Színek, formák, érzések

Kiállítások a Takács Galériában

Szegedinácz Anna

A város szélén a Zrinyi utcai kis ház Takács Péter galériája. Minden szobája színekről, formákról, érzésekről, emlékekről mesél. Mindarról, amit a képzőművész a vászonra álmodott. Legelső kiállításukról kérdeztem a galéria tulajdonosát és dr. Pozsgai Imrét, akiknek képanyagából történt a válogatás. Elképzeléseik szerint folytatódni fognak, hiszen gazdag képanyaguk méltó a különböző szempontok szerinti újabb bemutatásra. Először az aktuális kiállítást néztük meg, majd a földszinten a Kolozsvári Termet.

Takács Péter: – Az emeleten a tetőtérben alakítottuk ki ezt a kis galériát, ahol kis kamarakiállításokat tudunk rendezni. Imrének és feleségének az ötlete a mostani „Karácsony a képzőművészetben” című tárlat, mert vannak olyan anyagaik, melyek bibliai történeteket mondanak el. Nekem elsősorban épületekről vannak képeim.

Erdélyben sok a református és unitárius vallású és templomaik is számosak. A templomok belsejét nem díszítik festéssel, azok fehérek. Olyan képeket gyűjtöttem ott, ahol kívülről ábrázolják azokat. Imrének pedig vannak bibliai történeteket ábrázoló képei és a kettőből áll a mostani kiállítás. A tetőteret rendeztük be erre a célra, ami egyébként raktár. A középső teret függönyökkel választottuk le a környezettől.

Az elmúlt 4-5 évben sok kiállítást rendeztünk közösen – már vagy negyvenet – a Hamvas Béla Városi Könyvtár Galériájában. Ott mindenféle formában. Itt technikailag egyszerűbb a rendezés, mert a raktárból válogattuk ki a témához illő alkotásokat. Ez azért is szerencsés, mert nem kell utaztatni a kiállítandó anyagot, nem törődik annyira a kép.
Minden nap 3-6 óráig tartózkodom itt. Elsősorban a család, a baráti kör tekintette meg a tárlatot, de voltak kívülállók is. Nyitott mindenki számára. A többi gyűjtők is eljöttek megnézni a városból. Még új dolog, be kell járatni.

– Barátságos, hangulatos a környezet, megállítja az embert. Megszólít, meg kell nézni és hat ránk.

T.P: – A XX. század elejétől kezdve a 80-90-es évekig – ami jelentős korszaka volt a magyar egyházi festészetnek – a legnagyobb hazai mesterek alkottak benne.

Amit nézel éppen, az Molnár C. képe. Számtalan templomot festett ki. A „Római Iskolának” volt a legnagyobb reprezentánsa. Pituk József képei is jelen vannak. Ő készítette el a II. Világháborúban bombatalálatot kapott budapesti Bazilika Szent Jobb kápolnájának üvegablakait. Pleidel János szintén sok templomot festett ki. Az idén Balatonlellén rendeztem kiállítást a munkáiból, mert az ottani templom üvegablakait ő tervezte, készítette el. Két évvel korábban Veszprémben volt három hónapig fennálló tárlata a Piarista templomban. Akik megnézték a Gizellával ábrázolt Szent István szobrot, azok bementek a templomba a kiállítást megtekinteni, mert egyébként a templom zárva van a szertartások közötti szünetekben. Csak a nyári tárlat idejére nyitották meg.

– Ez terv, irányzat, hogy baráti körből, gyűjtőktől válogatjátok ki a képanyagot?

– T.P: Igen. Kiválasztunk valamilyen tematikát, ahhoz keresünk műveket. A következő valószínű a farsang lesz február közepén, végén. Bevállalom néhány napig, egy hétig, hogy itt vagyok, felügyelem.
Van számunkra egy tág kör, akikkel kiállítani szeretnénk. A Barátság Művelődési Központból rendezett kiállító művészekről még vannak információim – nevek, telefonszámok. Azokról, akik az Erdélyi Baráti Körbe jártak, vagy műgyűjtők kiállításain vettek részt. Gondoltunk a helyben élő képzőművészekre, amatőr képzőművészekre is. Nem akartam ezeket a kapcsolatokat karácsony előtt bolygatni, de a következőknél biztosan bővülni fog a meghívottak száma. Most csak kettőnk anyagából válogattunk.

Csak akkor láttuk, a tér valóban alkalmas kiállításra, amikor Imre felesége, Éva feltette körbe a fehér vászon függönyöket, lezárta ezt a kis teret.
Aki jön és megnézi, az megnézi a földszinti Kolozsvár termet is, ami állandó tárlat a házban. Amennyiben vásárolni szeretne a gyűjteményből, lehetősége van rá. A gyűjtő pedig úgy „működik”, tudja, van valahol egy kép a festőtől, amit nagyon-nagyon szeretne megvenni. Ehhez viszont időnként el kell adni. Akkor is, ha ilyenkor egy kicsit meghasad az ember szíve, mert jaj, elviszik ezt a képet.

Két hete itt járt Amerikából egy gyűjtő, aki kifejezetten nagybányai képek miatt jött, én pedig azokat adom el. Végignézte az egészet. Kérdeztem tőle, melyik tetszik? A szekrény tetején szobrok vannak. Rámutatott egyre. Én nem arra készültem, hogy szobrot adjak el – mondtam. – De nekem az tetszik! – válaszolta. Bejött utána a felesége, egy kínai hölgy. Körülnézett. Ő is ugyanarra a szoborra mutatott rá anélkül, hogy megbeszélték volna. Ez a meglátni és megszeretni pillanata.

A Kolozsvári Teremben vannak a kolozsvári mesterek válogatása. Nagyobb részben már megfordultak a Hamvas Béla Városi Könyvtár Galériájában. Vannak itt Szolnay Sándor alkotásai. Nagybányán tanult, majd Kolozsvárra költözött. A többiek az 1948-ban nyílt Képzőművészeti Főiskola tanárainak munkái.

Vannak alkotások Mohi Sándortól. A képei szerepeltek már Magyarországon árveréseken is. Készítettem munkáiból kiállítást – 10 évvel ezelőtt – Budapesten, a Falk Miksa utcában. Óriási sikere volt. Van képem Miklósi Gábortól, aki aktokat, csendéleteket, önarcképet festett. Fülöp Andor Antal szervezője volt a kolozsvári képzőművészeti életnek. Nagy Albert aktja az élet-halál kérdésével foglalkozik. Az ember a kép elé ül – rászán fél órát. Elgondolkodik, meddig is tart az élet fonala? Halotti takarón a szín a fekete-fehér. A piros-zöld a házassági lepedőé. Kalotaszegen azzal takarják le az új házasok ágyát. Mindkét ábrázolás együtt van rajta.

– A képek iránti vonzódás szeretet, szerelem. Úgy gondolom Imre, ez a megállapítás rád is vonatkozik. Mi hozta létre benned ezt a szenvedélyt? Mióta foglalkozol komolyabban gyűjtéssel? Volt ehhez hasonló kezdeményezésed korábban?

Pozsgai Imre: – Valóban. A gyűjtési mánia már gyermekkoromban megvolt. Imádtam padlásokra járni, kutatni fiókokban, hátha előkerül 1-2 régi fillér, háború előtti képeslap, bélyeg, valami. Így kezdődött. Bélyegeket gyűjtögettem, meg régi pénzeket. Otthonról is volt indíttatásom. Édesapám nem volt kimondottan nagy gyűjtő, de már a ’70-es években vásárolgatott képeket Képcsarnokos házaló ügynököktől. Barátságot kötött a keszthelyi Mikus Gyula festőművésszel, akitől nagyon sok szép balatoni kép került a családhoz.

Mélyebben a képzőművészettel, a festmények gyűjtésével 1997-ben kezdtem foglalkozni. Akkor voltam először festmény aukción és vettem meg az első festményemet. Magam sem gondoltam, ez szenvedéllyé növi ki magát. Meg sem tudok lenni már nélküle. Nincs olyan nap, hogy valamilyen formában ne foglalkozzam vele. Könyvek, régi újságok, katalógusok böngészésével.

Annak a korszaknak a felfedezése, ami kifejezetten érdekel a képzőművészetben, az az 1900-tól 1950-ig terjedő időszak. Nyilván vannak kitérők, de ez a törzs idő. Természetesen, ami különösen izgat, az a magyar – beleértve a történelmi magyart is – területek képzőművészete. A teljes Kárpát-medence, amelybe Felvidék, Délvidék, Erdély is beletartozik.
Vannak olyan festőművészek, akiket nagyon szeretek. Részben beleilleszkednek, másrészt kicsit kilógnak ebből a történelmi korszakból. Az utóbbi időben ezen belül is az 1930 és 1950 közötti időszak. Akkor volt számomra egy nagyon érdekes fellendülés a művészetben, amikor bejött a szecesszió és az art deco megújító hatása, a modernizmus.
Bár nem mentem el a nonfiguratív Bauhaus irányába, de ott, ahol a moder­nizmus ötvöződik a még mindig figurálisnak nevezhető képábrázolással, az az én igazi kedves műfajom.

– Mi a célod a képekkel?

– Szeretném, ha be tudnám mutatni különböző tematikus tárlatokon. Erre nagyon jó alkalmak voltak a Hamvas Béla Városi Könyvtárban rendezett kiállítások. Ezen túl jó pár évvel ezelőtt Pituk Józsefnek volt egy nagyszabású kiállítása a „Matrica” Múzeumban. 2017-ben az Óvárosi Napokon a házam kertjében rendeztünk kis pajta tárlatot.
Nagyon kedves volt a szívemnek, mert miután megvettük a helyet, volt bennem vágy, hogy rendszeresen nyaranta – kapcsolódva az Óvárosi Napok programjaihoz –, jó lenne szabadtéri tárlatot szervezni. Bízom benne, jövőre folytatódik ez a hagyomány.

Egyébként nem egyszerű kiállítóhelyet, fogadókészséget találni. Ugyanakkor sok munkát igényel kiválogatni a képeket, elvinni a kiállítás helyszínére, föltenni, majd leszedni. De amikor egyben látjuk az anyagot, már nem gondolkodik azon, megrendezze-e a következőt? Mindig van újabb és újabb kiállítási ötlete az embernek.

„Karácsony a képzőművészetben” kiállítása – és az egyházművészet – mindig a szívem csücske volt. Annak ellenére, hogy jó magam református vagyok. A festett és faragott szentek – mert a fehérre festett református templomokat nem díszítik ilyenek – gyermekkoromtól kezdve vonzottak. Különösen, ha valóban művészi alkotásokról volt szó. Ez az a korszak – az 1900-1950-ig terjedő időszak – úgy gondolom a magyar egyházművészet kiemelkedő időszaka volt.

Nagyok sok fiatal művész – az új irányzatoktól befolyásoltan – ismét hozzányúlt a vallásos és egyházi témákhoz. Sajátos, szép, modern magyar egyházművészet alakult ki.
Az is tény, ezeknek a magyar művészeknek nagy része a Római Magyar Akadémián, többéves ösztöndíjjal tanult kint.

Nagy hatással voltak rájuk a reneszánsz olasz mesterek. Sokat merítettek belőlük. Ugyanakkor belevitték a festészetbe a maguk modernizmusát is.
A mostani kiállítás egyik mesterének – Marcell Györgynek – egy festménye van kiállítva Mária kisdeddel, amit úgy hívok, a „Pulóveres Madonna”. Már teljesen a ’40-es évek öltözködési stílusának megfelelően ábrázolta Máriát a képen.

Molnár C. Pál alkotásai – aki a „Római Akadémia” jeles képviselője volt – szerepelnek itt. Látni lehet Pekár Istvánnak igazán szép goblein munkáját. Ő inkább a naivos magyaros stílust követte. Egyházművészetünkre is nagyon jellemző volt. Miután a magyar nép rendkívül fogékony a miszticizmusra – már a kereszténységet megelőzően az volt –, nagyon szerette a misztikus dolgokat ábrázolni a kereszténység során folyamatosan. Ezt próbálta népi nyelvre lefordítani, kicsit beleültetni a magyar népi kultúrába. Ez a bájos naivitás jelenik meg Pekár István művein.

Némethi Béla a Magyar Képírók Társaságának volt jeles képviselője. Festménye a „Magyar Betlehem”. Téli tájban eljátsszák, ahogy a Szent Család várakozik, és a falusiak hozzák ajándékaikat. A küldöttség – a három királyok – és a pásztorok.

Szerepel a tárlaton Hikádi Erzsébet – ő ugyancsak Rómában tanult – „Menekülés Egyiptomba” műve. Érdekessége, ez is teljesen magyar környezetbe ágyazottan lett megfogalmazva. Igazán magyaros motívumvilágokat hordozó festmény. Ellentétben Molnár C. Pállal, aki viszont teljesen itáliai tájba helyezte a hasonló jelenetet.

Ami ennek a kiállításnak a megszervezését motiválta bennem – bár ez egy kisebb méretű anyag volt és csak karácsony témájával foglalkoztunk –, nagyon szeretnék egy lényegesen nagyobb léptékű kiállítást szervezni – valamikor jövőre – a Magyarországon 1938-ban megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus emlékére. Biztosan sok hasonló tárlat lesz az országban máshol is, mert ez egy nemzetközi konferencia. Ezzel összefüggésben szeretnénk nagyobb, átfogóbb egyházművészeti kiállítást rendezni, ahol nem csak a karácsony a téma.

Jó lenne itt helyben – Százhalombattán. A „Matrica” Múzeum lenne a legalkalmasabb helyszín, mert ott ideális, vonzó a kiállítási tér. Ott tudnának legszebben érvényesülni a képek.
Nagyon sok ilyen jellegű kerámiám van, ötvös remekek, szobrok a képeken kívül. Olyan művészektől, akik 1938-ban a nagy budapesti kiállításon is képviseltették magukat. Ez még álom, remélem, valóra lehet váltani. Arra gondolok, ha ezt kellően propagáljuk az ünnepségek jegyében, akár Budapestről is lehetne szervezni érdeklődőket.

Az is apropója lehet, az 1870-es évektől az 1910-es évekig az egyházművészet végtelenül profánná vált. A legtöbb emberben – amikor az egyházművészetről beszélnek vagy hallanak – megjelenik a szép kékköpenyes, rózsaszín körmökkel kifestett – tömeggyártott – madonna szobrok. Mindenféle csicsás keretekbe tett „Jézus szíve”, „Mária Szíve” nyomatok, amiket abban az időben nagyon sokan vásároltak. Ennek is meg van persze a romantikája, de művészi értéke nem volt.

Viszont ezekkel az értékes műalkotásokkal elég ritkán lehet találkozni. Talán nem is olyan populárisak. A vallási témákra nem mindenki fogékony. Ha viszont a művészetet akarjuk látni benne, akkor nem elsősorban a vallásosság, amit látni kell.
Ezeket a képeket igazi művészek alkották. Úgy látom, megérinti még azokat az embereket is, akik nem a hitük miatt mennek el megtekinteni. Mégis átjön valami érzés, élmény a művésztől abból a témából, amit el akar mondani.