Trianon fájdalmát elfeledni nem lehet
Fazekas Major Gizella írása
Még frissen él szívemben minden gondolata. Édesanyám 1912-ben, édesapám 1905-ben született, mint magyarok, az érmelléki Bályokon, Bihar megyében, a Szilágy megyével határos Berettyó mentén, magyar földön. Bályok abban az időben gazdag község volt, mert a kisbirtokos, földműves emberek disznó- és szarvasmarha hizlalással is foglalkoztak.
Anyám nyolcéves, apám tizenöt éves volt, amikor Romániához csatolták Erdélyt. Ennek ellenére meg tudták tartani magyarságukat, és e gyökerektől táplálva, szüleik jó magyarnak nevelték őket. Ezt az érzést oltották belénk is, és táplálták minden cselekedetükkel. Fontos szerepet töltött be életünkben a vallás, a templom és az iskola.
Mint reformátusok, édesapám és keresztapám egyházfi tisztséget töltöttek be. Úrvacsora rendezésében segédkeztek. Emlékszem, hogy olyankor mindig hozott nekünk szentelt kenyeret. Én még láttam édesapámat az ágy végére borulva imádkozni. Később, mint presbiter, végül kurátor tisztségeket is betöltött. Az utolsó priccses nadrágos, keményszárú, gombos csizmás kurátor ő volt Bályokon. Ez a régi parasztviselet eltűnt vele, mint ahogyan a többi szokás is.
Hárman voltunk testvérek, fiatal szülők gyermekei. Nagyon boldog gyermekkorunk volt. Még óvodába sem jártunk, amikor édesanyám nagyon sok verset, dalt megtanított nekünk, a három kislányának. Hétköznap piros szalagot, vasárnap fehér szalagot kötött a hajunkba, úgy vitt a templomba. Hároméves korunktól óvodába jártunk, ahol románul folyt az oktatás, bár székely magyar óvó nénink volt.
Református magyar iskolába jártunk. A tanítást minden nap zsoltárok éneklésével kezdtük: „Református magyar vagyok, / Az egy Istent félem, / Üdvöt mástól nem is várok / Sem földön, sem égen. / Még ha egykor a halálnak / Rám borul is árnya, / Ott se leszek – a Krisztussal / Kéz a kézben járva – / Elhagyatott árva.”
Szüleinknek járt a „Református jövő” református hetilap, nekünk, gyermekeknek az „Gyermekújság” a fedelén a pöttyös nyakkendős Elek apó volt. Kedves költőim: Benedek Elek, Pósa Lajos, Sajó Sándor, Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Reményi Sándor – verseikre a mai napig is emlékszem. Az iskolában egy székely házaspár tanított bennünket, akik hazaszeretetre, nemzetszeretetre neveltek.
Az Elekes házaspár a bályoki református iskolában kezdte a tanítást. Fiatalok voltak, második szülőföldjüknek érezték Bályokot. 1938-ban első osztályba mentem, férjem már az ötödiket végezte. Hazulról hoztuk a magyar érzést. Nagyon szerettek bennünket. Sokszor látogattak otthonunkba is. Ők formálták a kis községet értelmes, szép érzésekre. Igazi népművelők voltak. Kávédélutánt rendeztek vasárnaponként, gyakran szerepeltettek bennünket: református énekek, dalok, versek csendültek fel a gyerekek ajkán. Fazekas Imrével, későbbi férjemmel, sokat szavaltunk az iskolában, vallásos és kultúrműsorokon.
A tanító úr énekkart szervezett. Egész Bihar megyében és a határán túl is sikeresek voltunk a református és magyar dalokkal. Tanító nénitől megtanultuk a kézimunka mindenféle műveletét (akkor még olajmécses mellett). Értékelte a falusi szokásokat, ápolta a hagyományokat. Megmutatta a nagy Magyarország tájegységeinek hímzésmintáit. Így kezdődött az első ültetvény Bályokon. Az ő keze nyomán gyarapodott és dagadt naggyá. Egész Magyarországot betelepítette e kicsiny községbe, hisz mi csak Erdélyt ismertük kézimunkáiról.
Tanítói pályafutásuk alatt igazán felvirágzott a község. A bályoki nép ezt az időt a mai napig emlegeti. Haláluk után is él a mély szeretet, megbecsülés irántuk. Azóta nagyot változott a világ mindenütt.
Bár én 31-ben születtem, de Trianon fájdalma velem volt gyermekkorom óta, mivel nagyszüleim, szüleim Erdély leszakadását nagyon fájlalták. Én beleszülettem ebbe a fájdalomba. Napi téma volt, mit nem szabad mondani az otthonunkon kívül. Nem is mondtam én, de lerajzoltam. Kisiskolás koromban karácsonyra a füzetembe minden ajándék, amit a fa alá rajzoltam piros fehér zöldre volt festve: hegyező, ceruza, radírgumi. Hogy a bajt megelőzze és a tanfelügyelő meg ne lássa, tanító úr kitépte a füzetemből. Nem haragudott ezért, hisz ő is velünk érzett.
Március 15-én nemzeti színű szalaggal tekerték körbe a teniszpályát a fiatal lányok és kokárdát tűztek a mellükre, ezért be is vitték őket az őrsre.
Nagy fordulat történt 1940-ben, „a magyarok bejövetele”. Akkor én kilencéves voltam, de az a négy év örök nyomot hagyott az életemben.
Boldog kisgyermekkorom után négy feledhetetlen év következett. Az, hogy mindenütt magyarul beszélhettünk, felszabadulást jelentett számunkra.
Ezt az érzést csak az tudja átélni, aki akkor és ott élt. Emlékszem, hogy még a román katonák ott voltak, amikor babáztunk és varrtunk a tengeri góréban. Akkor én egy magyar zászlót készítettem gyufaszárra. Nanámnak mutattam, mondtam csukja be az ablakot, mutatok neki egy rabot. Hisz addig nekünk a zászló rab volt, mert nem lehetett használni. Akkor még a hatkarikás ablakú szalmás szülőház volt az otthonunk. Édesapám 1941-ben épített új házat. A kis zászlót édesanyám tanító néninek is megmutatta. Amikor összegyűltek az asszonyok kérdezték, hogy hogyan varrják össze a zászlót. Tanító néni édesanyámra mosolygott, és azt mondta, Major Gizi már elkészítette gyufaszáron, tőle kell megkérdezni.
Tanító néni vasárnapi iskolát rendezett a gyerekeknek, nőegyletet vezetett a felnőtteknek, bálokkal kötötte össze. Csütörtök esténként népművelődési esteket tartottak: színvonalas műsorok voltak ezek, irodalom, történelem, földrajz került sorra. Ugyan ekkor megalakult az Ezüstkalászos gazdakör. Színdarabokat adtak elő: A sárga csikó, Sári bíró, A Noszty fiú esete…. Ilyenkor tombolát rendeztek, olyan kézimunkát sorsoltak ki, amit a nőegylet közösen készített. Gyerek- és felnőtt- összejöveteleket rendeztek a bevételből.
Sajnos ezt a szabadságot 1944-ben elveszítettük. Ezek után csak reménykedtünk, reméltünk sok-sok alkalommal, hogy ismét visszajöhet az az idő. 1944 után édesanyám gyászolta a magyarokat, fekete ruhát és fekete kendőt viselt haláláig. Nanám, amikor a háború idején az orosz katonáknak főzött, a safrangja alá tekerte a magyar zászlót.
Bályok tisztán magyar község volt. Bár féltve őriztük, ápoltuk a nemzeti hagyományokat, sosem gondoltuk, hogy magyarként különbek lennénk a környező faluban élő románoktól vagy zsidóktól. Segítettük a rászorulókat függetlenül attól, ki melyik nációhoz tartoztak. Édesapám a katonaságnál tanult meg románul. Ha találkozott románokkal a szomszédos faluból úgy köszönt el tőlük, hogy „Áldjon meg a murokhegyező!” És ezt ők is megértették és átérezték jelentőségét, érezték azt a szeretetet, amit ez a gondolat hordozott.
Férjemmel 1957-ben Nagyváradon kezdtük a fészekrakást. Két gyermekünket szeretetben neveltük fel. Magyar óvodába, iskolába jártak, az egyetemet azonban román nyelven végezték el.
Ismét fordulat következett be 1989 decembere után. 1990 február 18-án a nagyváradi kéttornyú templomban Tőkés László Püspök Úr hirdethette Isten igéjét a gyülekezetnek. Tiltott himnuszunk most sok-sok év után először csendülhetett fel a hívek ajkán.
2000-ben áttelepültünk Százhalombattára. Választott otthonunkat szívünkbe fogadtuk párommal. Sajnos férjem csak hat évet élt itt, a százhalombattai temetőben nyugszik.
Emlékszem, hogy kilencéves koromban szülőföldem, Bályok, református templomában az „Egyedül Istené a dicsőség – 1940” szószékfelirat hirdette az Igét. Ezt az igét örök emlékül hímeztem a százhalombattai templom szószékére, a templom felszentelésének 10. évfordulója alkalmából, hogy ezáltal átültessem a gyökereket. Ahányszor a templomban vagyok, minden alkalommal átérzem azt a határtalan boldogságot, mely sajnos csak négy évig tartott.
Későn kezdtem el verseket írni, ötvenhat éves koromban. Gyermekkori visszafojtott érzések, szülőföld fájdalma, gyönyöre, a természet szépsége, csodája, hazaszeretet és a nemzet sokszínűsége jelenik meg verseimben. Bár én a versírásban csak egy kis porszeme vagyok a nagy szikláknak, mégis lelkem velük van. Az apró porszemek teszik naggyá a vallást, hazát, nemzetet, Istenben, Krisztusban való hitet, amit nagyon szeretnék én is átadni a jövő nemzedéknek, hogy a gyökér hajtásai megmaradjanak, tartsanak össze, keressék egymást, és lélekben támogassák egymást a nagyvilágban.
Kapaszkodjunk hát gyökereinkbe, hogy el ne vesszünk, és tápláljuk, hogy életet nyerjünk, védelmet Istentől!
Tartsuk életbe a csodát: a hagyományainkat, őseink kultúráját! Őrizzük meg tisztán a gyönyörű magyar nyelvet, mely hazát és szülőföldet összeköt!
Szeretném, hogy mi, idősek, itt hagyva hazaszeretetünket, tovább éljen a szikra, melyet a remény mindig lángra lobbanthasson.
