Németh István: Emlékeim Pfeiffer Ádámról

Kedves olvasó! Emlékeim írásakor mindig igyekeztem időrendet tartani, az időben ritkán ugráltam. Kénytelen vagyok mégis a jelen eseményeit előre venni, a múlandóság okán. Az írásaim átfutási ideje 2-3 hónap és úgy érzem, dr. Pfeiffer Ádámtól nekem is el kell búcsúznom, mint rokontól és mint középiskolai tanáromtól. Nem csak magam, de a sokezer tanuló nevében, akit tanított, személyiségével nevelt. Örömmel olvastam a leközölt életrajzot, amit maga vetett papírra. A nekrológ is helyénvaló szép írás volt. Megemlékező írásommal olyan eseményeket, történéseket próbálok elmondani, ami még személyesebb, szinesebb egyéniséget mutat be és ami nem ismert mások előtt.

Előbb a rokonról szeretnék írni. A mi rokonságunk onnan eredt, hogy az ő anyai nagyanyja, Würth Rozália a nővére volt az én anyai nagyapámnak, Würth Antalnak. A két testvér között 18 év korkülönbség volt. Ebből adódóan nagypapám mindig közelebb került testvérének gyermekeihez, azaz Ádám édesanyjához, majd annak férjéhez, idősebb Pfeiffer Ádámhoz. Közöttük már nem volt érzékelhető a korkülönbség. Nagyapám életének nagy részét a téglagyárban dolgozta le, mint géplakatos, mint kovács, mint fűtő. Hazafelé jövet – ha a rokonok közt valaki otthon volt – feltétlenül behívta és mindig volt ok a betérésre.

A templommal szemben állt a szülői ház, utána a nővérének lakása a vágóhíddal, hentesüzlettel együtt. Tovább menve pedig nővérének lánya és férje, idősebb Pfeiffer Ádám a kereskedő lakott. Így aztán nagyapám szeme előtt nőtt fel a következő generáció. Általában a szülők, sőt nagyszülők képességei, irányultsága meghatározó a következő nemzedék számára.

*

Idős Pfeiffer Ádám Bonyhádról került először Budafokra és ott 20 évesen – külön korengedéllyel – lett az ottani Hangya Szövetkezeti bolt vezetője. Mivel komoly tapasztalatokat szerzett Budafokon, megbízást kapott Százhalombattára egy új Hangya bolt beindítására. A falu elfogadta őt és az új boltot is. Százhalombattáról nősült, az idős Tóth Sándor bácsi lányát, Ica nénit választotta feleségnek. Tóth Sándor Szentgálról származott, kiváló hentes és mészáros volt. Már házas volt, amikor behívták katonának. Felesége volt: Würth Rozália. Nagyapámat nagyon megszerette sógora, az idős Tóth Sándor, akinek sokat segített és mellette jó böllérré vált. Hogy a rokoni szálak még szorosabbak legyenek, amikor édesanyám megszületett 1927-ben, keresztanyaként Ádám édesanyja, Ica néni tartotta keresztvíz alá. Amikor pedig én születtem, Ádám húga, Ilike lett a keresztanyám. László fiamnak pedig ugyancsak ő lett a keresztanyja, férje Szalma István pedig a keresztapja.

Édesanyám 1963-ban azzal a nagy kéréssel fordult hozzájuk, hogy szeretné ha ifjabb Pfeiffer Ádám – akkor már fiatal középiskolai tanár, aki az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban tanított –, legyen a bérmakeresztapám. Elvállalta és így utólag is nagy köszönet érte. Abban az időben ehhez bátorság kellett, mert akkor mindenre figyeltek és mindennek jelentősége tudott lenni. Ebből könnyen áthelyezés lehetett, vagy egyéb kellemetlen figyelmeztetéssel számolhatott, aki az ő helyzetében egyházi szerepet vállalt.

*

Nagyobb családunk életében 1944. novemberének végén volt egy tragikussá váló esemény, amelynek Ádám akaratlanul is tanújává vált. Édesanyámmal ha találkoztak, mindig beszéltek róla. A szovjet csapatok már Tökölön voltak és a Pfeiffer család gondolva arra, hogy azok hamarosan átjönnek a Dunán és Százhalombatta hadszíntérré válik, akkor pedig megtorlások lehetnek a német nevű, származású személyek ellen. Tehát Ádám bácsi, Ica néni és a két gyermek – Ádám és Ilike – elhagyni készültek Százhalombattát. Szabad elhatározásból csatlakozott hozzájuk édesanyám és 20 éves bátyja, ifjabb Würth Anti. Utóbbi kereskedő segédként éppen Ádám bácsi keze alatt tette első lépéseit a kereskedői hivatása felé a Hangya boltban. Nem lehetett könnyű döntés elhagyni a szülőket és testvéreket. A cél Sóskút volt, ahol a családnak jó ismerősei voltak a Schóberék. Ők hentesek és mészárosok voltak, jól beszéltek szlovákul. A templom mellett közvetlenül volt egy kis vágóhíd és a lakóházuk.

A szovjet csapatok december 6-án már Százhalombattán voltak. Nagyszüleim két velük maradt gyermekükkel – a 15 éves Sanyival és a 21 éves Pistával – novemberben a hegyen elkészült házukban tartózkodtak, amikor több aknatalálatot kapott az épület. A két szülő nem súlyosan, de megsebesült.
Napokon belül Sóskútra is megérkeztek az oroszok. A történelmi hűség kedvéért elmondok egy gondolatot: Amikor Kéry Imrével készítettem egy riportot elmondta, hogy édesapja, Kéry Gyula – a falu jegyzője – novemberben kapott egy belügyminisztériumi utasítást, hogy Százhalombatta lakosságát evakuálni kell, mielőtt az oroszok átjönnek a Dunán. Ezt a lakosság nem volt hajlandó teljesíteni. Tárnok volt kijelölve, mint ideiglenes lakóhely. Ezt Kéry Gyuláék meg is tették, de más nem volt hajlandó teljesíteni. Elképzelhetőnek tartom, hogy ez a sóskúti cél valamelyen sajátságos megoldásként lett kigondolva Pfeifferék részéről. Szerencséjükre a vágóhidat az oroszok lefoglalták és hadtáp üzemként kezeltél. A tulajdonosokat és a battai „vendégeket” munkába állították, akik összesen 11-en voltak. Éjjel és nappal kolbászt kellett készíteni. Az oroszok vitték a nyers húst, majd a betöltött kolbászt azonnal a harcoló alakulatokhoz szállították.

Voltak izgalmas jelentek, aminek a 8 éves kis Ádám tanúja maradt. Még az elején az idős Schóber Laci bácsitól elvették az óráját, amit szó nélkül átadott. Szerencsére beszélt szlovákul és így szót értett a katonákkal. Ezt követően a orosz ifj. Würt Antihoz fordult és az ő óráját is kérte. Félre nem érthetően kérte. Az vonakodott odadni, sőt a támadás szándékával lépett fel és csak az idős házigazda határozott fellépése és az Anti felé villámló pillantása akadályozta meg a nagyobb bajt, aminek mindannyiuk kárát látta volna. Közben a lányok, asszonyok a leglehetetlenebb helyekre bújva, öregnek maszkírozva magukat vészelték át a nehéz napok, nehéz perceit.

A kis vágóhídtól 500 m-re van egy nagy domb 14 stációval. (Ma is megvan). Erre a magaslatra az oroszok a környék körkörös védelmét biztosítva aknavetőket és más harci eszközöket vittek fel. A németek ezt a magaslati helyet egy decemberi napon – sötétedés után – bombázni kezdték. Nagybátyám: Anti éppen az udvaron tartózkodott és egy repesz szilánk a fején eltalálta. Nem okozta azonnali halálát, valószínű az agyhártya előtt állt meg a szilánk. Elindult nála egy agyhártya gyulladás. Állapota változó volt, gyakran a fájdalomtól fetrengett. Sem gyógyszer sem az operációhoz műszer nem állt akkor rendelkezésre. Állapota egyre súlyosbodott. Érden 1945 áprilisában egy ideiglenes kórházban halt meg.

A többiek a sóskúti kitérő után épségben hazakerültek, miközben nagyapámat és fiát elhurcolták 1945. január 6-án az oroszok. Az új ház romokban állt. Nagyanyám eltemette a fiát. Vele maradt a legkisebb fiú és anyám. Még elképzelni is nehéz, hogyan élte meg ezeket az éveket?
De miért is írom le ezeket? Mert ennyi tragédia után elő szokott jönni az ön és mások vádolása a történtekért. A „mi lett volna ha, Anti itthon marad? Miért hívták el? Miért ment el velük?” Ennyi idő után, ami eltelt, elmondhatom, ha a családban a kérdés fel is merült, nem került kimondásra. A későbbiekben sem vert éket a tragédia, a családok között és ez óriási dolog. Nagyanyámat és az itthon maradottakat a Pfeiffer család tőlük telhetően támogatta, segítette.

*

Az élet egy különleges napja volt 1947. július 28-a. Ezen a napon meghalt idősebb Tóth Sándor és még az e napot követő éjszaka – a nagyéjféli vonattal – megérkezett nagyapám a hadifogságból. A virrasztó asszonyok egy része otthagyva az elhunytat, mentek üdvözölni a hazatértet. (Lásd: A hatodik nemzedék című írásomat.) Az elhunyt idős Tóth Sándor Ádám nagyapja volt.

*

1964-ben – amikor elballagtunk a százhalombattai általános iskolából – Pfeiffer Ádám már gimnáziumi tanár volt Érden. Többek között az ő biztatására is jelentkeztem a gimnáziumba. Abban az időben a 13 év korkülönbség közöttünk óriási volt időben, állapotban, ismeretekben pedig fényévnyi távolságokra voltunk egymástól. Ennek megfelelően viselkedtem a rokon tanárral szemben. Gyakorlatilag pontosan úgy, ahogy a többi diáktársam. Abban az időben nem tegeződtünk és szigorúan a „tanár úr” megszólítás volt közöttünk érvényben. Emlékszem a Trabantra, amit 1964 őszén vásárolt és azzal járt Százhalombattáról Érdre. Egy novemberi napon hazafelé indultam a gimiből. Meglátott és odajött hozzám: „Pista! Most megyek a nagyapádért a Tétényi úti Kórházba, én fogom hazahozni.” Örültem a hírnek, mert aggódtunk érte. Még a Szovjetunióból, a hadifogságból hozott haza egy tüdőcsúcshurut betegséget.

*

Ádám jó előadó volt. Az ő óráin fegyelmezetlenség, bármi kilengés elképzelhetetlen lett volna. Nem lehetett az óra menetét eltéríteni semmiféle diákfurfanggal. Szigorúan a témánál maradtunk, humorizálni csak az ő kezdeményezésére lehetett. Egyszer másodikos koromban – a társaimmal megbeszélve – felvetettem, hogy aki az osztályteremben maradva a nagyszünetben magyar nótákat akar tanulni, az maradjon bent. Tudtam, ha nem lesz velünk tanár, komolytalanná válik a kezdeményezés és megzavarják a csapatot. A nótás szünetet – úgy gondoltam – Pfeiffer Ádám közreműködésével tudjuk megoldani. Azt tudtam, hogy a családi összejöveteleken Ádám szívesen nótázott az idősebbekkel, nem állt távol tőle ez a műfaj. A kérésemnek eleget is tett. Velünk nótázott 3-4 alkalommal. Jelenléte rangot adott a kezdeményezésünknek. Bár ebből hosszú rendszeresség nem lett, de amig csináltuk, velünk volt a tanár úr.

*

1965-ben egy riport készült vele a Pest Megyei Hírlapban. Akkor Battán élt a szüleivel, részt vett a napi teendőkben, dolgozott a kertben, etette a disznókat, amiket később levágtak a család olcsóbb és jobb ellátása miatt. A riportban mindezekről szó volt, és a riporter kérdései arra irányultak, hogy összeférhető-e a középiskolai tanárság a hagyományos vidéki élettel? Különösen felvetődött ez egy fiatal pedagógus esetében. Az interjúból egyértelműen kicsengett a pozitív válasz, hogy igen!

*

1967-ben jelen lehettem feleségével, Grétivel kötött esküvőjükön, nagyszüleimmel. Ekkor ismertem Grétit. Amint az élet bizonyította, mindekettőjük számára szerencsés választásnak bizonyult, 57 évig voltak házasok. Valószínű, hogy a társa természeténél fogva pedáns, mindent előre megtervező, pontos feleség és háziasszony volt, méltó társa Ádámnak, aki mint kémikus hasonló erényekkel rendelkezett.

*

1967-ben a mi osztályunkat érte az a megtiszteltetés, hogy velünk jött három napos országjáró kirándulásunkra. Bejártuk Egert, Sárospatakot, a Füzéri várat, ellátogattunk Széphalomra és Tokajba is eljutottunk, ahol belekóstoltunk a hely boraiba, tanári felügyelettel. Útközben a magyar nóta tanfolyamunkon, meg odahaza hallott nóták szóltak. Az a mi időnkben még nem volt „ciki”. Velünk lévő tanáraink pedig őszinte lelkesedéssel énekeltek velünk.

*

Az én viszonyom a kémiához jó volt, de az atomsúlyszámítással nehezen birkóztam meg. Miután érettségi után felvételt nyertem a Kaposvári Állattenyésztési Főiskolára, az első év végén kémiából szigorlatoztam. Ádámhoz folyamodtam, hogy segítsen felkészülni a nehéz vizsgára. Segített is lényegre törően és a számításokra koncentrálva. Két-három alkalommal kerestem fel őt. A vizsgám sikerült és ebben nagy része volt Ádámnak.

*

Még visszatérve az Érdi Vörösmarty Gimnáziumra, bár sportbalesete volt, rendszeresen focizott a tanár-diák meccseken. Alkalomszerűen a tanárok maguk is összeálltak és sűrűn szerveztek kézilabda- és futballmeccseket. Ezeknek mindig aktív résztvevője volt.

*

Amikor államvizsga után találkoztunk gratulált és innentől felajánlotta a tegeződést közöttünk. A következő évek során, ahogy az idő haladt felettünk, egyre tűnt el közöttünk a 13 év korkülönbség.

1976-ban amikor feleségemmel, Marikával házasságot kötöttünk, a Pfeiffer család Ádámmal és Grétivel az élen szintén jelen volt az eseményen. Elmondhatom, hogy az utóbbi 20 évben, karácsony előtt mindig rokonlátogatási napot tartottak feleségével együtt. Sorra járták a rokonokat és mindenki számára készítettek valami kis ajándékcsomagot. Beszélgettünk az elmúlt időkről és a felnövekvő gyermekeinkről. Náluk mindennek volt ideje, módja, mindent szerettek pontosan, jól megtervezni. Tartottak Battán kerek születésnapi ünnepséget, sok ismerőssel, rokonnal. Házbúcsúztató is volt a szülői ház eladása előtt. Jó volt a régi pincében megkóstolni a maga készítette borokat. Több éven át előkerült egy hatalmas METAXA konyakos üveg, amit valamelyik osztálytalálkozón kapott. Sátor volt felállítva a kertben, hogy mindenki az asztalhoz férjen. A ház eladása után az unokatestvéreket vendégül látták egy Tolna megyei kis tanyán. Tél volt, hó is akadt, lovasszánkóztunk, este pedig meleg fürdőmedence állt rendelkezésünkre. Ott is aludtunk, feledhetetlen hétvége volt.

*

A gimnáziumi osztályunk érettségi találkozóit mi rendre, ötévenként megtartottuk. Osztálytársammal Kesztler Vincével szerveztük a programot. Dr. Pfeiffer tanár úr meghívása mindig rám hárult, amit szívesen teljesítettem az osztályunk nevében. A hosszú évek alatt igyekeztem a szervezéssel kialakítani egy megszokott rendet, hogy követendő példa legyen a társaimnak. Mindig készült meghívó, osztálynévsorral, osztálytablóval, változó aktuális idézettel, mottóval.

Engedtessék meg, hogy az utolsó találkozónkra szóló versből idézzek:

„Viszontlátásra Uram! Bocsásson meg, nincs időm.
Majd eljövök, most nem tudok várni, nincs időm.
… Szívesen segítettem volna Önnek, de nincs időm.
Nem tudok gondolkozni, olvasni, túl vagyok terhelve, nincs időm.
A gyermek játszik, pillanatnyilag nincs ideje, majd később.
A családapának gyerekei vannak, nincs ideje, majd később.
A nagyszülőnek unokáik vannak, nincs idejük, majd később.
Betegek! Gondjaik vannak, nincs idejük, majd később.
Uram, ma este nem időt kérek Tőled.
Add kegyelmedet, hogy az időben, amit nekem ajándékozol,
Lelkiismeretesen megtegyem, amit Te akarsz.”

(Michael Quoist: Van idő Uram! című verséből)

Mottó: „Csak két nap van az életben, amikor semmit sem tehetsz. Egyik a tegnap, a másik a holnap. Tehát csak a ma a megfelelő nap arra, hogy szeress, higgy és élj.” (Dalai Láma)

A meghívó 2023. október 7-re szólt. Személyesen vittem el Ádámnak, örömmel elfogadta. Egy osztálytársam vállalta, hogy a lakásáról elhozza az Érdi Vörösmarty Gimnáziumba őt. A találkozó osztályteremben kezdődött. Megemlékeztünk elhunyt osztálytársainkról, mindenkiért egy szál gyertya égett. Tanáraink közül egyedül Ádám volt velünk. Beszélgettünk, s igazán a szépre emlékeztünk. Megkoszorúztuk az iskola névadójának plakettjét és az elhunyt tanárok és diákok számára is elhelyeztük az emlékezés virágait. Közösen elénekeltük a Szózatot. Ezt követően elmentünk a bevált vacsora helyünkre, a volt érdi Kaszinóhoz – a Camping Étterembe. Ott tetszés szerint ettünk, ittunk, beszélgettünk.

Egész este végig velünk volt a tanárúr és a teljes megelégedettség legmagasabb fokán köszönte meg, hogy velünk lehetett. A battai osztálytársak közül ezen a találkozón már csak ketten vehettünk részt, Osztivics Milcsivel. Az este végén Ádámnak mindenkihez voltak kérdései, elismerő szavai, érződött rajta, hogy amikor két órát az osztályteremben voltunk, hazajött és otthonosan érezte magát.

Terveiről beszélt, szerette volna, hogy a következő májusban, az első osztályának a találkozóján részt vehessen. Az egyik osztálytársnőnk hatalmas tortát készített számunkra, igazán jót lakmároztunk belőle. Az est végén a lehető legjobb hangulatban búcsúztunk el egymástól. Sok mindenre fogadkoztunk és arra is gondoltunk, hogy Istenem, lehet, hogy valakit ma láttunk utoljára, de ezt ki nem mondtuk. Múlik az idő és egyre kisebb eséllyel indulunk a következő találkozóra.

Ádámot hazavittük, ahogy elhoztuk az otthonából.

*

Ezután még többször találkoztunk a lakásán. Elmondta terveiket Grétivel. Jött karácsony, majd húsvét. Nagycsütörtökön telefonon beszélgettünk, áldott ünnepeket kívántunk egymásnak. Érdeklődött, mi újság Battán? Elmondtam, hogy húsvét után, április 20-án Passió játékot adunk elő a Szent István templomban. Csodálkozott, hogy miért Húsvét után? Érdemleges választ nem tudtam adni. Majd jött a következő hét és halálának híre. Hiába az idős kor, nehezen volt felfogható a tény.

Már elmondtam sokaknak, hogy a Passió előtti hét számomra a második nagyhét volt Húsvét után. A csütörtöki főpróba az utolsó vacsorára koncentrált, a pénteki nagypróba pedig április 19-én este volt. Ezt megelőzően pedig – kora délután – Ádám temetése, majd gyászmiséje, amire megtelt a Szent László templom.

Arany Ferenc atyának már e napon második temetése volt, és rá is – úgy, mint rám – várt az esti előadás főpróbája. Érzelmileg és szakrálisan egybecsúszott a valós temetés és a Passió játék kereszthalál jelenetével és persze a feltámadás örömébe vetett reménységgel. De ez az örömteli érzés igazán szombaton – a bemutató előadásán – lett úrrá a közel 40 fős előadó csoporton és a közönségen.

Az élet ilyen keretek közé tette Ádám temetését, mindenféleképpen elgondolkoztató rendezése valósult meg a Jó Istennek.

*

Még pár gondolatot engedjen meg a kedves olvasó. Dr. Pfeiffer Ádám halálával a nagy családunk és a kibocsátó battai közösség nagy fájának tekintélyes ága törött le, friss hajtások nélkül. Ádám és húga Ilike bár hosszú házasságban éltek párjukkal, gyermek nélkül hunytak el, ezért hiányuk igen nagy. Ha az ófalun végigmegyek régi emlékek tolultak fel. Mindenhol ismerősök, rokonok laktak, éltek, ma házaikban ismeretlenek vannak. Mindenhonnan köszöntek, behívtak egy szóra, egy falat finomságra és kérdeztek. Tudtak kérdezni, mert érdeklődésük őszinte volt. Ádám számomra ennek a világnak utolsó, legidősebb tagja volt. Amit egy pedagógus elérhetett, ő elért. A budapesti Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium igazgatójává lenni óriási dolog. Szakmai elismeréseit díjak, kitüntetések sokasága bizonyítja. De állíthatom, hogy a kezdet, az érdi kezdet volt és maradt a legkedvesebb számára. Itt tudta figyelemmel kísérni a battai és érdi diákok sorsát és temetésén is ők róták le tiszteletüket a legtöbben.

Kérlek is benneteket – egykori diákokat –, hogy a temetőbe járva, tegyetek egy szál virágot a sírjára és emlékezzetek gondolatban, írásban, elbeszéléseitekben a falubelire, az ismerősre, a tanárra. Ha ezt megteszitek egyben tisztelegtek a szülőknél, nagyszülőknél is.

Amikor híre ment Ádám elhunytának, telefonon egy öreg diák felhívott. Mit gondolok arról, hogy a szülőházra, ami már nem a család tulajdona, emléktáblát helyeznénk el. Azt válaszoltam, hogy helyénvaló lenne, de ehhez idő kell, és az idő majd elhozza ezt a lehtőséget is. Akkor majd az ügy mellé kell állni.

*

Ezzel a kis emlékező írással búcsúzom Dr. Pfeiffer Ádámtól. Akinek ismeretlen volt a személye, hogy megismerje, akinek pedig ismerőse volt, hogy ismeretét, szeretetét irányában megerősítse.

Nyitókép: Pfeiffer Ádám és testvére, Ilike