Más szemmel: Az augsburgi csata és a kalandozások kora
Részlet Mitták Ferenc nemrég megjelent könyvéből
955. augusztus 10.
Sokáig a honfoglaló magyarság fő életmódjának tartotta a kalandozó hadjáratokat a X. században a romantikus–idealizált történelmi tudat. Mintha csak ebből éltek volna, csak ezzel foglalkoztak volna. Ma már árnyaltabb a kép: a X. századi magyarság döntő többsége, a köznép földműveléssel és állattenyésztéssel foglakozott; az akkori Európa viszonyait kihasználva a törzsi előkelők és a hivatásos harcosok vettek részt a kalandozó hadjáratokban, amelyek célja a zsákmányszerzés volt, s talán kisebb mértékben Európa (a lehetséges ellenfelek) feltérképezése.
A kalandozó hadjáratok már a 895-ös honfoglalás idején is zajlottak, majd sok évtizeden keresztül folytatódtak. Az irányok: Nyugat-Európa (Németország, Franciaország), Észak-Itália, majd a Balkán és Bizánc, egyszer-egyszer még távolabbi vidékekre is eljutottak. Érdekes, hogy észak és kelet felé (onnan jöttek, s talán tartottak az erős pusztai népektől) nem indultak hadjáratok, persze, nem is hívták őket.
A legtöbbször nem spontán vágtak neki a magyar csapatok egy-egy hadjáratnak, hanem az egymással harcban álló államok, fellázadt államrészek hívták a magyarokat szövetségesként, és ilyenkor a szerződésben kialkudott fizetségen túl a zsákmány is magyarokat illette.
A külföldre induló csapatok mellé vezetőket is biztosítottak. A kalandozó hadjáratokban nem a magyarság egésze, hanem adott esetben néhány törzs hadereje vett részt, valószínűsíthetőleg fejedelmi hozzájárulással, noha a fejedelmi irányítás nem mutatható ki. A jelek arra mutatnak, hogy a hadjáratok évente ismétlődtek, és volt úgy, hogy egyszerre két irányba is hadak indultak. Komoly ellenállással eleinte nem kellett számolni, főként a meggyengült és belviszályokba merült Karoling-utódállamok részéről. A magyarok így végigszáguldozhatták a nyugati területeket.
Az európai lakosság rettegve várta a soron következő magyar támadást, és Istenhez imádkozott: „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” (A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!). A fejedelmek, ha csak tehették, évi adó fizetésével váltották meg az átmeneti nyugalmukat.
Néhány évtized múltán a sikerek mellett kudarcok, vereségek is érték a magyarokat. Így 933. március 15-én a Merseburg közelében, a Riade folyó mellett vívott ütközetben I. (Madarász) Henrik király legyőzte és megfutamította a magyar hadat. Néhány további kudarc után a magyarok végleg elkerülték Szászországot. Hamarosan Dél-Németország is megerősödött I. (Nagy) Ottó király idején, aki 942-től rendre visszaverte a magyarok támadásait. A magyarok utoljára 955-ben tettek kísérletet Németország adófizetésre kényszerítésére.
955-ben a bajorok keltek fel I. Ottó ellen, s a magyarokhoz fordultak segítségért. A nyugatra induló had élére Bulcsu harka (bírói méltóság) állt, akit a források királynak (rex) neveznek. Négy alvezéreként említik: Lélt (Lehel), Súrt, Csabát és Taksonyt (a későbbi nagyfejedelmet). A nevek is bizonyítják, hogy a hadjáratban több törzs is részt vett, a létszám elérhette a 10 ezer főt, ami akkoriban nagyon komoly seregnek számított.
955 júliusának végén Bulcsu és Lél seregei végigdúlták Bajorországot és betörtek sváb területre is. Ostrom alá vették Augsburg városát, amelyet azonban nem sikerült elfoglalniuk. I. Ottó a város felmentésére indult, és 955. augusztus 10-én az Augsburg melletti Lech folyó mentén (Lech-mező) ütközött meg a magyarokkal. A csata magyar sikerekkel indult. A németek létszáma mintegy 8 ezer fő lehetett, de egy részük nehézfegyverzetű páncélosból állt. A csata első szakaszában a magyarok legyőzték a sváb és a cseh osztagokat, de aztán nekiláttak a poggyászok fosztogatásának.
A frankok Konrád herceg vezetésével megsegítették a svábokat, legyűrve a poggyászt fosztogató magyar seregrészt. A német nehézlovasság ezt követő rohama szétszórta a magyarokat, akik viszonylag rendezetten menekültek el a csatatérről. I. Ottó azonban lendületesen üldözte a magyarokat, s ő, valamint a környék népe szinte megsemmisítette a magyar sereget. A csatából a krónikás hagyomány szerint csak hét megcsonkított „gyászmagyar” tért vissza. Ez nyilvánvalóan túlzás, de elfogták Bulcsu, Lél és Súr vezéreket, akiket Ottó – hogy elriassza a többi magyar vezért az újabb támadástól – 955.augusztus 15-én Regensburgban kivégeztetett. Ehhez az eseményhez kapcsolódik a „Lehel kürtje”-monda.
Az augsburgi csatában a németek is nagy veszteségeket szenvedtek, elesett Konrád herceg is, azonban a csata után a magyarok többé nem vállalkoztak nyugati irányú kalandozó hadjáratra.
Megjegyzések, felvetések, gondolatok:
A magyar köztudat – a korábbi értékelések alapján – nagyrészt úgy tudja, úgy tartja nyilván, hogy a honfoglalás utáni X. századi kalandozások csak zsákmányszerző hadjáratok voltak. A magyarság életmódjának tartották, hogy a zsákmányból éltek nagyobbrészt, nem pedig termelő munkából.
Mindezzel ellentétben a valóság az, hogy a Kárpát-medencét elfoglaló magyar törzsek már mezőgazdaságból és állattenyésztésből éltek, letelepedett életmódot folytattak. A széttagolt Európa, a megosztott államok érdeklődéssel fogadták a keletről érkezett, hadászathoz értő népet. A nyugati államok és Itália is úgy tekintett a magyarokra, hogy bevonhatóak a belháborúikba. (A kalandozások déli iránya más: Bizánc felé valóban sokszor a zsákmányszerzés volt a cél; más esetekben orosz, bolgár, besenyő szövetségben folytattak támadásokat.)
A magyarokat a nyugati államok, államrészek szerződésben hívták katonai segítőnek egy kialkudott összegért (plusz a hadjáratban szerezhető zsákmány is az övék lehetett), tehát mai szóhasználattal a magyarok zsoldosseregek voltak, akik pénzért harcoltak. A hadjáratra induló magyarokat vezetők vitték, ezért is érthető, hogyan juthattak el épségben a mai Franciaországig vagy az Atlanti-óceánig. És nyilvánvaló, hogy a felfogadó fél segített a sereg élelemmel való ellátásában is.
Természetesen a megszerzett javakat – a zsákmányt – a magyarok hazahozták, gyarapítva saját háztartásuk vagyonát. Innen ered az elnevezés, hogy a kalandozások „zsákmányszerző hadjáratok” voltak.
Kevés szó esett eddig arról, hogy a kalandozó hadjáratok hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarok megismerhették az Európai vidékeket, a nyugati államokat és népeket, a nyugati városokat, a kultúrát és szellemi életet. Ugyancsak fontos tapasztalatokat szerezhettek a nyugati harcmodorról, taktikai elemekről, az e harci stílus elleni lehetséges módozatokról. Egyes vezetőkkel, népekkel hosszabb távú kapcsolatokat is teremthettek. Nem elhanyagolhatóak a szerzett ipari, gazdálkodási, kereskedelmi ismeretek sem.
Időben több mint ezer év telt el a kalandozások korától, de a fentebb vázolt minősítéseket, pozitív hozadékokat közelebb kellene hoznia történelmi tudatban, akár megjeleníteni a történelem oktatásban, a tankönyvekben.
Összegzés:
Összefoglalóan megállapítható, hogy a X. századi magyar gazdaság számára a kalandozó hadjáratok zsákmánya nem lehetett meghatározó, ugyanakkor természetesen kiegészítette az előkelők és a harcosok vagyonát, megélhetését. A döntőnek a földművelést, az állattenyésztést és a jelentős kereskedelmet (amihez az átmenő kereskedelem is hozzátartozott) tarthatjuk.
A kalandozások nem hódító, területszerző hadjáratok voltak, hanem szövetségben, zsoldosként egy-egy uralkodó vagy fellázadt előkelő céljait segítették.
Amikor viszont az államok megerősödtek, szövetkeztek a magyarok ellen, többé már nem kecsegtettek sikerrel a hadjáratok. Egyértelmű, hogy Taksony nagyfejedelem uralma végén, a 970-es évek elején végleg befejeződtek a kalandozások.
