztán vége lett. Nőttek a kémények, indult a lakótelep építése. A faluban megjelentek az albérlők. Nálunk is több család lakott, nagyon rendes népek. Anyám a havi 200 forint lakbérrel egészítette ki apa nyugdíját.

Az addig nyitva levő kapukat zárni kellett, mert előfordult, hogy az unokatestvérem ment be a szobába, ahol egy férfi pakolta ki a szekrényt. Egy vasárnapon ebéd közben megjelent a nyári konyhánkban egy férfi, aki elmondta, hogy fogadott a kocsmában, hogy bemegy az egyik házba és megborotválkozik. Apám kis szekrénye ott volt az ajtónál a tükörrel. Az ember teljes nyugalommal elővette a borotvát és nekiállt borotválkozni. Mi a félelemtől bénultan ültünk, még apám is, nem tudtuk mi a szándéka, kezében a borotvával. Ettől kezdve zártunk mindent. Este már nem mertem az udvarra kimenni, mert láttam, hogy valaki fut hátrafelé az udvaron. Még a zárt kapu sem tartotta vissza. Később már javult a helyzet, mert a kész üzemekbe és a lakótelepi lakásokba már szakemberek, mérnökök jöttek.

Hetedik osztályban életünkben először nem fáztunk az iskolában, mert egy osztályt kiköltöztettek barakk épületbe, ahol csöveken jött a meleg.
A templom melletti iskolában három osztályterem volt, kettő a felső részen, egy az utca felől, közötte az igazgatói lakás. A tantermek – főleg a felső kettő – hatalmas volt, és télen jéghideg. A Koszta néni hajnalban ugyan befűtött a hatalmas fekete szenes kályhába, de az nem fűtötte be az egész termet. Szünetekben körülálltuk, hogy kicsit felmelegedjünk. A padlót olajos kencével kenték be, ami elég borzalmas volt. Télen ott tornáztunk félrehúzva a padokat, nyáron az udvaron vagy a focipályán.

Valahogy minden szürkének tűnik, dísztelennek, így visszagondolva. Elnézve az évente készült osztályképeket, a ruházatunk katasztrofális. Egy azonban jó volt benne, mindenki, majdnem mindenki egy – két kivétellel ugyanúgy öltözött. Mackó nadrág alul összehúzva, patent harisnya a lányoknak, magas szárú fűzős cipő, szövetkabát, kék iskola köpeny. Persze volt ünneplő ruhánk, azt vasárnap meg ünnepekkor vettük fel. Iskolain sötétkék rakott szoknya, fehér matrózblúz és a kisdobos- vagy úttörő-felszerelés. Nyakkendő, derékszíj, síp. A WC az udvaron, egy rémálom volt.

Persze akkor ebből semmit nem vettünk észre, mert ez volt a természetes. Mindezek ellenére mégis az ember – legalábbis én – nagyon jó emlékeket őrzök, főleg a tanárokról. Végig nagyon jól tanultam, szerettem is, bár nem mindent. A matematika és a fizika mély rejtély volt előttem, de mivel a többiből nagyon jó voltam, főleg történelemből és magyarból, a Kanyicska tanár úr addig „gyötört”, míg valami elfogadható jegyet tudott adni. Nagyon szerettem harmadikban az Elmann Ágota tanárnőt és nyolcadikban Tóth Dezsőné Piroska nénit. A hatodik osztályt a szerb iskolában jártuk, a hetediket az erőmű barakkban. Nyolcadikban kerültünk vissza a régi iskolánkba. Az osztálytársak a mai napig is szorosabb kapcsolatban vannak egymással, még akkor is ha 10 vagy 20 év múlva találkoznak. Sokszor hangzik el falubélivel való beszélgetéskor: Te kivel jártál? És számon is tartjuk.

A tablót nézve sokan nincsenek már közöttünk. Köröskényi Jutka, Szijártó Olga, Bugyinka Pityu, Csörgő Béla, Karácsony Laci, Póth Pali, Kővári Feri és még többekről nem tudok semmit.

Apám és testvére, Jankovits József a Kossuth Lajos utcában építkeztek egymás mellett az 1920-as évek végén. Ez nagyon jó ötlet volt, mert a nagy család biztonságot adott. Valaki mindig ráért, hogy vigyázzon a gyerekekre, főleg, mert az asszonyok akkor az otthoni munkát végezték: vezették a háztartást, dolgoztak a földeken, állatokat tartottak, nevelték a gyerekeket. A munkából nekünk is alaposan kijutott, akkor mehettünk játszani vagy moziba, ha otthon végeztünk a ránk osztott munkával, ami nem volt kevés. Igyekeztünk is, hogy minél hamarabb mehessünk nyáron a Dunára fürödni, télen szánkózni, tavasszal a Mattába csimbókozni vagy a keresztnél játszani.

A csimbókozás úgy történt, hogy vittünk egy zárható befőttes üveget, egy már elhasznált mackó felsőt, vagy pulóvert. Ezzel ütöttük le a cserebogarakat és tettük az üvegbe. Ez felért egy sporttevékenységgel, mert a csimbók bizony elszállt, mi meg utána. Le a dombról fel a dombra, amerre a szállt a bogár. Aki a legügyesebb volt, az gyűjtötte össze a legtöbb cserebogarat. Ez igen kedvelt tavasz szórakozásunk volt.

Na és a nyár! Olyan hosszúnak tűnt akkor, hogy nem láttuk a végét. Gyorsan elintéztük a munkát és mentünk a Dunára. Kijelölt strand még sehol nem volt, de battai mégsem fulladt a a vízbe emlékeim szerint. Mindenki tudta, hova kell lépnie, hol vannak a gödrök, a forgók. A nagyfiúk rendre átúszták a Dunát. Alig vártuk, hogy fél kettő legyen, mert akkor ért ide Pestről a kirándulóhajó. Beültünk a parton a vízbe és vártunk. Először a hajó kiszívta alólunk a vizet, majd jött a nagy hullámok. Integettünk, kiabáltunk, ahogy a hajó elhaladt a kirándulóknak, ők meg vissza integettek.

Nem mondom, hogy veszélytelen volt, de nagyon vigyáztunk fürdéskor. Tudtuk, hogy a Duna hideg még a legmelegebb nyárban is, ezért nagyon óvatosan mentünk bele. Először térdig majd egyre feljebb, ahol már érezni lehetett a sodrást.

Télen csúszkáltunk a part menti jégen, mert a Duna minden télen befagyott. Ez sem volt kevésbé veszélytelen. Én egyszer be is szakadtam, haza sem mertem menni a vizes ruhámban, a Cseresznye Ilonka néniéknél szárítkoztam meg. Kaptam volna anyámtól. Szerencsére csak olyan fél méteres lehetett a víz alattam, így nem lett nagyobb baj belőle. Ne ez volt egyetlen, amikor komolyan veszélybe kerültem a Duna miatt, de valahogy otthon ezt nem tudták meg.

Az ünnepek meghatározó dátumok voltak az életünkben. Sokszor hallottuk, hogy majd karácsony előtt, vagy után, húsvét előtt vagy után, nem beszélve a búcsúról.

Ugyanígy a munkák is időhatározók voltak. Aratáskor, szüretkor, kukoricaszedéskor, disznóvágáskor és így tovább. Minden biztonságosan következett egymás után, mint a tavasz a nyár az ősz és a tél.

*

Nyolcadik után felvételiztem közgazdasági technikumba. A Vas utcaiba szerettem volna bekerülni, mert oda járt a nővérem nagyobbik lánya, de már a negyediket járta.

Szeptemberben már nem tudtam bekerülni, és így a József Attila lakótelepen lévő Lengyel Gyula Közgazdasági Technikumba vettek fel. A Vas utcában megígérte az igazgató úr, hogy félévkor átvesznek, bírjam addig ki. Nehézen de kibírtam, mert reggel három órát és délután ugyanennyit utaztam haza. A félévi szünet után mentem első nap a Vas utcába, együtt egy másik lánnyal, aki 4 évig a padtársam és a barátnőm lett a ami napig, Krémer Irén. Nagyon szerettem a Vas utcában, életem talán egyik legszebb négy éve volt.

Ötösre érettségiztem történelemből és magyarból így aztán szó nélkül felvettek volna Egerbe a tanárképző főiskolába. Sajnos nem így lett, mert édesapám könnyes szemmel, de azt mondta, hogy 72 évesen már nem tudja biztosítani a továbbtanulásomat. Így aztán kereskedő lettem több évtizedre.
A nagyüzemek idetelepedésekor békés életünknek vége szakadt, de sokan itt kaptak munkát és a fiatalok lakást a lakótelepen. Az elején még nem tudtuk, hogy mi jön ki a hatalmas 200 méteres kéményekből. Egy napon a fél falu kiszaladt az utcára, amikor órási zajt hallottunk az erőmű felől. Azt hittük valami felrobbant. Aztán kiderült, hogy ez folyamatosan így lesz, mert a gőzt engedték ki a szabadba. Sem akkor sem később nem tájékoztatták a falu lakóit, hogy mit terveznek és ez mivel fog járni. Azt sem, hogy se szó se beszéd a saját földünkre építkeznek, amiért egy forint kártérítést azóta sem kaptunk. Ahogy már írtam, a mi búzaföldünkön épült a melegvizes csatorna. Talán nem voltunk ügyesek, mert az összes földünkért én egy bolti pénztárgép árát kaptam, ami akkor 65.000 ezer forint volt. Ezt egyszer le kellett írni, mert ma sem tartom becsületes eljárásnak.

1970-ben férjhez mentem Markgruber Bélához, egy ercsi fiúhoz. Két gyermekünk született, Zoltán és György. Zoltán egy orvosi műhiba miatt sérülten született és négyévesen meghalt. György féléves volt, amikor először befulladt. Nem tudtuk, hogy ez milyen betegség, mert addig ilyet nem láttunk. A kórházban azt mondták, hogy kruppos és a szennyezett levegő az oka. A meghalt kisfiam is így fulladt, de az ő állapotát még az orvosi műhiba is súlyosbította. Gyurit kb. harminc alkalommal vitte a el a mentő, többször életveszélyes állapotban.

Akkor kezdtem el környezetvédelemmel foglalkozni, és 1998-ban megalakítottuk a Faluvédő Egyletet, aminek azóta is az elnöke vagyok. 2013 óta adjuk ki a havonta megjelenő Százhalom nevű újságunkat és évente egyszer a Százhalom Kalendáriumot egy csapat munkájának köszönhetően.
2001-ben megszületett az unokám, Balázs. Tíz évig a családdal működtettünk egy kis élelmiszerboltot a házunk két szobájában. Aztán sorban kinyitottak a nagy áruházak és, ahogyan sokan, ami sem bírtuk a versenyt a multikkal. Így aztán itthon maradtam nyugdíjban és elkezdtem könyveket írni. Továbbra is az egyletben tevékenykedtem. 2008-ban megalakítottuk az egyleten belül a Hulladékkommandó Társadalmi Járőrszolgálatot, ami később különvált. Mi hagyományőrzéssel foglalkozunk, ők környezetvédelemmel.

Ma, 2018-ban, mikor családom történetét írom a kiadvány számára, az eredeti családból én élek egyedül. Édesapám, édesanyám két nővérem is meghalt. Gizella 2014-ben, Ilona 2017-ben. Gizella Raffer Józsefhez ment feleségül, két gyermeke született, József és Ferenc. Józsefnek két gyermeke és három unokája van, Ferencnek két gyermeke. Ilonka nővérem férje Medgyesi Imre volt, két gyermekük született, Ilona és Mária. Ilonának két gyermeke és négy unokája van, Máriának két gyermeke.

Fiamnak, Györgynek egy gyermeke született, Balázs, az első házasságából. A másodikban feleségével Markgruber Gál Andreával kicsi koruktól együtt nevelték testvérként a három gyermeket. Balázst, aki most 17 éves és most fog érettségizni a Szent Benedek Gimnáziumban. Andrea két gyermekét, Mónikát, aki külföldön dolgozik, Danit, akit most vettek fel az egyetemre. Így összeszámolva szüleimnek 3 gyermeke, 6 unokája, 9 dédunokája és 7 ükunokája van. Százhalombattán én, a fiam és Medgyesi Mária családja maradt. A Kossuth Lajos utcai családi házban Mária fia, Márk nyitott autószerelő műhelyt és ott fog lakni.

Ez a történet mindegy 220 évet ölel fel. A családi kötelék felbomlott, a dédunokák is már csak látásból ismerik egymást.

Jankovits Márta