Nagyvonalakban

Beszélgetés Varga László képzőművésszel

László Anikó

Láttál már összerajzolt valóságot ?
Az alternatív vizuális szemlélet számára szertelenül is szebben hat a világ, ha a szín és a vonal nem láncol a mindennapokhoz…
… de ez a világ már nem csak az övé.
(Nagy Gábor – Varga László kiállítása elé)

„Tervek, megvalósítható álmok, és itt vannak a legújabbak is: házfalra, korlátra, konténerre fogalmazható komoly játékok… a megvalósult Varga Laci-álmok, az álmok városává varázsolnák Százhalombattát. Igen fontos hogy ebben a zord, morgós világban Varga Laci képei, csupa derűt, optimizmust sugároznak.” (László Bandy)

– Emlékszel még, mi volt az első eszköz és felület, ahogyan nyomot hagytál?

– Van egy kis spirálos-tacskós vázlatfüzetem, amibe 3-4 éves koromban rajzolgattam: kör-kör-kör, abból lettek az autók. Apu is belerajzolt, én meg kiszíneztem. Mikor felnőtt fejjel elkezdtem rajzolni, kiderült, hogy ő is alkotott: linózott, fametszeteket készített. Akkor tudtam meg, hogy azokat a képeket, amik a nagyszüleimnél voltak a falon, apám csinálta.

Gyerekként mindenki szeret rajzolni, aztán az érettségi után indult bennem egy ilyen vágy, hogy az emlékeimet, mint fotót megörökítsem: lerajzoltam a ballagási szalagot, ahogy a kocsiban utaztunk a bankettre, és meg-meg világítja az utcai lámpák fénye, a nagyszülői házat, a nagypapám pepita mintás, szilveszteri papír-cilinderét, amiből a zöld kockát varázsolta, és nagyon szerettem volna megérteni, hogyan csinálja.

Később zenélni szerettem volna. A Diák­szigeten volt egy gitáros-harmonikás srác, aki iszonyú jó hangulatot csinált. Nem rocksztár akartam lenni, hanem adni valami ilyen vagány dolgot a világnak! Vettem egy dobgitárt, de akkoriban szűkösen éltünk, és mondták, hogy oké, gitározzál, de ne énekelj hozzá! A rajzolás csendesebb és mélyebb. Most nagyon örülök, hogy nem rocksztár vagyok, hanem képzőművész.

– Hogyan fordult ez komolyra?

– Mikor a tesóm a műegyetemre készült felvételizni, lement kockológiát tanulni Bandyhoz, a Látás Iskolájába, és mondta, hogy lejöhetnék megnézni, hogy milyen ott a légkör. Lementem és ott ragadtam. Ez a kilencvenes években történt, katona voltam akkoriban. Megtetszett, hogy bármit lehet a papíron! Telerajzoltam, faltól falig, aztán otthon folytattam. Elragadott a szabadságérzés! Ja, hogy ez a művészet!? Már értem, hogy miért csinálják!

Aztán ‘96-ban, egy millecentenáriumi rajzversenyen a Pestről jött zsűri engem választott… Járod az utad, kifordítod magad, kirajzolod a belső világod, és egyből az első lépésnél jelzik, hogy ez jó. Én is érzem, de hogy más is?! Átjön, mit szeretnék megmutatni? Később jöttek, hogy kicsit „Mirós” (Joan Miro, katalán képzőművész, 1893-1983), de nekem fogalmam sem volt, ki az a Miro, kik a művészek. Nem úgy kezdtem, hogy megtanultam a művtörit, nem művészkedni akartam, hanem kifejezni.

Voltak az elején szörny-figuráim, eltorzított orrok, kifordított kezek, sírtak, voltak heves érzelmeim, ezeket akartam kirajzolni. Tesztelgettem magam, mit tudok és hogyan lerajzolni. Szürreális világ jött ki belőlem. Űrhajókat festettem, amiknek ecset-orruk volt, mert az volt a teóriám, hogy azok festik a képeimet. Kísérleteztem. Bandynak is mutattam a munkáimat, véleményezte, javasolta, milyen irányokat próbáljak ki, mit csináljak a vonalakkal, a térrel, mit lehet ezekkel elérni, mire figyeljek. Nehezen tudtam leszakítani a dolgokat az egészről, minden egybefüggött. Aztán kezdtek különválni.

Az absztrakt formákba a közönség belelátott dolgokat, és a kiállításokon egymást nem ismerő emberek vitatkoztak, hogy ez fagyi vagy nyúl. Én azt akartam, hogy ne ábrázoljon semmit, mégis az emberek próbálták kitalálni, mi lehet az… Ezeket műszaki rajzhoz való csőtoll készlettel rajzoltam, amibe tust töltöttem.

Voltak filceim, színes ceruzáim, a köztes felületeket ezzel színeztem. Kísérleteztem a Fabriano cég egy olyan papírjával, amire lehet olajjal dolgozni, de ez technikailag nem felelt meg nekem, mivel nagyon hosszú a száradási ideje, és nem tudtam a kontúrokat úgy megfesteni. Így rátaláltam az akrilra. Sokan ezért szeretik az olajat, mert sokáig tudják formálni.

Egy időben együtt festettem az óvárosi műteremben Márton Béla bácsival és (György Csaba) Borgóval, időnként váltottunk pár szót, bekopogtunk egymáshoz, teáztunk, beszélgettünk, ki min dolgozik. Tudom, hogy a nagy művészek olajjal dolgoznak, és lehet, hogy valamikor, nagyon sokára én is fogok, de valahogy még nem találtam meg a barátságunkat.

Én nem szeretek sokat tökölni, a flowt akarom megélni a képben. Nem használok szenet, pasztellt, kiráz tőle a hideg. Ecsettel dolgoztam először falakra is. Érden, a street art pályázatok indulásánál, 2017-ben ecsettel festettem, utána ismertem meg, hogy a sprayvel mennyivel gyorsabb. Mellettem a srác 2-kor már hazament. Ő lett az első, de már nem volt ott az eredményhirdetésen. Én második lettem, aminek örültem, de a legjobb az volt, hogy mellé kerültem, és megismertem a technikát. Aztán az utolsó érdi street art versenyt megnyertem.

– Kövessük a technikai evolúciódat! Milyen eszközt használsz most?

– Rátaláltam rajzpadra és a ProCreate programra. Nagyon szerettem volna kipróbálni a digitális rajzot, de ódzkodtam is tőle, hogy nem serceg a ceruza, nincsenek azok a hangok, érzések. Egy évig tépelődtem. Amikor kipróbáltam, nagy katyvasz volt. Most 3 éve, hogy megvettem ezt a gépet. Szerintem, még mindig kicsi részét használom ki, csak épp amire szükségem van, de mindig tanulok. Bármilyen technikai probléma merül fel, megtalálom és megtanulom magamtól a megoldást. Inkább magamat okosítom szép lassan, veszem fel a skilleket a hibáimból tanulva.

– Látványosan meg is változtak a képeid, a vonalaid nagyon sokat finomodtak, de azért továbbra is markánsan felismerhető a stílusod.

– Eddig én találtam ki a tükörvilágot, most pedig a valóságra húzom rá a vonalaimat. Megmarad a feketerigó, de az én vonalaimmal lesz kitöltve. Tudok rajzolni halat a saját stílusomban, de inkább ráhúzom a valóságra a vonalaimat, vagy elhelyezek egy tárgyat a térben, ami nincs is ott.

– Sok és sokféle pályázaton, jótékonysági akcióban részt veszel. Mi motivál ezekben a közösségi megmozdulásokban?

– A pályázatok feladványok számomra, amiket élvezek. Érdekel, hogyan tudom megoldani, miközben önazonos maradok. Szeretek kicsit mindenhol megmutatkozni. Nyertem például fotópályázatot telefonnal, makró (apró dolgok nagyon közelről fényképezve) témában. Éreztem, hogy jó az a kép, de nem gondoltam, hogy díjat nyer (2020. Near Far ‚Közel s Távol’ kategóriában 1. helyezést ért el „Pine needles & drops” című képével).

Ez egy másik művészeti ág, de úgy gondolom, fotósként is tudnék működni. Ismerkedtem a technikával, volt laborom, megvannak az eszközeim. Meg kellett tanulni, hogyan hívjam elő a filmet, milyen papír, milyen vegyszer, milyen hőmérsékleti viszonyok. Megvan a varázsa, hogy egy sötét kamrában előjön az egy hónappal azelőtt készített kép. Amikor rajzolni kezdtem, fotóemlékeket rajzoltam, mintha ott lett volna egy fényképezőgép, itt pedig egy fényképezőgép által készített képet, egy létező emléket hívok elő.

Amikor indulok egy pályázaton, elsősorban nem a nyerés vágya hajt, hanem hogy felfigyelhessenek rám, hogy megmutassam magam, hátha valami különlegességet tudok hozzátenni az adott pályázathoz. Ezért, ha nem sikerül nyernem, az sem tör le. De elég sokat nyerek. Meg kellett tanulnom, hogy miben más egy nyerő pályamunka.

Az egyik érdi street art versenyen az volt a téma, hogy mit csináltál a Covid alatt. Mindenki a bezártságról beszélt, én meg a nyitást éltem meg, és ezt az alkotásban is közölni akartam. Lehet, a zsűrit épp ez fogta meg, hogy a negatív témát átkonvertáltam pozitív formába. Ezért egy aluljáró-festési lehetőséget kaptam díjként Érden, majd ennek kapcsán jött egy felkérés óvodafestésre. Érden több lehetőségem is volt ilyen projektekben részt venni.

– A legutóbbi díjadat a 2024-es ARC plakátpályázaton kaptad, ahol 790 pályaműből a tiéd második helyezést ért el, és bekerült a 95 megvalósított óriásplakát közé.

– Sok agyalás előzte meg. Az alkotás előtti folyamattal sokat kell foglalkozni, mindig őszintén, amit belül érzek, azt megcsípni. Ha azt kidolgozza az ember, akkor átjön az üzenet annak is, aki csak nézi vagy zsűrizi. Idén a család volt az ARC témája. Mivel ez egy közérzeti pályázat, azon kezdtem gondolkodni, hogyan tudom összekötni a közéletet a családdal. Visszanyúltam a múltba, és ott jött a heuréka-érzés, mikor rátaláltam a családi címerekre. Arra törekedtem, hogy ne legyen sértő, de legyen vicces, komoly is, szatirikus is.

Több rétegben lehet olvasni ezeket a munkákat. Voltam félelmeim, mert nem szeretek politikával foglalkozni. Ahogy mondtam, számomra nem a nyerés a cél, hanem, hogy amit közlök, azzal üzenni tudjak, felhívni a figyelmet. A Bikás parkba a közönség kiállításra megy, megállnak egy kép előtt, gondolkoznak. Az enyém jól megállította őket. Több százezer ember láthatta, vadidegenek is rám írtak. Volt, aki felkutatott a neten, hogy elmondja, tetszett neki. Tök jó volt a média érdeklődése, gondoltam, kezdődik valami, de aztán elcsendesedett. Nem vártam olyan nagy áttörést, nem tudom, min múlik, mennyire lesz egy művész felkapott.

– Pedig egy időben mozogtál együtt „felkapott művészekkel”…

– A 2000-es év nagyon sűrű volt: állítottam ki Nagy Kriszta Tyereskovával, Ef Zámbó Istvánnal a NapHallban, tagja voltam a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Részt vettem egy aukción, ahol a magyar képzőművészeti élet krémje szerepelt. 300 pályamű közül 100-at választottak be, és az enyémet meg is vették. Komoly, koktélos, puccos parti volt, licitálós tárcsákkal.

Éppen Budapesten volt a BBC Szim­fo­nikus Zenekar, az Erkel színházban adtak koncertet. Ahogy eladták a képemet, kaptam egy jegyet és mehettem a hangversenyre, ahogy voltam, pulóveresen. Aztán kiderült, hogy aki megvette, azt hitte, Wahorn András képet vett. Később eladta külföldön, de visszakerült Magyarországra. Az a képem – „Mukibongóék a hálón” – a mai napig bolyong valahol.

Úgy emlékszem, ott nyertem először meghívást művésztáborba: 2000-ben Zebegénybe, ahol Gaál József és Kopasz Tamás voltak a művészeti vezetők. Installációkat csinálgattam: mágnes lyukkártyákkal kiraktam téglaháznak a faház falát, a focipályán nyíl-installációt készítettem, amik irányt mutattak. Nem sokat gondolkoztam, mit akarok vele közölni, csak hogy valamerre megyünk.

2004-ben volt a KARTON galériás korszak. 5 éves szerződést kötöttünk, minden évben egy kiállítással, de sajnos csak kettő valósult meg, mert közbejött a világválság. Addig egyébként jól alakult anyagilag, de nem biztosított így sem megélhetést. A szerződések miatt pedig nem mehettem a saját utamon. Csináltam például stencileket, de az nem annyira tetszett nekik. Elvárták volna, hogy ugyanaz maradjak, de én nem az a festő vagyok. Felismerhető maradok, de mindig változom. Ez ad szabadságot, hogy meg kell újulnom…

Nagyon rossz, amikor azt mondják, hogy amit 20 évesen csináltam, az jobban tetszett. Ha még mindig ott tartanék – kis figurák, apró papíron – akkor unalmassá válna, tartalmilag, mondanivalóban, tónusban, színekben, amiben éppen vagy. Arról kell szólnia a művészetnek, hogy most éppen hol tartasz.
Keresem a művészek társaságát, de nem akarom, hogy az alapján értékeljék a művészetemet, hogy kikkel mozgok együtt. A mű legyen az, ami kifejez. Nem az a cél, hogy nagy művész legyek, hanem hogy megőrizzem a külön karakteremet, fel lehessen ismerni bármelyik munkámat.

– A közelmúltban elvégeztél egy művészet-menedzsment kurzust. Ezek szerint érdekel a művészet üzleti része is.

– Kíváncsi voltam, hogyan lehet az alkotást még nagyobb körben, akár termékként megmutatni, mi irányítja a művészeti világot, a gyűjteményeket, hogyan, mitől lesz egy művészeti alkotás felkapott. Például, ha lehet mögöttes tartalmakat ráhúzni. Lehet egy banánt felragasztani, és mindent belelátni, belemagyarázni. Én is felszögelhetnék egy szőlőszemet – de fontos az is, hogy ki az, aki megcsinálja, hol és mikor…

A kurzus kapcsolatépítésnek is jó volt, és nagyon jó volt az oktatás, sok mindenből tevődött össze. Ott tudtam meg, hogy van olyan, hogy giclée (ejtsd: zsiklé) nyomtatás, azaz hosszú életű, művészi igényű nyomtatás. A művésznek az is fontos, hogy ha létrehoz valamit – az alkotói folyamat örömén túl -, azt megmutathassa a közönségnek, valahol tovább éljen, mozogjanak a képek. Az a legfontosabb, hogy az alkotás látható legyen: akár egy családi ház falán.

Amikor elkezdtem, úgy voltam a műveimmel, hogy ezek csak az enyémek, mintha a gyerekeim lennének, belőlem egy rész. Aztán az első eladásnál kellett egy törés, elszakadás, megértés, hogy jó helyre kerül, egy gyűjteménybe, stb. Nem azért alkotok, hogy nyomot hagyjak, de mi marad utánam? Egy csomó kép! Tehát nyomot hagyok, és ez jó érzés. 200 év múlva beszélnek majd rólam? Vagy mindenki rólam beszél? A híres festők sem híres festők akartak lenni. Bosszant, ha nem a képről van szó, ha inkább azt kérdezik, hogy ebből meg tudok-e élni. Ettől kicsit elkenődök. Éljenek a melók! A falakon!

– Apropó, falak! A városban főleg a házfalakról ismerhetik az emberek a munkáidat, bár most éppen van egy óriási, születésnapi kiállításod a BKK-ban. Milyennek látod a százhalombattai képzőművészeti életet?

– A szakmai közösségeket? 1996-ban vettek fel a SZAK stúdióba, miután megnyertem azt a pályázatot. Ez volt a Százhalombattai Alkotók Köre, ami azért jött létre, hogy összefogja a helyben élő művészeket. Mindig változott a tagság, jöttek-mentek, de voltak biztos pontok, mint minden évben a kiállítás a Magyar Kultúra Napján. Aztán csatlakozott a Benta Art, ami ugyancsak hasonló szerveződés volt.

A Summerfesten rendszerint kiállítottunk, például a Sátortárlat keretében, megmutatkoztunk a városban többször, több helyen. Úgy látom, a képzőművészet is kicsit olyan, mint a könyvek: a sok képi inger között nincs igény rá, hogy ott legyen egy kép az otthon falán, vagy ha mégis, akkor a többség meg tudja venni az IKEA-ban, mert az jobban közelíti a világát, mint egy alkotói fantázia.

Miközben három-négy világító felületen mennek folyamatosan a képek, egyre kevésbé fontos, hogy valaki megálljon egy műalkotásnál és átszellemüljön benne. Mikor ad egy kiállítás olyat, mint egy film? Hogy átjön az az érzés, az az üzenet, vagy csak esztétikailag szép, vagy többet mond egy-egy kép az embereknek.

Mindenesetre ezek a szakmai közösségek szétszóródtak, elköltöztek a régi tagok. Érden, a Téli tárlaton szoktunk találkozni, amit az ottani közösség megszervez. Battán nincs olyan összefogás, bár tudunk egymás munkáiról. Visszatérve a művészeti táborokhoz: ott az a jó, amikor érdeklődünk egymás alkotásai iránt, amikor mindenki bemutat egy kis portfoliót, úgyis ott vannak a képei a számítógépen. De volt, hogy más közösségben is megpróbáltam bevezetni, hogy közösen ismerkedjünk egymás munkáival, de inkább az működött, hogy megnéztük a Facebookon a dolgokat. Én beszélgetős vagyok, odamegyek, kérdezgetek.

– A képeidet nézve nehéz eldönteni, hogy mennyire foglalkoztatnak a spirituális dolgok, vagy mennyire vezetnek inkább nagyon is evilági rendszerek. Hogyan születnek az ötleteid? Mennyire vagy tudatos alkotó?

– Valamennyire, szerintem foglalkozom spiritualitással, mint mindenki, aki keresi az utakat, a visszaigazolást a létezésére. A sors rugdossa az embert irányokba, ebben biztos vagyok. Belém nagyot kell rúgnia, hogy arrébb menjek, jobban szeretem a stabilitást. Amikor szabadúszó voltam, nem éreztem a társadalom hasznos tagjának magam. Mindenki ment suliba, dolgozni – én meg festeni.

Az érzelmi traumák még inkább munkára sarkallnak. Gyógyító terápia, van benne valami, mint a sétában, hordozóra rakni a lelkem egy részét. Látok valamit az utcán, ebből összerakok valami sajátot. Amikor lefotózok valamit, már eleve úgy készítem el a képet, hogy otthon majd rárajzolok. Minden hónapban 10-20 rajzot készítek. Mindig van valami feladatom, most például a decemberi BattaSlamre rajzolom a díjakat… Ha kell valamihez vázlat, rajzolok papírra. Közben mindig vissza akarok térni a festészetre.

Az idei Téli tárlatra úgy akarok festeni, hogy a digitálisból is visszahozzak valamit. Foglalkoztatnak ezek a vonalak, meg akarom csinálni nagy képben. Szóval, mindig van egy következő lépés, egyik a másikból fakad. Amikor belemerülök a munkába, már keletkeznek is a következő képi gondolatok, alkotás közben már születik egy másik kép vázlata. Keresem az érdekességeket: ki az, aki egy konténert lefotóz és otthon lerajzolja színesben? Így működik az agyam: milyen jól nézne ki színesen! Látok egy üres vagy csúnya felületet: hogyan lehetne vagányabbá tenni? #ilyen is lehetne.

Jó lenne, ha több ilyen megbízás lenne a városban… Hallom sokan azt hiszik, én ebből élek, hogy telerajzolom a várost. Pedig nem, egy pénzintézetnél dolgozom, váltott műszakozom.

– Egyébként hogyan jönnek létre ezek a falfestmények?

– 2015-ben a MOL-nak volt egy közösségi festés programja az iskolai közösségi szolgálattal, így készült a Kodály sétány elején az a fal. Az OTP alatti parkolóra a városvezetés adott pénzt. A trafóházat az Ifjúság útján egy barátom intézte, engedélyt kért az elektromos művektől. Az óvárosi festésre az ottani közösség dobott össze, hogy színesebb legyen a Matta-kertben az átjáró. A garázs falán sétáló cica úgy született, hogy érdekelt a felület, készítettem egy tervet, hogy #ilyen is lehetne, és feltettem a Facebookra. Ott látta egy ismerősöm, és mondta, hogy az az ő garázsfala, és lelevelezte – nagyon hivatalosan – az önkormányzattal.

A Kelj fel Jancsi című műsorhoz azért készítettem háttérképet, mert amikor Fiala János valami graffitis csoportban keresett festőket, kapott hideget-meleget, meg olyan költségvetést, hogy attól lehidalt. Én meg anyagárban megcsináltam, mert gyerekkoromban hallgattuk, és érdekes figurának tartom. Azt éreztem, így kell cselekednem, mert biztosan jól esik neki.

– Igen aktív vagy a közösségi médiában, szinte minden nap teszel fel fotókat, amiket séta közben készítesz. Sőt, egy időben azt is megosztottad, hogy összeszedted a szemetet jártadban-keltedben.

– Nem vagyok aktivista, nem vagyok semmilyen szervezetnek tagja. A mozgás, túrázás, a természet szeretete mindig a részem volt. Ha kimegyek a zöldbe, nem viszek zenét, mert azt akarom megélni, amiben éppen vagyok. Ez érzelmi dolog, az érzéseket próbálom kigyalogolni magamból, egyfajta meditáció, letisztulás, lecsendesedés. Leviszem a Dunához a problémáimat, és hadd vigye!

Főleg a Covidnál kezdődött, a bezártság engem inkább kinyitott a természet felé, az élet szeretete felé. Nagyon szép helyen lakunk! Sajnálom, hogy kevesen értékelik, ez olyan hihetetlen számomra. Aztán láttam azt a sok szemetet, egy csomó helyen úgy hagyják, ha meg összeszedik, a zsákot bedobják a bokorba. Egyeztettem a SZÁKOM-mal, hogy hova tegyem a zsákokat, mikor megtelnek, ahonnan ők végül elvitték. 70 zsákig számoltam körülbelül. Találtam mindent, amit kidobott a Duna. Ez is egyfajta lenyomata a kornak, miket dobálnak el az emberek: rossz cipők, papucsok, melltartók, valaki megunta a ruháit, italos üvegek és dobozok, találtam az egyikben döglött kisegeret… Látom a nyomát, hogy mások is próbálkoznak ezzel, de úgy tűnik, sosincs vége…

– Rendszeresen részt veszel művészeti táborokban. Mesélj kicsit ezekről! Mit adnak ezek számodra?

– Érdekes a művésztelepeken, hogy sokféle embert lehet megismerni, a munkáikat, a különböző habitusokat. 2010-es évek elején például Dunaújvárosban vettem részt több nemzetközi – koreai, osztrák, román, angol – művésztelepen. Ott az volt a megállapodás, hogy ott hagyjuk a képeket, amiket majd kiállításokra visznek, eladnak belőlük. Én azt hittem, majd idővel kapunk belőle valami pénzt, de később kiderült, hogy nagyjából az én munkáim fedezték a tábori költségeket. Van, amelyik családiasabb, napi díjért kapsz szállást, magunknak főzünk, mint a SZIKE-táborokban.

– Nem tudom, művészeti tábornak lehet-e nevezni azokat a jótékonysági akciókat, amikben részt vettél az utóbbi időben. Azok miről szólnak?

– A Társadalomklinika Egyesület szegregációban élő gyerekekkel foglalkozik: például roma srácok drámapedagógiát tanítanak, meg rap-et… Somogyszentpálon street art fesztivált szerveztek, azon belül volt egy Csillagpont nevű hely, még 2023-ban, a Veszprém-Balaton, az Európa Kulturális Fővárosa program keretében.

Idén a pécsbányai Gesztenye Liget Fesztiválon betonfalat festettünk a gyerekekkel. Voltak köztük hátrányos helyzetűek, és a fesztiválozó családok gyerekei is. Itt a fesztiválra fűzték fel, voltak rapperek, mentek végig az utcákon, toborozták a közönséget. Oda is elkészítettem, amit pár éve a Battai Napokon próbáltam ki, hogy üres felületeket lefotózok, digitálisan „lealapozom fehérre”, és már lehet is tervezni, hogy „ilyen is lehet”… A Társadalomklinika azon dolgozik, hogy a társadalom leszakadó részét beemelje, integrálja a társadalomba a kultúra révén. Jó közéjük tartozni képzőművészként.

Az életem során mindig változik a művészeti koncepcióm: megismerkedek emberekkel, ha segítség kell, ha közösségi dologban vehetek részt, az még jobb. Megismerkedek helyi és országos street art alkotókkal, hasonló gondolkodású művészekkel találkozom, akik szintén segíteni akarnak, színesebbé tenni a tereket, utcákat. Megismertem köztük olyat is, aki a világot járja, alkot és megél a művészetéből.

Mostanában is gondolkodom, hogyan lehetne a képzőművészetet olyan üzenetként kiküldeni, hogy változást tudjak elérni, össztársadalmi jót adni, hasznossá formálni ezt az eszközt. Jött egy-két dolog magától, és érzem, hogy jó a lelkemnek, ha megcselekszem valamit. Jó olyan közösséghez tartozni, ami a jövőbe mutat.

Idén harmadszorra vettem részt a Heti Betevő Egyesület jótékonysági akcióban, amikor képzőművészek ajánlanak fel műveket aukcióra, és a befolyt összegből a szervezet ételt vesz vagy készít, amit aztán önkéntesek osztanak az országban több helyen. Vidámságot és örömet szeretnék vinni az emberek életébe, de lehet, hogy a képeim kevesek ehhez. Lehet, hogy adnak valamit hozzá. Ezen gondolkodom.