Rácz Laci igaz történetei

KÖCSÖGDUDA

Szeretem a zenét. Sajnos csak hallgatni tudom, mivel csak arra van tehetségem. Zenéből is a könnyű műfaj az, ami meg tud fogni. Nem neveltek kultúrgurunak. Szüleim gyerekkoromban elvittek bábszínházba, gyerekszínházba, oda sem minden héten, és néha moziba. Aztán mikor már bandáztam, néhányan haverok kitaláltuk, hogy színházba fogunk járni. Havonta egyszer valamelyikünk vesz négy jegyet, valamilyen színházi előadásra. Azért négyen, mert négyen voltunk, akik bevállaltuk, hogy szabadidőnket ilyesmire pocsékoljuk. A többiek nem is tudták mire vélni a dolgot, olyan különcségnek tartották.

Na, nem kell arra gondolni, hogy végigültük a világirodalom összes drámáját. Nem, dehogy! Vígjáték, operett, ami legfeljebb szóba jöhetett. Először nagy volt a kedv, és lelkesedés, de egy idő után hol az egyikünk, hol a másikunk elkezdett nem ráérni. Olyan egy év után aztán szép csendben elhalt a dolog, abbamaradt a nagy kultúrfellángolás.

Nem maradtunk zene nélkül, mert koncertre mindig is jártunk, megnéztünk minden tehetséges, és sokkal több tehetségtelen zenekart. Teljesen mindegy volt, ugyanis az én botfülemet nem nagyon tudta semmi bántani. Csak a szöveg legyen jó! Aztán egyszer valakitől, csak úgy, kaptam egy belépőjegyet a Vigadóba. Vigadó!? Az egy puccos hely. És mit játszanak? Hát mit, Bach miséit! Te jó isten! Na mindegy egyszer ezt is meg kell tapasztalni.

Nem voltam a műfajban teljesen képzetlen, ugyanis mindennap dél után fél órával meghallgattam a „Ki nyer mát”, Czigány György vezetésével. Évekig hallgattam, és próbáltam megtippelni a megoldást, igen kicsi hatékonysággal. Mindig nagy csodálattal figyeltem azokat a játékosokat, akik nem csak a művet és a szerzőt ismerték fel, de még azt is, hogy ki az előadó, és hogy a műnek mennyi a Köchel-jegyzék száma.

Na, én is elmegyek, hátha ragad rám valami. A problémák már ott elkezdődtek, hogy mit is illik felvenni. Mégsem mehettem a csíkos nadrágomban, és a „Bezzeg a Rolls Frakció!” feliratú, a nadrághoz illő katonai zubbonyban. Összeszedtem magam, az alkalomhoz illően, és elindultam az előadásra, ahol a műfaj számomra teljesen ismeretlen, nagy nevei léptek fel.

A jegy erkélyre szólt, inkább a színpad oldalához közel, mint vele szemben. Azóta sem tudom, hogy jó hely volt-e, vagy sem, de azt hiszem nekem mindegy is volt. Elkezdődött, a zenészek húzták, vonták, énekesek is voltak, akik székeken ültek, majd mikor sorra kerültek, felállva fitogtatták tudásukat. Biztosan nagyon jól csinálták, mert a lodzsán velem ülő, hozzáértők, időnként, halkan magukban örültek. Volt aki valamiféle füzetet nézegetve követte a produkciót.

Én még csak az első félórában elvoltam valahogy, addig kitartott az újdonság hatása, de aztán kezdtem nagyon unatkozni. Először próbáltam megállapítani a karmester – aki nem volt más mint Kobajasi Kenicsiro – előtt tornyosuló kottahalom vastagságát. Még fentről nézve is elkeserítően vastagnak tűnt. Otthagytam volna az egészet, ha egyedül vagyok, de velem volt a jegy ajándékozója is. Őt nem akartam megbántani. Így elkezdtem mindenfélére gondolni, és ezzel szórakoztatni magam. Aztán jött a katasztrófa! Azon gondolkodtam, hogy volt-e valaki a családban, aki bármilyen hangszeren játszott volna, de nem jutott eszembe senki. Aztán mégis!

Kár volt, mert beugrott unokaöcsém, aki egy iskolai népzenekarban köcsögdudázott. Erre elkapott az elfojthatatlan röhögés, amit persze próbáltam elfojtani. Már a kínok kínját éltem át, de nem sikerült, fogaim között csak előtört az elfojtott öröm, amit az iménti felfedezésem okozott. Nem lett túl nagy kacaj, de mise közben csak okozott némi meghökkenést. Az erkélyen velem szórakozó személyek némelyike rosszallóan nézett, ők voltak akik értették a művet. Azért kiderült, hogy vannak még itt olyanok, akik azt hitték, hogy vidám részhez ért az alkotás, és diszkréten, de velem együtt örültek. Aztán csak vége lett egyszer.

Az ajándékozó megállapította, hogy talán valami könnyedebb, slágerszerű szerzeménnyel kellett volna kezdeni beszoktatásomat a zene magasabb régióiba. Egy biztosan kiderült, hogy a remény, hogy nem maradok kulturálisan alulképzett, az végképp elillant. A zenéhez ma sem értek többet a hallgatásnál, esetleg kalapálás közben próbálkozok a tevékenységből kihozni valamiféle ritmust. A hallható eredmény, még néha nekem is bántja a fülemet. Reménytelen!

HOSSZÚ, GANGOS HÁZ

– Hallottad Juliskám, már milyen sokan meghaltak ebben a nyavalyában?
– Ne is mondd! A szomszédot is elvitte a spanyol.
– Jézusom! Melyiket?
– Hát a Tóthot! A szentes Tóthot. Marica meg ott maradt a sok gyerekkel egyedül.
– Bizony! Hányat is szült?
– Vagy tizennégyet.
– Istenem! Akkor vége lesz a jó világnak.

Igen, vége lett a jó világnak Tóthéknál. Nagy is a sírás-rívás a falu főutcáján található hosszú, gangos házban. Van föld elég, de ki fogja kézben tartani a gazdaságot? Eddig apjuk remekül boldogult, jutott is mindenre. A sok föld, és az állatok mellett nem volt nélkülözés. Maricától nem is állt messze az urizálás, a háznál sem tűrte az állatot, udvart is bevetette virággal. Ott nem lehetett mindenféle takarmányt, meg kukorica szárat tárolni, annak a szérűskertben van a helye.

A nagyobb lányok közül, már van aki férjhez ment, valamelyiket egy nála sokkal idősebb ember vette el. A vő inkább az anyóshoz illene korban. Na majd Ő! Kézbe veszi a dolgokat! Temetés után meg is jelent, hogy felmérje a lehetőségeket. Felmérte, és meg is látta. „Ezt, meg azt el kell adni, aztán jól be kell fektetni. Nem lesz itt baj!” – mondta a hozzáértő vő. Akit különben K. úrnak hívtak, a gyerekek meg K. úr sógornak szólítottak. Bele is állt a feladatba, és eladott egyet s mást, és mindent. Sok pénz jött, és ahogy jött, ment is. Anyóst is elszédítette, vitte hintóval színházba, mulatni. Az meg örült, mert ahogy már említettem, tetszett neki a nagyvilági élet.

Eleinte nem is volt baj, mert a pénzből jutott mindenre. El is tartott néhány évig, amíg sikerült elherdálni a vagyont. De akkor hirtelen következett be az összeomlás. Ugyanis, nincs olyan sok pénz, ami egyszer el ne fogyna. K. úr egyik utolsó ténykedése volt, mikor sikerült eladni az állatok téli takarmányát, és elverni az árát. Az utolsó fillérekkel együtt K. úr is eltűnt. Magára hagyva anyóst, meg a sok gyereket. Akik ahhoz, hogy ne haljanak éhen, napszámba jártak, és loptak is, ha kellett.

A nagyobb gyerekek nevelték a kisebbeket, próbáltak nekik nap mint nap élelmet szerezni. Katalin, ki a sorban a hetedik gyerek volt, és az én nagymamám lett, egyszer csak az anyja elé állt, és bejelentette, hogy férjhez megy. „Kihez? Csak nem a Jankovits gyerekhez? Az egy béres! Nem mehetsz hozzá.” – mondta dédanyám, aki még akkor sem szállt le a magas lóról.
De hozzáment, az én nagy szerencsémre. Nagyapámban egész életére tüskét hagyott a béresezés. Meg is mutatta az első adandó alkalommal, hogy nem akármilyen gyerek.

Erre az alkalomra nem is kellett sokat várni, mert a hosszú, gangos házat a sok adósság miatt el akarták árverezni. Még sem hagyhatják, hogy a család maradéka az utcára kerüljön. Volt egy kis pénz, meg a posta, ahol dolgozott, kölcsönt is adott. Kifizették az adósságot, és a templom feletti kis házat, aminek a helyén később a Kurán-ház épült, és amiben addig ők éltek, odaadták mamának, meg a gyerekeknek. Dédanyám ott is halt meg, az ötvenes évek közepén.

A Tóth-gyerekek közül négyen maradtak Battán. Pista bátyja, Margit nénje, Annus nénje, és nagymamám. A többi, már aki megélte a felnőttkort, szanaszét, de főleg Budapestre. Akikre én is emlékszem Balázs bátyja, és Juci nénje. Annus és Margit az én gyerekkoromat is színesítette. Mikor még élt nagymamám, gyakran, nap mint nap jöttek a testvérüket meglátogatni. Aztán mikor mama meghalt, Ők voltak, főleg Margit, akik nagypapámra, és Laci bátyámra főztek. A régi, évszázados történet, miszerint egy ember meghalt az akkor éppen arató járványban, így kötődik a jelenhez, és befolyásolja késői leszármazottak életét. Így az enyémet is. Születésem után szüleim abba a hosszú, gangos házba vittek haza, ahol anyám is született, nevelkedett, amibe Tóth dédapám kilehelte lelkét, és amit én egészen lebontásáig, és még ma is, az első otthonomnak tartok.

ÓSZERES

Rongyot, tollat, ócska vasat, lyukas fazék, törött kerék, mindegy volt az ószeresnek. A faluban inkább rongyosnak nevezték. Jött, hogy milyen gyakran arra nem emlékszem. Ugyanis elég kicsi voltam, mikor utoljára láttam.

Arra biztosan emlékszem, hogy nagymama már előre összekészítette a már feleslegessé vált holmikat. A rongyost már messziről lehetett hallani, ahogy a faluba ért, hangosan belekezdett mondókájába. Mama felvette a batyut, és kézen fogott engem. Mert, hogy ketten voltunk akkoriban otthon. A család többi tagja dolgozott, anyám is, még nem volt GYES. Tehát kézen fogott, és kimentünk a ház elé az utcára. Elég sokat kellett várni, mert majdnem mindenkinél akadt valami, ami az ócskásnak nagy érték volt. Mikor elénk ért, hangosan zörgő szekerével, amit díszes szerszámú, szép hókás lovak húztak, megállt.
– Mit hozott Kati néni? – kérdezte mamát.

Ezek szerint nem ma jött először, ha név szerint ismerte nagyanyámat. Mama odaadta a főleg rossz ruhákból álló csomagot. Az ószeres felesége hátra vitte a szekér hátuljába a cserealapot, belenézett, majd megkérdezte.
– Mit adjak érte? Tányért, poharat?
– Mindkettőt – mondta mama. Az asszony a többi közé tette a rongyot, majd felnyitott egy faládát, és belenyúlt. Közben mama oda szólt neki.
– Unokámnak lesz! – Az asszony visszatette amit már megfogott, és elkezdett a ládában kutakodni. Kisvártatva elővett egy tányért, és egy poharat. Leadta, és hangosan kántálva a mondókát, továbbindult.
– Tessék Lacika! – Adta kezembe mama a poharat. – A tányér is a tiéd, de azt majd én beviszem, mert nehéz. – És elindultunk befelé.

Én örömmel nézegettem a vadiúj edényt, ami díszesen festve volt. Soha nem felejtem el azt a vastag falú durva kézimunkát, amire egy aranyat tojó szamár volt igen mívesen felfestve. A szamár mögött egy az eredményt örömmel konstatáló kisfiút rajzolt az alkotó. A tányér is festve volt, azon mindenféle madarak voltak, körbe a szélén. Ezek az edények voltak az enyémek, ebben kaptam reggelit, ebédet, vacsorát. Nagyon sokáig megvolt mindkettő, már egészen nagy gyerek voltam, mikor már törött füllel, csorbán, néha még előkerült némelyik.

Hogy ennek az emléknek a hatására, vagy a génekbe volt beleprogramozva, de én is nagyon hatékonyan gyűjtöttem ócskaságokat. Iskolában rendszeresen volt vasgyűjtés, ebben a tevékenységben kimagaslottam társaim közül. Másba nem is igen, vagy senki nem vette észre, de ezt nem lehetett eltagadni. Ugyanis ezt mérték, és a kilók nem hazudtak. Annyira, hogy egyszer nagyon belelendültem a gyűjtögetésbe. Bejártam vagy három utcát egyedül, vittem mindenféle ócskaságot kézben, talicskán, vagy gurítva, én szedtem össze, az egész iskolában a legtöbb vasat. Nyertem! Kaptam jutalmat! Elvittek, ha jól emlékszem, Komáromba, télvíz idején egy nyitott, meleg vizű fürdőbe.

Ilyen az én szerencsém! Ugyanis nem tudok úszni. Nekem rémálom volt minden heti úszásóra is. (Hogy miért alakult így arról majd írok egyszer.) Hát nyertem egyet, nem is órát, egész napot pluszban! Csoda, hogy nem lettem ószeres?!