Zách Felicián véres bosszúja és a megtorlás

Merénylet a király ellen

1327. április 17-én egy délutánba hajló órában az egész Magyar Királyság sorsa fordulóponthoz ért. Egy nemes a kardjához nyúlt, és minden következményt vállalva a király életére tört. A cselekmény nemcsak az uralkodócsaládot rázta meg, de példátlan bosszúhadjáratot is szült – egy család kiirtását. Az alábbiakban nemcsak a merénylet történetét idézzük fel, hanem azt a kort is, amelyben mindez megtörténhetett.

A nemes, aki szembeszállt a koronával

Zách Felicián a XIII–XIV. század fordulóján élt, és a korabeli főnemesség soraiba tartozott. A Záchok nemzetsége Árpád-kori eredetű, Felicián személyében egy ismert, ám nem különösebben befolyásos nemest tisztelhetünk. A család Nógrád megye környékén rendelkezett birtokokkal, és Felicián maga is több uralkodó – így Anjou Károly Róbert – szolgálatában állt, főként katonaként. A király hűséges embere volt, mígnem a történelem kiszámíthatatlan kereke gyökeres fordulatot nem hozott.

A korabeli Magyarországon a hűség és a becsület, különösen a nemesi világban, sarkalatos erénynek számított. A család védelme, a vérbosszú szinte vallásos kötelességként élt tovább.

Egy ilyen világban történt, hogy Zách Felicián lányát, Klárát – aki a királyné udvarhölgyeként szolgált – erőszak érte, mégpedig egyes feltételezések szerint maga a király vagy fia, Lajos herceg, vagy talán egy másik udvari méltóság részéről. A korabeli források erről eltérően számolnak be, de egy dologban egyetértenek: Zách Felicián a történtek után véres bosszúra szánta el magát.

A visegrádi palota, 1327. április 17.

A helyszín a királyi család lakóhelye, a visegrádi palota volt, amely Anjou Károly Róbert uralkodása alatt vált a királyi hatalom egyik központjává. Ez idő tájt a palota még nem nyerte el későbbi gótikus pompáját, de már akkor is elegáns, erődfalakkal körülvett udvari központként szolgált.

A merénylet napján a királyi család éppen az ebédlőben tartózkodott. Ott volt Károly Róbert király, felesége, Piast Erzsébet királyné, valamint két fiúgyermekük: a későbbi Nagy Lajos és testvére, András herceg. Zách Felicián ekkor hatolt be a palotába. A források szerint a kapunál nem állították meg – feltehetően ismerős volt az őrség számára, vagy egyszerűen túljárt az eszükön. Kardját előrántva rontott a családra, első csapását a királyra mérte, de nem sikerült halálos sebet ejtenie. Károly Róbert keze megsérült, de a jelenlévő testőrök, valamint a királyné is közbeléptek.

A történet szerint Piast Erzsébet nemcsak hogy kiállt férje védelmében, de ujjai is súlyosan megsérültek, miközben a kardcsapást elhárította. Egyes krónikák szerint három ujját is elvesztette. A királyi testőrség hamarosan lerohanta Zách Feliciánt, és a helyszínen brutális módon kivégezte. Kezét levágták, testét darabokra szabdalták – nem hagytak kétséget afelől, mi vár arra, aki a királyi fenséget veszélyezteti.

Bosszú Zách családján

A merénylet önmagában is súlyos ügy lett volna, ám ami ezután következett, az példátlan a középkori Magyarország történetében. A megtorlás Károly Róbert uralkodásának egyik legsötétebb fejezete lett.

A király, akinek uralma alatt a rend megszilárdítása és a központosított hatalom kiépítése volt a fő cél, egy pillanatig sem tűrte a felé irányuló lázadást. A merénylet nemcsak az uralkodói tekintély elleni támadás volt, hanem szimbolikusan a királyi hatalom, az Anjou-ház stabilitása ellen irányult. Ennek megfelelően kegyetlen választ adott.

Zách Felicián összes rokonát – még a távoliakat is – elfogták, kivallatták és kivégezték, vagy száműzték. Leánya, Zách Klára sorsa a legtragikusabb: miután őt tekintették a merénylet „indokának”, a korabeli beszámolók szerint a királyi udvar szolgái meztelenre vetkőztették, korbácsolták, meggyalázták és meztelenül a lovak közé dobták. Egyes források szerint a kínzások közben vagy azok következményeként halt meg. Az egész család, nőket, gyermekeket is beleértve, elpusztult – a történetben nem maradt túlélő, aki megőrizhette volna a Zách nevet.

A középkori Magyarország hatalmi rendje

Ahhoz, hogy a merénylet és a megtorlás súlyát megértsük, nem árt közelebbről is szemügyre venni a korszakot. Az 1300-as évek elején Magyarország még mindig az Árpád-ház kihalása utáni válságot nyögte. Az ország oligarchák – a tartományurak – kezében volt, akik saját kis „királyságaikban” uralkodtak. A központi hatalom gyenge volt, az ország darabokra hullott.

Károly Róbert, az Anjou-ház sarja, hosszú küzdelem árán szilárdította meg hatalmát, amit sokáig nem ismertek el mindenhol. Az ő uralma alatt kezdődött meg az a hosszú folyamat, amely a rendi monarchia kiépítéséhez vezetett, és amely később a Nagy Lajos-féle virágzó királyság alapjait vetette meg. A Zách-merénylet ebben a politikai légkörben történt. Károly Róbert nem engedhette meg magának a gyengeség látszatát. A bosszúval tehát nemcsak a saját családját védte, hanem egy világos üzenetet is küldött: a királyi hatalom sérthetetlen, és minden támadás halált von maga után – nemcsak az elkövetőnek, hanem annak egész nemzetségének is.

Történelem és emlékezet

Zách Felicián merényletét a későbbi történetírás részben érthető cselekedetként, részben őrült tettként értelmezte. A források – főként a Képes Krónika – egyértelműen a királyi udvar szemszögéből mesélik el a történetet, így a bosszú is jogosságnak tűnik. Más történészek azonban felvetik, hogy a megtorlás mértéke – különösen a nők és gyermekek kivégzése – messze túlment a korabeli szokásokon is, és inkább a hatalom retorikai bemutatójaként értékelhető.

Az esemény tragikus mementója maradt a középkori hatalom és erőszak szimbiózisának, és egyben azt is megmutatja, milyen veszélyes volt szembeszállni azzal, akinek fején a korona nyugodott. A Zách család nevét csak a krónikák őrizték meg – emlékeztetőül arra, hogy a hatalom ellen lázadni csak egyszer lehetett. A következmények örökre beíródnak a történelembe.

Nyitókép: Zách Felicián (Orlai Petrics Soma festménye, 1859)