Novemberi hó

elbeszélés

Jankovits Márta

Százhalombatta, 1977. november vége

Nincs szomorúbb hónap, mint a november. Az októberben lehulló levelek már nem zizegnek a talpunk alatt, hanem szürke, málló csúszós anyaggá állnak össze. A nap is ritkán tör át a lehulló ködön, ami eltakarja az aranysárga őszi színeket.

A fiatal férfi fázósan húzta szorosabbra a szövet télikabátját, ami igencsak vékonynak bizonyult még novemberben is. Úgy érezte, hogy még a csontjai is reszketnek. Bízott abban, hogy legalább a vasúti váróteremben fűtenek, mert Pesttől hideg kocsiban utazott. Reménykedve nyitott be az ajtón, de csalatkoznia kellett. A fekete vaskályha némán állt az egyik sarokban, inkább hideget árasztott, mint meleget. A nagyéjfélivel jött Százhalombattáig, tudva ilyenkor már nem vág neki a négy kilométeres útnak a faluig. Ahogy várta a váróterem üres volt ilyen késői órán. A falak mellett U-alakban lévő padok egyikére rakta le a kevés csomagját, közel a kályhához, várva egyszer csak begyújt valaki. A hidegben még jobban érezte a dohány, az emberi veríték erős szagát, ami minden váróterem sajátja volt.

– A vasutas a középső nagy fehér ajtón nyitott be, ami átvezetett egy folyosóra, majd a nem dohányzó váróba.

– Hát maga jó ember! Azt hittem, hogy mindenki elment, aki az utolsó vonattal jött. Vagy menni akar? Csak hajnalban indul az első Pest felé.

– Nem én is most jöttem, de nagyon fáradt vagyok. A faluba igyekszem, de csak reggel indulnék.

– Hát az nagy baj – rázta a fejét a vasutas – mert én bezárom az ajtót. Itt nem maradhat.

– Nagyon messziről jöttem, hogy lássam még a nagyanyámat. Levelet kaptam, hogy ha látni akarom még, jöjjek haza. Biztosan ismeri is – próbálkozott a férfi – a faluban lakik.

– Én biztosan nem, mert életemben nem jártam ott. Ercsiből járok át, de csak helyettesítek, mert beteg az itteni kolléga. – Valami lehetett a fiatal férfi hangjában vagy a tekintetében, ami elgondolkodtatta a vasutast.

– Tudja mit? Ma itt leszek egész éjjel, bent az irodában. Látom, nagyon fázik. Főzök egy jó forró teát, aztán hozok be szenet meg fát. Gyújtson be! Alhat is a padon reggelig.

A nagy ormótlan vaskályha nehezen melegedett be, de ha igen ontotta a hőséget, szinte otthonossá varázsolta a rideg várótermet. A férfi levette a kabátját, az egyik felét maga alá téve a mási felével betakarózott. A csomagja jó volt párnának. A vasutas csak egy lámpát hagyott égve, így hamar elszenderült.

A bejárati ajtó csapódására ijedt fel, ahol először csak egy alakot látott, aki zajosan söpörte le magáról a havat. Hangosan topogott a fekete gazdacsizmájával, hogy lerázza róla a rátapadt havat. Levette a szürke bundagalléros kabátját és fejéről a fekete bundás sapkát. Komótosan lerázta onnan is a havat, a csomagját lerakta a padra, csak utána nézett körül.

– Hát maga, hogyan került ide ilyen késői órán? – kérdezte köszönés helyett.

– Azt gondoltam nem találok itt senkit. Még szerencse, hogy maga itt van, mert lehet, hogy bezárják a várótermet éjszakára.

– Jó éjszakát magának is. Az utolsó vonattal jöttem Pestről. A vasutas megengedte, hogy itt éjszakázzak, aztán reggel indulok a faluba. Hát maga?

– Én meg megyek az elsővel Érdig, onnan meg Tárnokig.

– Aztán miért ilyen korán, hiszen az első vonat csak hajnalban jön, azt mondta a vasutas?

– Igen, de láttam, hogy jön a hó, így aztán időben elindultam a faluból.

– Mi volt olyan fontos, hogy neki induljon ebben az időben. Mikor én jöttem még csak szállingózott a hó, de látom most már egész sűrűn esik. Talán reggelre akkora lesz, hogy még a vonatok sem járnak.

– A vonatok? Azt a vasút eltakarítja, de az utakat nem. Talán itt ragadunk mindketten. Aztán hozott-e valami ennivaló félét?

– Hoztam bizony, kenyeret, kolbászt, meg egy üveg bort.

– Nálam meg van egy-két üveg jóféle szilvapálinka. Öregapám mondta, hogy „télen, kenyér meg pálinka nélkül soha ne indulj el fiam! „ Igyon csak nyugodtan, én már pálinkát nem iszom a fekélyem miatt. Borból is csak keveset. A szomszédnak viszem, aki vigyáz, nehogy betörjenek, mikor nem vagyunk ott. Tudja, van egy kis szőlőnk Tárnokon, meg borospince.

– Igaza lehetett a nagypapának, de annyit beszélt már, hogy egészen megéheztem.

Az öregember és a fiatal férfi békés egyetértésben falatoztak, itták a bort.

– Aztán öcsém, ha szabad így szólítanom, mi végből jött Battára ilyen zimankós időben? Ugyan tagnap még esett ez az utálatos apró szemű őszi eső, de az idén hamar jött a hó. Ezért is megyek Tárnokra. Van ott egy kis szőlőm meg egy pince. Borért megyek, mert ha ilyen hideg lesz, Mikulás után levágom az egyik disznót. A másikat meg januárban. Ha már ilyen jól összejöttünk, Sándor a nevem.

– Én meg a nagyanyámhoz jöttem, egyébként Gábor a nevem. Levelet kaptam, hogy nincs jól. Tavaly mikor itt voltam, még jó erőben láttam, de most írt, hogy jöjjek haza, mert gyengének érzi magát, és valamit el akar mondani. Komoly dolog lehetett, hogy nem tudott várni vele.
Gyerekkoromban sokat voltam nála, de apám messzire költözött Pécs mellé, mert ott dolgozott a bányában.

– És az édesanyja?

– Meghalt mikor én születtem. Nagyanyám soha nem heverte ki a halálát. Nála voltam három éves koromig, aztán apám újra házasodott és elvitt magával. Nagyapám ott maradt a háborúban. Még 1943-ban elesett az orosz fronton. Valamikor – mesélte nagyanyám, egy tanyán laktunk, aztán valamiért anyám halála után leköltöztünk a faluba.

Az öregember nézte a fiatalt és nagyon ismerősnek találta, de tudta, hogy sohasem találkozott vele. De mégis, csak akkor még a pólyában feküdt. Azon a 33 évvel ezelőtti napon, amit azóta sem tudott elfelejteni. Most itt fekszik előtte a padon ezen a novemberi havas éjszakán. Összehozta őket a sors, a véletlen, bár Sándor az ilyesmiben nemigen hitt.

– Tudja mit? Aludjon még egy kicsit. Van idő, majd én felébresztem, ha megjött a vonatom és elindulhat a faluba.

Leült kissé távolabb a padra és gondolatai visszaszálltak arra a régi napra, mikor utoljára látta a most nyugodtan alvó fiút.

Százhalombatta, 1944. december

Már hetek óta lőttek Tököl felől, mindenki tudta a faluban, hogy közeledik a front. A németek beásták magukat a Matta hegy oldalába, mert onnan nagyon jól lehetett látni a túlsó partot. Szerencsére nem volt olyan farkasordító hideg, mint az előző télen., de azért a tél nem tagadta meg magát. 1943-ban olyan sok hó esett, hogy ha valaki meghalt, és el kellett dobálni a havat a temető felé vezető úton, két méteres lett a hófal.

Mikuláskor aztán megindultak az oroszok, át a Dunán. Nem számított a jéghideg víz, a helyenként összeálló jégdarabok. Kötelet feszítettek ki a két part között úgy jöttek át. Rengeteg halottat sodort el a víz. Beköltöztek a házakba, az ott lakók a hegy alatti pincékben kerestek menedéket a bombázások elől.

Sándor soha nem lakott a faluban, de gyakran járt be vásárolni, tejet leadni a gyűjtőbe. Majdnem Érd határában volt egy kis tanyája lóval, tehénnel, disznóval. Egyedül élt, apja, anyja már évek óta kiköltözött a temetőbe.
Szeretett egyedül lenni, ezért is nem házasodott meg, pedig fiatalabb korában a lányok, később az özvegyen maradt asszonyok is szemet vetettek rá. Jó partinak számított, földdel, jószággal. Csendes embernek ismerték, de a háború után még az eddiginél is visszavonultabban élt.

Nem messze tőle volt egy másik kis tanya, ott élt egy lány a szüleivel. Idővel férjhez ment, de jött a háború és a férjét bevonultatták, ahogyan az apját is. Nagyon fiatalom ment férjhez, a fiú is alig volt húsz éves. Ott maradt a két asszony egyedül a tanyán. Az anya és a majd kilencedik hónapban lévő leánya.

Míg a férfiak otthon voltak ritkán látogatott át a szomszéd tanyára. Ahogy kitört a háború a két férfi az elsők között kapta meg a behívót. 1939-ben a sorköteles időt 21 évesről levitték 19 évre. Ritkán kaptak a frontról szabadságot, egy ilyen alkalommal a fiatalasszony várandós lett.

Kora szerint Sándornak is be kellett volna vonulni, de sorozáskor kiderült a gyomorfekélye. Pár éve már kínlódott vele, főleg ősszel jött elő a gyomorfájás, de felmentették véglegesen a katonaság alól. Akkor került közelebb a szomszédaihoz, áthívták a nehezebb munkára. Viszonzásul ők is segítettek, amiben tudtak. Gyakran ottmaradt ebédre, vagy házi süteményre.

Azon a napon 1945. januárban Sándor – soha nem felejtette el azt a napot – egy orosz katona közeledett a tanya felé. Már messziről látszott, hogy tántorog az úton, az is furcsa volt, hogy egyedül jön. Eltévedhetett, mert mióta átjöttek a Dunán kettesével járták a házakat, németeket keresve. Ellenséget nem találtak, mert a németek már az átkelés előtt elhagyták a falut, de élelmiszert igen, főleg szeszes italt. Sándornak a szénapadláson volt dolga, ahonnan jól látta mi történik. A két asszony a konyhában főzött, mikor a katona rájuk törte az ajtót. Először csak kiabált, hogy „davaj, davaj”, hogy gyorsan adjanak valószínű ennivalót, mert elébe tettek kenyeret meg szalonnát. Bort is adtak, ami még megmaradt. A katona csak ivott és egyre részegebb lett. Most már nemcsak ennivaló kellett neki, hanem nő is. Az anya próbálta valamilyen ürüggyel kiküldeni a lányt, de a katona nem engedte. Bevitte a szobába és megtette, amit megtett. Nem nézett az semmit, azt sem, hogy a fiatal nő gyermeket vár. A szobaajtót bezárta, hogy az anya nem tudjon bemenni. Kiabáltak mindketten segítségért, de hiába. Reggelre megszületett a gyerek korábban, mint kellett volna, de az anyja nem élte túl.
Sándor mikor látta, hogy elmegy a katona lemászott hátul a padlásról és elsietett haza. Késő délután volt, mikor a nagyanyja áthozta az újszülöttet.

– Sándor maga nem is tudja mi történt. Persze, hogy nem, mert akkor segített volna. Jött egy katona és megerőszakolta a lányomat, pedig láthatta, hogy gyereket vár. Kiabáltam, hogy vigyen engem, de nem kellettem neki, csak a fiatal. Aztán megszületett a fiú. Kicsit gyengécske még, mert korábban jött, de a lányom nem élte túl a szülést.

– Nem, én nem hallottam semmit. Végeztem a munkával és elindultam haza.
Ez év tavaszán véget ért a háború, de csak a kisfiú apja tért haza. Ketten özvegyültek meg, az idősebb asszony és a fiatal férfi.

Sándor még a háború utolsó hónapjaiban átjárt segíteni, de ételt, italt soha többé nem fogadott el. Nagyon megkönnyebbült, mikor a szomszédok eladták a tanyát. Az apa a fiával Pécsre ment dolgozni, az asszony leköltözött a faluba. Sándor még kevesebbet járt le, csak ha nagyon muszáj volt.

Százhalombatta, 1977. november vége

Sándor nézte az alvó fiút, miután gondolatai visszatértek a múltból. Nézte a kopott kabátot, a hátizsákot. A keze bár fiatal volt, kemény munkáról árulkodott.

Biztosan bányász, mint az apja – de ezt csak gondolta.

Egészen soha nem tudta elfelejteni azt a régi téli napot. Az első években gyakran álmodott róla, hallotta a lányt könyörögni, hogy hagyja békén a katona, hiszem gyereket vár. Hallotta a másik asszonyt, hogy veri a zárt ajtót. Ilyenkor csuromvizesen ébredt és forgolódott hajnalig. Évekig azzal vigasztalta magát, hogy ha közbelép a katona biztosan, agyonlövi. Aztán, hogy talán mégis lett volna olyan helyzet, hogy megakadályozza a legrosszabbat.

Igazából akkor nyugodott meg, mikor eladták a tanyát, és idegenek költöztek a szomszédjába, de valahol a lelke mélyén hibásnak érezte magát.
Később a faluban mesélték a népek, hogy a szomszéd lánya nem az egyedüli volt, többen meghaltak. Volt, akit agyonlőttek, kifosztottak. A német, orosz, magyar katonák váltották egymást, attól függően, hogy hol állt a front. Több ház is kapott belövést, sokan megsebesültek. Ezt hallva kicsit felmentette magát, hiszen más sem tudta a szörnyűségeket megakadályozni. Sándor készített magának egy földbe vájt bunkert, a légiriadókat ott vészelte át. Az élelmiszert elrejtette, de szerencséjére nagyon kiesett a tanya a faluból, nemigen járt arra senki, csak az az egy, aki a nagy bajt okozta.

A háború után minden erejét a munkába fektette, hajnalban kelt, késő estig nem állt meg. Idővel vett egy öreg traktort azzal szántott nem lóval. Termelt, amit csak tudott, búzát, kukoricát, sárgarépát, zöldséget, ami azon a földön megtermett. Tartott tehenet, disznót, tyúkokat. A falusiak idővel feljártak hozzá a hegyre tejért, tojásért, zöldségért, télen sokszor vágott disznót annak a húsáért, hurkáért, kolbászért. Az asszonyok a faluban gyakran mondogatták, hogy „kiért dolgozik ez a Sándor, hiszen se kutyája, se macskája”?

1948-ban mikor úgy látszott rendeződik az élete, jó volt a termés, szaporodtak az állatai, még azt is tervbe vette, hogy gépeket vesz, könnyíteni a munkáját, de az állam a földek, a jószágok után kötelezte a gazdákat személyre szólóan, hogy amit termel, abból csak annyit tarthat meg, amennyire szüksége van, a többit szolgáltassa be. Minden vágáshoz engedély kellett, így aztán elhatározta, hogy inkább hagyja veszendőbe menni a tanyát. Nem pótolta a jószágot, pár baromfit tartott, meg a ház körüli földön, ami a konyhába kellett. A traktor ott állt a fészer alatt, már olyan rossz volt, hogy az államnak sem kellett.

Esténként vacsora után megivott egy–két liter bort, amitől aztán napokig görcsölt a gyomra.

Ennél rosszabb már nem is lehetne – mondogatta gyakran magában, de nagyot tévedett. Híre jött, hogy az állam elveszi a földet, a jószágot. Már 1951-ben járták a falut idegen emberek, hogy rábeszéljék a gazdákat lépjenek be a közösbe. Sándorhoz is eljutottak a tanyára, de látva, hogy egypár tyúkon kívül más jószágot nem találtak békében hagyták. Akkor elkerülte a falut a téeszesítés, de 1959-ben már nem. Addigra Sándor újra talpra állt, vett lovat, tehenet, disznót, bevetette a földet, mert 1956. után megszűnt a beszolgáltatás.

A harcok elkerülték Százhalombattát, néhány embert börtönbe zártak „lázításért”, de Sándor csak a rádióból tudta, mi történik Pesten. Megint elrejtette az élelmiszert, mert azt beszélték a faluban, hogy „jönnek az oroszok”.

Az asszonyok összepakolták a ruhákat, ágyneműt, és felvitték a pincékbe, ahol a háború alatt átvészelték a bombázásokat. Az oroszok nem jöttek Battára, viszont sokan a harcok miatt disszidáltak. Sándort is megkísértette a gondolat, hogy ő is elmegy valahova jó messzire, de mégis itthon maradt.
Akiket lecsuktak, hónapok múlva hazatértek, és megint úgy látszott rendeződik az élet, míg eljött 1959. Az öltönyösök újra megjelentek, és most már nem volt mese. Rendelet kötelezte a gazdákat, hogy mindent, földet, jószágot vigyék be a közösbe. Sándor most sem tiltakozott, emlékezett még, hogy mit meséltek a Pestre járók az orosz tankokról, a kivégzésekről.

Tökölre betelepítettek egy egész szovjet katonai alakulatot, naponta köröztek a falu felett a szovjet katonai repülőgépek. Sándor belépett a téeszbe, bevitte a földjét, lovát, idővel kinevezték a jó munkája miatt brigádvezetőnek. Soha nem vett részt semmiben, nem lázadt az állam ellen, így megbízhatónak számított. Egy holdja maradt fent a hegyen, egy tehene, két disznója. Újra rendeződni látszott az élete, mert 1965-ben a falu legnagyobb meglepetésére Sándor elvett egy nálánál tíz évvel fiatalabb tárnoki özvegyasszonyt, Annát. Sugdostak is a faluban, hogy „Battán is találhatott volna magának asszonyt, miért kellett ezért Tárnokig menni? „ Jól elvoltak ketten a tanyán, sokat jártak Tárnokra, mert a feleségének volt ott egy jó darab szőlője. Pince is volt mellette, a bor is évről – évre jobban sikerült, amit eladott. Egy dolog azonban nagyon hiányzott a gyerek. Hiába reménykedtek, csak nem sikerült. Egy este a felesége különös ötlettel állt elő.

– Sándor, úgy gondolom nekünk már nem lesz saját gyerekünk. Most még talán adnak nevelésre állami otthonból, de ha idősebbek leszünk már nem.

– Hát te honnan tudsz ennyi mindent az intézetis gyerekekről?

– Honnan, honnan? Utánanéztem, mert már jó ideje gondolkodom rajta. Nem szóltam, mert először elmentem gyereket nézni.

– Mit csináltál asszony? Mikor és hova mentél?

– Mikor húsvétra vásárolni menten Pestre. Pomázon van egy hatalmas gyerekotthon. Beszéltem az ottani igazgatóval. Kértem, hogy pici gyereket adjanak, ha lehet, hogy nálunk nőjön fel, de azt mondta, 5-6 éves gyerekeket adnak nevelőszülőkhöz, vagy annál idősebbeket. A piciket örökbe adják, mert nagyon sokan várnak gyerekre.

Sándornak eszébe a kisfiú, aki azon a szörnyű reggelen született 1945-ben.

– Ma már 25 éves lehet. Régen nem láttam.

Néhanapján ha lement a faluba találkozott a régi szomszédasszonyával. Nyaranta egy kisfiút is látott vele, de mindig talált valami kifogást, hogy dolga van és elsietett.

– Egy gyerek? – nézett a feleségére és már nem is találta szörnyűnek a gondolatot, hogy más gyerekét nevelje fel. – Talán már ki is nézted magadnak?

– Nem én néztem ki, hanem ő engem. Az igazgató megengedte, hogy bemenjek a gyerekek közé. Ott láttam meg Krisztinát.

– Mit? Lányt?

– Lányt. Mi bajod van ezzel?

– Nem semmi, de mindig úgy gondoltam, ha valamikor gyerekem lesz az fiú lehet.

– Lányod lesz Sándor. Meglásd, szeretni fogod.

Két hónap múlva értesítést kaptak, hogy mehetnek a gyerekért. Addig is többször meglátogatták Krisztit Pomázon, hogy egymáshoz szokjanak. Autóval mentek, mert közölték az intézetben, hogy rengeteg ruhát fog kapni a kislány.

Téli, tavaszi kabát, nyári, téli ruhák, sapkák, cipők, szandálok, minden, ami kell. Az autó hátulja tele lett ruhákkal. A kislány kerek arcú, sötét szemű, barna hajú, hízelkedős gyermek, aki Sándort hamar levette a lábáról. Már nem emlegette a fiút, pedig Krisztina igencsak próbára tette a türelmüket.

Az első napokban még csendes volt és szófogadó, de ahogy beleszokott az itteni életbe, előjött egy másik kislány. 1970. őszén került első osztályba. Az első napokban kiderült, hogy jó tanuló lesz, mert csupa piros pontot hozott haza, de az ellenőrző könyvben találtak egy beírást a tanítónőtől, hogy „Kedves szülők! Fáradjanak be az iskolába!” Mindketten bementek, ahol kiderült, hogy a kislány ellopott egy drága mikroszkópot. Azonnal észrevették, és kutatáskor megtalálták a táskájában. Hazaérve felelősségre vonták, de semmilyen megbánást nem tanúsított. Énekelgetett különböző ledér dalokat, amitől mindketten teljesen megdöbbentek.

– Sándor hallod mit énekel ez a gyerek? Nem érdekelte, hogy lopott, még a szeme sem rebbent. Holnap visszamegyek az intézetbe érdeklődni.

Hazatérve elmesélte, hogy Krisztina szülei profi tolvajok, olyan életet élnek, amiért Krisztinát állami gondozásba vették.

– Megkérdezted az igazgatót, hogy miért nem mondta meg, hogy milyen családból származik a gyerek? Mi lesz, ha ide jönnek a szülei?

– De igen, megkérdeztem. Nem mondják meg, mert akkor senkinek nem kellene intézetis gyerek. Egyébként gondolhattuk volna, hogy rendes családból nem adnak be gyereket. Ámbár beteg is lehet a szülő, vagy egyedülálló. Nem volt szerencsénk. Azt is mondta, hogy ismerte a kislány képességeit, esélyt akart neki adni, hogy jó helyre kerüljön.

– Azt is mondtad, hogy lopott?

– Igen, de erre azt mondta, hogy ezt látta otthon. Azért vagyunk nevelőszülők, hogy megneveljük. Türelmet kért, két hónapot, ha akkor is vissza akarjuk vinni, visszaveszik.

Azon az éjszakán egyikük sem aludt. Sándor forgolódott, míg felkelt és kiment az udvarra. Ilyenkor nagyon hiányzott a cigaretta meg a bor, de azt már az orvos akkor megtiltotta, mikor kiderült a gyomorfekélye, amiért katonának sem vitték el. Leült az egyik kivágott fa törzsére és végiggondolta az életét.

Akkor ott most már belátja elfutott, hagyta a várandós asszonyt megerőszakolni. Gyávaság volt, vagy önvédelem, ösztön, hogy életben akart maradni? Mikor elvették mindenét, nem harcolt érte, beállt a sorba, pedig volt, olyan, aki megtette. 1956-ban ki sem tette a lábát a tanyáról, elmehetett volna, de itthon maradt. Akkor is gyáva volt valahol új életet kezdeni, tudva itthon milyen élete lesz. Ennyi év alatt soha nem gondolta így végig, de most a kislány miatt megtette. Most nem futamodhat meg az első kudarcnál. Felkelt és bement a szobába.

– Anna fent vagy?

– Igen, de látom, te sem tudsz aludni. Hol voltál?

– Az udvaron. Tudod végig gondoltam az életemet. Sokszor futamodtam meg, de most nem fogok. Ez a kislány, akármi lesz, itt marad. Biztosan lesz vele baj, de megbirkózunk vele. Végül is csak egy gyerek. Megmondta az igazgató, olyan lesz, amivé neveljük.

---

– Hát maga, hogyan került ide? – nyitott be a vasutas.

– Jöttem a hajnali vonathoz – riadt fel gondolataiból Sándor – megyek át Érdre. Beszélgettünk a fiúval, aztán elaludt. Hagyja még nagyon kimerült lehet. Hát Isten vele és köszönöm. Megyek, mert mindjárt jön a vonatom.

Sándor felvette a kabátját, fejébe nyomta a sapkát, hátára tette a demizsonos tarisznyát és elindult, még egyszer visszanézve az alvó fiúra, de nem a vonathoz, hanem haza a tanyára.

– Vár a feleségem, meg a lányom. Nem is kell annyira az a bor.