Évszakok – Ősz

Jankovits Márta: gyerekkori élmények, emlékek

„Változnak az évszakok” – írja a szerző az egyik népszerű slágerében. Mostanra „Változtak az évszakok”, így múlt időben lehetne idézni a fenti sorokat. Teljesen összekeveredik, nemcsak hónapokra, de napokra is az időjárás. Na de ezen már nincs mit siránkozni, mert nem a mostani őszről szeretnék írni, hanem a nosztalgia jegyében a régi gyermekkori őszökről.

Ma ahogy kinéztem az ablakon a hatalmas szomorúfűzfán láttam, hogy sárgulnak a levelek, az udvaron egyre több a lehullott levél. Az ősz az az évszak, amit az emberek, legalábbis a többség nem szeret.

A tél más, várjuk jó esetben a hóesést, az ünnepeket, tavasszal nyílik a rengeteg virág, a fák díszbe öltöznek. Na és a nyár! A szabadság, a nyaralás ideje. Magam sem szerettem az őszt, nemcsak a borús hangulata, a novemberi ködök, a varjúk károgása a szántó földeken, a halottak napja nem kelt jó érzéseket.

Egyvalami azonban örömet okozott, amit talán sokan nem értenének meg. Ilyenkor augusztus huszadika után már várni kezdtem az iskolát. Ebből kiderülhet, hogy szerettem iskolába járni és tanulni is.

Anyámmal elmentünk tanszereket venni, füzetet, ceruzát, tollat, tolltartót, kék papírt a bekötéshez, vignyettát, amire igyekeztem a legszebb betűkkel kiírni a nevemet, hányadikos leszek és a tantárgyat. Közel sem kellett annyi minden, mint manapság. Egy tantárgyhoz egy könyv meg egy füzet, év végére mégis megtanultunk írni, olvasni, számolni.

A könyvekért külön kellett elmenni, ha jól emlékszem a szerb iskolában osztották. Otthon aztán nekiálltam és gyönyörűen bekötöttem az új könyveket és füzeteket. Új táskát és köpenyt nem minden évben kaptam csak ha kinőttem, vagy a régi táskát már nagyon elhasználtam. Áradt belőle a bőrnek az a jellegzetes illata, amit aztán hamar el is veszített.

A katolikus templom melletti iskolába jártam, lévén ez az egy volt Battán. Még ma is a szemem előtt látom az iskolát. Fent a hegy alatt a két hatalmas osztályt, ide jártam elsőben, másodikban. Harmadikban, negyedikben az utca felőli osztályba. Ötödikben, hatodikban a szerb iskolába, hetedikben az erőmű barakkba, nyolcadikba újra a fenti osztályba a tanári mellettibe.

Ősszel és tavasszal még nem fáztunk, de télen nagyon. A tanári asztal mellett egy hatalmas szenes vaskályha ontotta a meleget, de a harmadik sortól egyre hidegebb lett. A Koszta néni hajnalban megrakta a tüzet, a szünetekben körül álltuk, hogy kicsit felmelegedjünk. A két szörnyűséget soha nem felejtem el. Az olajjal felkent padlót és a kinti vécét. Az alsó és a felső osztályok között volt az igazgató lakása. Ott árválkodott néhány fa, de az udvar elég sivárnak tűnik az emlékeimben. Mindezek ellenére szerettem iskolába járni, mert mást nem ismertünk.

Hetedikben ugyan megtapasztaltuk, milyen is egy fűtött osztály terem. Csöveken jött a meleg a barakkban és ezt nagyon élveztük.

Az iskola azonban nem mentesített a munka alól. Akkor kezdődött a kukorica szedés. Nem ám egy kis területen, a mienk az erőműtől a tanyákig olyan hosszú volt, hogy ha reggel beálltunk a sorba, délután keveredtünk ki belőle. Egy cső kukoricát többször kellett kézzel megfogni amikorra az állatok elé került. Először letörtük a száráról, lehántottuk a héját, teljesen le tisztítva a két sor közé dobáltuk halomba. Jött a lovas kocsi és minden cső kukoricáért le kellett hajolni és feldobálni a kocsira. Otthon leborították jó esetben a kukorica góréhoz közel, rosszabb esetben az utcára. Ott megint darabonként a hatalmas kosárba dobáltuk és ketten vittük a góréba. Téli estéken az volt a „szórakozásunk”, hogy kukoricát morzsoltunk. Először kézzel, majd egy kis eszközzel, amelyeken fogak voltak. Az én ezermester apám szerkesztett egy morzsolót, a szélén egy tekerésre alkalmas eszközzel, amit hajtva csak a csupasz csuta maradt. Ez még mindig nem a vége, mert ezt a kukoricát meg kellett darálni, úgy ették az állatok.

A szőlő szüretelés már sokkal vidámabban zajlott, mert mi gyerekek felültünk a saroglyába úgy indultunk szüretelni. Közben persze teleettük magunkat a jó édes szőlővel, aminek néha nem kívánt következményei lettek. A mustból mi is ihattunk, amíg az teljesen friss volt. Egyszer a nagybátyám lova, a Laci elkezdett furcsán viselkedni, mire rájöttek, hogy jól benyakalt a mustból, aminek már volt kis ereje is.

A kertből mindent be kellett takarítani, ami termett. Az almát a pincébe hatalmas ládákba helyeztük, soronként lefedve újságpapírral. Történetesen nálunk a Népszabadsággal, mert az járt meg a Nők Lapja. A pincében volt még a krumpli, a zöldségek, amihez a Gyormából (ma Gyorma utca) hoztuk minden évben a friss homokot. Elállt benne egész az újig. Érett a körte, amit befőttnek tett el anyám, de az istálló előtt volt egy körtefa, azon termett a téli körte. Becsomagolta újságpapírba és friss körtét ettünk karácsonykor. Az utcán a házunk előtt több diófa is ontotta a termését. Egy hosszú fa dióverővel addig vertük a fát, míg az összes dió lepotyogott. Összeszedtük szépen lehajolva, majd összesöpörtük a leveleket. Ezek után semmi szükségünk nem volt kondigépekre, mert ezek a munkák felértek több órányi edzéssel.

Akkor még nem is beszéltem a tüzelőről. Minden évben szeptember, októberben a fuvaros Manci néni és a férje a Bauer Pista bácsi hozta a több mázsa szenet és fát. Még ma is hallom a hatalmas muraközi lovak horkantásait. A lábuk alatt dübörgött a föld. Én persze menekültem befelé, mert nagyon féltem a lovaktól. Most sem tudom, hogy a Pista bácsi azon a kis udvaron, hogyan fordult meg a kocsival. A leborított szenet és fát kosarakba raktuk és vittük a kamrába meg az istállóba. Az én gyermekkoromban már nem volt lovunk, de az istálló megmaradt. Apám ott tartotta a millió szerszámát, amikkel folyton fúrt, faragott. Az ősz elején beköltöztünk a nyári konyhából a nagy házba. Megint mindet lesikáltunk és tisztán kerültek vissza a spájzba vagy a konyhába. Anyám az üresem maradt nyári konyhába ültette el a krizantinokat, amelyek pont a halottak napja körül virágoztak. Hidegebb napokon még be is fűtött, hogy ne fagyjanak el a bimbók. Halottak Napja előtt anyám és én kimentünk a temetőbe és mind a 22 sírt rendbe tettük. Ott voltak még a dédszülők is, nem mindenki, de így is rengeteg munka volt vele.

Én nagyon húzódoztam, de anyám a nagy eszével kitalálta, hogy a kedvenc nagybátyám, Gschwindt Imre sírjánál a növények közé egy zacskó cukorkát dugott el, mondván az Imre bátyja küldi, mert szorgalmasan tisztítom a sírját. Persze idővel rájöttem, de azért mentem, hogy mire eljött a Halottak Napja, már csak a virágokat vittük ki, és este meggyújtottuk a mécseseket. Bármilyen szomorú volt a hely, de látvány csodás a rengeteg égő gyertyával meg mécsessel.

Az otthoni munka még nem volt elég de minden évben az iskolával mentünk hol paradicsomot, hol marharépát, hol kukoricát szedni. A Matta pusztán a marhaistálló felett volt egy hatalmas padlás. A szekéren a kukoricahalmokon állva egyenként dobáltuk be egy kinyitott ablakon a kukoricát. Emellett még tanultunk és az otthoni egyéb munkákban is kivettük a részünket. Még arra is jutott az időnkből, hogy minden áldott vasárnap délután ott üljünk a moziban.

Lassan de eljött a várva várt Mikulás, a karácsony, a szilveszter, a disznóölés, de erről majd a következő évszaknál írok.