Olyan tükröket akarok, amikben nem torzképet látok

Csóka László élete

Czifrik Katalin

Csóka László festőművész messziről érkezett és sohasem szűnt meg úton lenni. Gyermekkorában ébredt fel benne a vágy, hogy képzőművész legyen, és ettől semmilyen akadály nem tudta eltántorítani. Sokszor volt bátorsága „ugrani a sötétbe”, kilépni az ajtón akkor is, ha az örökre bezárult mögötte. Kapott pofonokat, és kétszer tűnt úgy, hogy nem fog felkelni a betegágyból, de gyökerekkel és szárnyakkal egyformán kapaszkodik az életbe. Az idejét arra használja, hogy beteljesítse a sorsát, ami az alkotás.

A partiumi Selymesilosván, a Szilágyságban született 1967-ben, később Zilahon nevelkedett. Apja autószerelőként, anyja varrónőként, nagyanyja bábaként dolgozott. A távolabbi felmenők gazdálkodó emberek voltak. Másfél éves korában csúnyán leforrázta magát, hosszú időt töltött kórházban, amely során édesanyja sokat rajzolt neki. Ekkor kapott kedvet hozzá ő is, amely iskolás korára szenvedélyévé vált.

Tizenegy éves volt, amikor az anyját rábeszélték a megrendelői, hogy keressen valakit, aki képzőművészetre tanítja. Elvitte egy festőművészhez, aki azonban mindig kockákat és kúpokat rajzoltatott vele. Mivel neki ez nem tetszett, idővel elmaradt első mesterétől, és csak később jött rá, mennyire igaza volt.

Érettségi után biológia-kémia szakra jelentkezett, de nem vették fel az egyetemre. A másfél éves sorkatonaság után egy évig járt művészeti iskolába. A barátaival gyakran túrázott a hegyekben, amely a szabadság érzésével ajándékozta meg őket a Ceausescu-diktatúra legsötétebb éveiben. Mivel nem akartak „beleolvadni a szürkeségbe”, a nyolcvanas évek végi szökéshullámmal ők is elindultak Magyarországra. Mindenféle segítség nélkül vágott neki a zöldhatárnak 1989. március 11-én éjszaka, esőben, ködben, olykor derékig vízben három nővel és egy kislánnyal, akit időnként a hátán vitt.

A korábban kiszökött barátai biztatták, hogy menjen velük tovább nyugatra, de azt mondta, mit keresne Svédországban vagy Kanadában, ha magyarnak született. A véletlen hozta Százhalombattára 1989-ben, ahol állást és munkásszállást talált a Dunai Finomítóban. Megismerte László Bandyt és bekapcsolódott a helyi művészeti életbe. Ha tehette, utazott. Felkereste a leghíresebb európai képtárakat és hátizsákkal járta be a szentföldet. Zilahról nősült, fia született, aki azóta mérnökként végzett, a MOL-ban gyakornok.

Tíz év műszakozás és a lakáshitel visszafizetése után úgy érezte, ismét eljött a váltás ideje. Túlságosan feszítette már belülről, hogy nem szentelhet elég időt annak, amit igazán akar. A MOL-ban akkoriban indult el az első nagy leépítési hullám, mindenki tíz körömmel kapaszkodott a munkahelyébe. Amikor közölte, hogy felmond, az üzemcsoport vezetője, Katona Antal először úgy vélekedett, jó döntést hozott, mert, ha összeszed egy hozzáértő szobafestő brigádot, jövedelmezhet a vállalkozás. Amikor elmondta, hogy nem erre készül, hanem képeket akar festeni, Katona Antal finoman szólva érzékeltette vele, hogy ezt nem tartja racionális elhatározásnak, gondolkodjon egy hetet.

Csóka Laci gondolkodott, kilépett, és 2000 óta a művészetéből él. Részt vett a Nemzeti Múzeum és az Uránia mozi restaurálásában, festett ciprusi kolostor- és templomfalakat, ő készítette a százhalombattai Szent László templom freskóit és alkotott rengeteg önálló képet. Leginkább nagyméretű, nonfiguratív festményeket, olajjal, vászonra, mert csak ezt szereti.

Részt vett számtalan önálló és csoportos kiállításon, utazó tárlata Kárpátaljától Kijevig járta be a nagyvárosokat. Tavaly novemberben Tiranában nyílt önálló tárlata, a nyárra tervezett moszkvai a pandémiás helyzet miatt csúszik.

Négy évvel az utolsó nagy ugrás, a MOL-tól való kilépés után agytörzsi infarktust kapott. Kiesett a kezéből az ecset a lakótelepi alagsorban bérelt műhelyben. Tíz napig feküdt élet és halál között, lebénult a jobb oldala, sérült a beszédképessége. Hónapokig maradt „szobafogságban”, rengeteg erőfeszítésébe került, hogy újra megtanuljon járni, fogni, rajzolni. Más talán elengedte volna, de ő éppen az újabb túlélés hatására döntötte el, hogy soha többé nem fogja letenni az ecsetet.

– Irigylésre méltó, ha valaki ennyire képes hinni önmagában, és a nehézségek ellenére is követi a vágyait. Mifelénk sosem volt könnyű a művészlét, különösen azoknak, akiket nem a kurzus nevel. Te hogyan tudtad megőrizni az önállóságodat?

– Sok munkával. Gyakran utazom kiállításokra és a szüleimhez, Selymesilosvára, mert időközben visszaköltöztek, de ha otthon vagyok, nem telik el egyetlen nap sem festés nélkül. Az emberek látják a munkáimat itt-ott, és megkeresnek. Nem mondom, hogy nem készítek olykor kívánságra egy realista képet, de alapvetően azt festem, amiben hiszek, ami én vagyok.
2017-ben felkerültem a Balassa Intézet listájára, ahonnan a külföldi magyar hetekre delegálják a művészeket.

Két éve felvettek a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. Ezeket fontos állomásoknak tartom, mert azt jelzik, hogy hivatalosan is befogadott a szakma. Nem mondom, hogy nem esne jól, ha kapnék egyszer egy díjat, de biztosan nem fogok könyökölni, hízelegni, politikailag vagy más módon elköteleződni érte. Ez mindig távol állt tőlem.

– Hogyan élted meg a száz éves trianoni évfordulót? Részt vettél valamelyik megemlékezésen?

– Mivel a Szilágyságban születtem, protestáns református családban, számunkra nagyon fontos volt a magyarságunk. A valódi történelmet a nagyapámtól, az apámtól és hittanórákon tanultam. Hallottam tőlük a háborúról, Erdély fénykoráról és elvesztéséről. Remélem, amiit rám hagytak, azt nekem is sikerült átadnom a fiamnak.

Amikor áttelepültem, semmim sem volt, csak a hátizsákom és a vizes, sáros ruhám. Beálltam dolgozni, hogy valami jövedelmem és szállásom legyen, de azt láttam, hogy mások után kamionnal hozzák a holmijukat, és sokan közülük ugyanazokkal a módszerekkel érvényesülnek, amelyekkel kint is: törtetéssel, besúgással, képmutatással, ügyeskedéssel. Emiatt nem vettem részt semmilyen Trianonnal kapcsolatos megemlékezésen, rendezvényen, ahogy korábban sem jártam ilyenekre. Magamban, csendben emlékeztem meg.

Sokat járok nemzetközi alkotótáborokba, és gyakran előfordul, hogy amikor este kiülünk beszélgetni, nevetünk, mert kiderül, hogy az egyik székelyföldi, a másik felvidéki, a harmadik vajdasági, a negyedik kárpátaljai, szóval mindenki magyar. És megbeszéljük, hogy milyen a magyar sors.

– És milyen?

– Kemény. Sok rokonom, barátom, ismerősöm maradt Erdélyben, akik a képviselő-testületekben, a törvényhozásban dolgoznak, és tudom, mennyit küzdenek az elvett kulturális javak, az autonómia minden kis darabjának a visszaszerzéséért. Bár pofonként éltem meg, amikor itthon románnak tituláltak, de azért nem alapítanék román nemzetiségi önkormányzatot, és nem pályáznék közpénzre, hogy csoportos kirándulásokat szervezzek az ,,anyaországba”. Ha haza akarok látogatni, beülök az autómba és megyek.

– Folyamatosan utazol. Milyennek látod a határon túl élő magyarok életét?

– A legnehezebb Kárpátalján, de ott sem halnak azért éhen és nagyon keményen harcolnak a megmaradásukért. Akikkel biztosan nem cserélnék, azok a nyugaton élő magyarok, akiknek a gyerekei már nem beszélik vagy alig beszélik az anyanyelvüket. Amúgy is elég nagy az asszimiláció a határokon túl. Fájó, mert fogyunk.

– Olyan úton váltál művésszé, amely nagyon rögös volt, magadnak kellett kitaposni minden lépését, és nem is nagyon hagytad, hogy mások beleszóljanak. A családodban sem voltak ennek hagyományai, és végül a fiadból is mérnök lett. Most éppen ott dolgozik, ahonnan te annak idején kiugrottál. Nem bánod?

– Nem, mert az alkotás harc, és ha nem az, akkor nincs is értelme. Nagyon hálás vagyok a feleségemnek és a fiamnak, mert mindig tolerálták, támogatták a törekvéseimet és mellettem álltak a nehéz időkben, de az alkotás küzdelem, elsősorban magaddal, hogy mit hozol ki a lelked kútjából. Van, amit meg lehet tanulni, a színelméletet, a perspektívát, a síkfelületen teret alkotni, de ez a szakmai része, ami nem elég. Rengeteg szakírást olvasok, figyelem a pályatársak munkáját, a technikák és anyagok fejlődését, folyamatosan kísérletezem, de sosem fogok elérni oda, hogy hátradőlhetek és azt mondhatom, lám, milyen profi vagyok, gyártom a képeket, és milyen szép az élet.

A művészet ugyanis nem mesterség, hanem sors, amit az ember hordoz. A tehetséget megkapod, de a tudás és a munka is kell, hogy végig tudjad vinni. Olyan ez, mintha kaptam volna egy követ a születésemkor, aminek minden oldalát tükörre csiszolva szeretném majd visszaadni a teremtőnek. Olyan tükröket akarok, amikben nem önmagam torz arcképét látom.

Megtapasztaltam, hogy sokszor milyen véletlenen, hajszálon múlik az élet. Egyik nap vagyunk, de a holnap már nem biztos. Ezért is van meg bennem az az elhatározott kitartás, hogy ameddig el tudok, addig eljutok ezen a rögös úton, amit nekem mért ki a sors. Tanulok és alkotok, amíg élek.