Beszélgetés Mátrainé Micskó Ágival

Jankovits Márta

Januári beszélgetőtársam Mátrainé Micskó Ági, akinek a nevét előbb ismertem, mint őt magát. Először még sok éve egyik szomszédomtól hallottam a nevet, Bözsi nénitől, majd a férjemtől emlegetni. A „Mátrai” mondták és akkor tudtam meg, hogy a név a válogatott fradista Mátrait takarja. Sokkal később vendég lehettem az Óvárosi Nyugdíjas Klub egyik rendezvényén, ahol személyesen is találkoztam Ágival, a klub helyettes vezetőjével. Kedves, közvetlen embert ismertem meg benne, és kíváncsi lettem rá. Megvallom először a Mátrai név vonzott, de ahogy megismertem a saját történetét sok meglepetés ért. A beszélgetésre autóval jött, korát meghazudtoló fiatalos lendülettel. Kezében egy szál tulipánt tartott, mert ahogy mondta vendégségbe nem illik üres kézzel menni.

– Ági, Te vagy az az ember, aki tősgyökeres battainak számít, meg nem is. Hogy van ez?

– Így igaz, mert amikor én a háború alatt megszülettem, ugyan nem Battán, hanem Budapesten, a szüleimnek, már nyaralójuk volt Dunafüreden.
Apám egy német cégnek a főkönyvelője volt, a háború végéig, majd más beosztásba helyezték, mert itthon ugyan, de német cégnél dolgozott. Már 1936 előtt vízi túrázott a Dunán, igazi sportemberként. Egy alkalommal látta meg közvetlenül a part mellett azt a telket, ahol most lakom és ahova nemsokára felépítette az akkor még nyaralót.

Dunafüred az itteni földesúr Matta Árpád és az András József tulajdonában volt. Ahogy megtudtam a Matta eladósodott és a bank tulajdonába kerültek a földek. Apám is a banktól vette meg a telket, az első 10 között volt, aki vásárolt a felparcellázott területből. (A község 1890-es évekbeli képviselő testülete, hogy fejlődjön Batta, szeretett volna egy Pesthez közeli, hajóval jó megközelíthető üdülőfalut létrehozni. A föld parcellázása már akkor is jó üzlet volt, így a bank, főleg a fővárosi tisztviselő réteg részére szánta az eladandó telkeket. Ez be is jött, ahogy ma Dunafüredet ismerjük. A szerk.)
Apám már elég idősen, 45 évesen házasodott, egyik munkatársát vette el. A vízi túrák továbbra is folytatódtak a Turiet házaspárral, akik szintén itt vásároltak telket és építettek nyaralót.

Apámat, ahogyan sok millió férfit elszakították a családjától és 17 évesen elvitték a frontra az első világháborúban. Orosz fogságba esett, évek múlva hajóval hozták haza. Sajnos a fogsága idejéből sokat nem tudok, mert nem beszélt róla. A beszélgetés elején azt mondtad, hogy battai is vagyok, mert mi ugyan Zuglóban laktunk, de a nyarakat Battán töltöttük. Ezek az évek felejthetetlenek számomra. Miénk volt egész Dunafüred és a Duna. Itt tanultam meg úszni, annyira hogy számtalanszor átúsztuk a folyót, lementünk egész Ercsiig az Eötvös kápolnáig, majd gyalog vissza.

Mondhatni a természetben éltünk, felkerestük az akkor még létező természetes forrásokat és szüreteltük a sok finom szedret. Vasárnaponként a faluba mentünk templomba, a ma már nem létező Bara-hídon. Az ünnepi ruhám alatt volt a fürdőruha, azt az anyukám hazavitte, mi meg úsztunk a füredi gyerekekkel hazáig. Ismertem és jól összebarátkoztam a falusiakkal, azért is tudtam ilyen könnyen beilleszkedni, mert akikkel most vagyok a nyugdíjas klubban már gyermekként is ismertek.

– Édesapád főkönyvelő volt egy cégnél, ahol kellett a szigorúság a precíz munka. Milyen volt családapának és férjnek?

– Édesapám nagyon szigorú ember volt és úgy is nevelt engem. Klasszikusan az az igazi „családfő”, aki kimondottan a saját elvei szerint irányította a családját és nevelt engem. Meggyőződésem, hogy ezt nem a szeretet hiánya okozta, hanem így tartotta helyesnek. Gondolom, hogy lány voltom még ráerősített erre, mivel késői gyermek lévén apám (45 évesen) különösen féltett.

– Hoztál fényképeket, ahol az egyiken egy idős házaspár szivattyúval látható. Kik ők, és miképpen kerültetek kapcsolatba?

– Említetted a bevezetőben a Bözsi nénit. Ő a Hajdu József és a felesége leánya, asszonynevén Paizs Pálné. Itt laktak a Szabadság hegyen, nem messze a te házadtól. Nem tudtunk úgy Battára jönni, hogy ne látogassuk meg. Még egészen kicsi voltam, mikor apám (munkája révén nem volt ideje) a Hajdu házaspárt fogadta fel a ház körüli munkák elvégzésére. A képen egy szivattyú látható és a hátulján két dátum 1940. március 19. a nagy árvíz és március 23. amikor a felvétel készült. Akkor öntötte el Dunafüredet az árvíz. Nem tévesztendő össze az 1941-es jeges árral, amikor a faluban a part menti házakban több mint egy méteres volt a víz. A Bözsire bíztak engem, idősebb lévén vigyázott rám, sokat játszottunk. Ez a kapcsolat a haláláig megmaradt.

– Meséltél a battai nyarakról, de volt neked egy pesti életed is.

– Az általános iskola után nem igazán tudtam, mit szeretnék, hogyan tovább? Választani kellett. A döntésemhez hozzájárult, hogy apukám ekkor ment nyugdíjba. Nekem olyan iskola kellett, ami elvégzése után dolgozhatok. Ez az iskola a Kandó Kálmán Híradásipari Technikum volt. Az érettségi után elvégeztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát (ma egyetem). A VILATI-nál kezdtem dolgozni, ahol megismerkedtem az első férjemmel. Ezután az UVATERV-hez mentem a metró tervező irodára. Mi terveztük a 3. metró hírközlő hálózatát. Ezután a MATÁV-nál postai hálózattervezéssel foglalkoztam, majd a DeTeLine (a Deutsche Telekom leányvállalat) tervezője lettem. Ott az akkor új HYTAS rendszerű optikai hálózatokat terveztük Budapest területén.

– Ez nagy meglepetés nekem, mert inkább humán érdeklődésűnek gondoltalak volna. A műszaki tervezés úgy gondolom inkább férfias tevékenység, de Te hogyan tudtál beilleszkedni ebbe a világba?

Nem is tévedtél nagyot, mert szeretem az irodalmat, a képzőművészetet, de a műszaki munkát is, amiért Miniszteri Kitüntetésben részesültem, amit az UVATERV-nél kaptam, ahol a belső építészekkel közösen kellett kialakítanunk a metró állomásokat. Itt nagyon szerettem dolgozni, nagyon jó kollektívába kerültem, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. A MATÁV-nál végzett munka során az volt a nagyszerű, hogy bejártuk az egész Dunakanyart és sok más területet is. Szerettem a kinti munkát.

– Eddig a tanulásról a munkáról beszélgettünk, de mi kötötte le a szabadidődet? A lányok szeretnek társaságba járni, szórakozni. Neked mi volt a kikapcsolódás?

– Lehet, hogy most megint meg fogsz lepődni, de válogatott tornász voltam, amibe nem igen fér bele a bulizás. A Spartacusban kezdtem még az általános iskolában, majd a Postás Ifi Válogatott csapat tagja lettem, ahol együtt tornáztam Makrai Katival. Sportkörökben ismert név az edzőm, a Macus néni volt. Országos versenyeket nyertünk, de eljutottunk külföldre is. Apám maga is sportember lévén támogatta a sport pályafutásomat, de érettségi előtt úgy gondolta a tanulás fontosabb, mint a sok időt igénylő edzések, versenyek. A Macus néni elé álltam és elmondtam, hogy most elmegyek a tanulás miatt, néhány hetet kihagyok. „Ahogy gondolod” válaszolta. A vizsgák után mentem is vissza, de az edzőm nézett rám, hogy mit akarok. „Elmentél nem?” mondta és nem vett vissza. Ez nagyon fájt nekem és óriási csalódásként éltem meg.

– Van egy lányod és unokáid is. Beszélj róluk is!

– Férjhez mentem 1965-ben és 1967-ben megszületett a lányom Eszter. Három unokám lett két lány és egy fiú. A legnagyobb lány már 26 éves. Ők a zuglói családi házban laknak.

– Évek óta tagja és egy ideig az Óvárosi Nyugdíjas Klub helyettes vezetője voltál. Mivel telnek a napjaid, mivel foglalkozol?

– Elsősorban a kertemmel. Tősgyökeres városi vagyok, a felmenőim közül senki nem élt vidéken, nem tudom, honnan örököltem a föld szeretetét? Sok örökzöldem van, és szívesen kísérletezek a veteményesemmel, eddig nem sok sikerrel. Sok segítséget kapok kedves nyugdíjas klub társamtól a Baracsi Ibolyától, aki szerintem született kertész. A nyugdíjas klubban szívesen terveztük a kirándulásokat, ahol mint idegen vezető is tevékenykedtem. Ez a munka agytornának is nagyon jó volt. A lányom kiskora óta cukorbeteg, így én soha nem sütöttem, viszont a klubban szuper süteményeket kóstolhattam. Ezek után próbálkoztam én is, de beláttam, hogy ez nekem nem megy.

Mostanában a szabad időmben festek. Kipróbáltam az akrilt és az olajfestést is. Még mielőtt ezekkel foglalkoztam, készítettem kisebb portrékat, híres tudósokról. A szomszédom Ytong-téglából készít különböző állat és ember figurákat, amiket én festek ki. Ugyancsak Ytongból készítettük el az Érdi Földrajzi Múzeum részére a Szapáry kastély makettjét, ami a kiállításon látható.

– Óhatatlan, hogy veled kapcsolatban ne merüljön fel Mátrai Sándor a Ferencváros legendás játékosának a neve. A mostani fiatal labdarúgó rajongók között is bizonyára ismerős a neve, de azért csak pár mondatban elevenítsük fel, ki is volt Mátrai Sándor. Aki bővebben érdeklődne csak beüti a nevét a számítógép keresőjébe és ömlenek róla a képek, adatok.

Atlétaként kezdődött a sport pályafutása a Bp. Kinizsiben. Tagja volt a helsinki olimpiára készülő 4×100-as futó válogatottnak, de magas és távol ugrásban is kiváló eredményeket ért el. 1953-ban ment át a Budapesti Kinizsi Futball szakosztályához a későbbi Fradihoz. 1953 és 68 között 554 mérkőzésen vett részt, három világbajnokságon játszott. 81-szeres válogatott volt. Világklasszis sportoló.
Először gyorsasága révén középcsatárt játszott, majd hátvédet, az ő nevéhez fűződik az Mátrai-féle „becsúszó szerelés”. Góljainak száma 50. Volt magyar bajnok, világbajnok 5. Európa bajnok 3. az FTC örökös bajnoka és más számtalan siker fémjelzi a nevét.
Ági, Tőled nem a világklasszis labdarúgó karrierjének éveit kérdezem, hanem a férjet, életed társát. Milyen ember volt Mátrai Sándor? Hogyan ismerkedtetek meg?

– Végtelenül szerény ember volt. Mindenkivel szót értett, mindenki szerette. Sanyit Százhalombattához elsősorban a horgászat szeretete kötötte. Sokan talán nem tudják, de neki már az 1960-as évek végén megvolt a telke Füreden, a futballista barátja Ombódi Imre mellett. Szerette a társaságot, így találkoztunk mi is, de szorosabb kapcsolatba csak a felesége halála után kerültünk. 1986-ban össze is házasodtunk.

Zuglóban laktunk, de a hétvégéket mindig Füreden töltöttük, kivéve a szabadság idejét, amikor országjárásba kezdtünk, kutyával, sátorral. Akkor még lehetett vad kempingezni, amit nagyon élveztünk. A meccseket a Sanyi csak a TV-ben nézte és Sági Jancsival, az itteni barátjával értékelték ki. Mivel ő nagy futball rajongó, sokat nosztalgiáztak a régi időkről. 1996-ban komfortosítottuk a nyaralót, tervezve, hogy itt telepedünk le végleg. Sajnos Sanyi érszűkülete olyan súlyossá vált, hogy felmerült az amputáció lehetősége is. Sokat szenvedett e miatt, többször volt kórházban, de sajnos állapota nem javult, 2002 májusában meghalt. A halálát követő évben költöztem végleg Dunafüredre.

– Felkészülve a beszélgetésre az interneten utána néztem, mit írnak róla. Nagyszénáson született 1932-ben, Orosházán járt gimnáziumba. Volt valami kapcsolata a szülőhelyével?

– Mindkét településen rendkívüli módon őrzik az emlékét. Köszönhető ez Szücs Ferencnek az Orosházi Labdarúgó Alapítvány alelnökének, Orosháza Önkormányzatának, akik intézték, hogy a városi stadion a Mátrai Sándor nevét kapja. Szobrot állítottak az emlékére és berendeztek egy Mátrai Múzeumot. Az orosházi gimnáziumban is van Mátrai emlékterem. Nagyszénáson az iskola falán emléktábla őrzi az emlékét. A Bertha-féle emléktornákon rendszeres meghívottként vettünk részt. Szücs Ferenc ma is folyamatosan tartja a kapcsolatot a Fradival, hogy az orosházi rendezvényeken az FTC is képviselje magát.