Más szemmel: Az Árpád-ház kihalása
Részlet Mitták Ferenc könyvéből
A honfoglaló Árpád fejedelemtől számítva a magyarok fejedelmeit és királyait, az Árpád-ház férfitagjai több mint 400 éven keresztül álltak a törzsek, majd a feudális állam élén. Ebből az időszakból I. (Szent) István királlyá koronázásától (1000. december 25. vagy 1001. január 1.) pontosan 300 év telt el 1301. január 14-éig, amikor meghalt III. András király (uralk.: 1290–1301), az Árpád-házból származó utolsó fiúági magyar uralkodó.
1301. január 14.
Ki is volt ez az utolsó király és mi jellemezte uralkodását? Nagyapja minden valószínűséggel II. András volt (uralk.: 1205–1235), a nagyanyja pedig annak harmadik felesége, Beatrix. Ők 1234-ben léptek házasságra, s frigyükből 1236-ban született meg István herceg, (II. András ekkor már nem élt). Mivel olyan hírek is keringtek, hogy Beatrix tiltott viszonyt folytatott Dénes nádorral, ezért többen már akkor feltételezték, hogy István ennek a kapcsolatnak a gyümölcse. Ez azonban soha nem bizonyosodott be. Mindenesetre Beatrix, aki II. András halála után 1235-ben már áldott állapotban volt, német földre menekült és ott szülte meg fiát, akinek azért adta az István nevet, hogy azzal is hangoztassa: abból a nemzetségből való, amelyből a magyarok első királya, Szent István is származott. István herceget IV. Béla (uralk.: 1235–1270) soha nem ismerte el testvérének, így az Magyarországon sem járt. Itáliában élt és a velencei Morosini Tomasinával kötött házasságából született meg 1265 táján András herceg, aki e nevet István apjára, II. Andrásra emlékezve kapta.
Később úgy mondták, hogy (utószülött) Árpád-házi István herceg fia volt Árpád-házi András, aki III. András néven lett király. András herceget úgy nevelték, mint aki előbb-utóbb elnyeri majd a magyar koronát.
IV. (Kun) László (uralk.: 1272–1290) királlyal szemben András trónkövetelőként lépett fel, a Délvidéki nagyurak támogatták is őt. Amikor IV. Lászlót 1290-ben a kunok meggyilkolták, többen is pályáztak a megüresedett trónra, többek között a nápolyi Anjouk. Végül is azok az előkelők cselekedtek a leggyorsabban, akik (Velencei) Andrást akarták trónra ültetni. Tizenhárom nappal IV. László halála után, 1290. július 23-án Lodomér esztergomi érsek András fejére tette a koronát, aki III. Andrásként (uralk.: 1290–1301) lépett a trónra. A koronázás időpontja arra mutat, hogy András már 1290 első felében Magyarországon tartózkodhatott, s nem IV. László halálakor kellett Velencéből behívni.
A hoppon maradt trónkövetelők és az őket támogató kusza nemzetközi helyzetnek köszönhetően viszonylag nagy egyetértés övezte az országban III. András uralmát. Kevéssel a koronázása után az uralkodó az óbudai gyűlésen esküt tett a nemesi szabadságjogok tiszteletben tartására, s biztosította az egyház régi kiváltságait. A dekrétumban körvonalazott modell – a király az egyházzal és a nemesekkel együtt kormányoz – valósult meg a gyakorlatban is. Új típusú, rendinek nevezhető kormányzati rendszer honosodott meg Magyarországon, amelyet Észak-Itáliában megfigyelt formájában ültettek át magyar földre. Lényegében báróellenes front alakult ki.
III. András másik sürgős teendője volt az ország területi egységének helyreállítása: legyőzte Habsburg Albertet és visszaszerezte a nyugat-magyarországi várak jó részét, fellépett az Anjouk pártján álló délvidéki nagyurak ellen. A békétlen Délvidék (Szlavónia) élére hercegként tulajdon anyját, Morosini Tomasinát állította. Ezzel újra megjelent az országban a dinasztikus országmegosztás. Ennek ellenére szinte nem volt olyan év, hogy a lázadás valamelyik országrészben ne jelentkezett volna. A nagyurak sorra építették ki „kiskirályságukat”: Kőszegiek, Borsa Kopasz, Aba Amádé, Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csákok. 1297-ben az addigi királyhű Csák Máté is szembefordult az uralkodóval, s a következő években ő vált III. András fő ellenfelévé.
Közben a rendek közötti hatalommegosztást jól mutatják az 1298-ban Pesten tartott országgyűlés határozatai. Ezen a gyűlésen a főpapok, a nemesek, egyes szászok és kunok hoztak törvényeket III. András távollétében, némely bárók kizárásával, kimondták, hogy a király háromhavonta két-két püspököt és nemest tartson maga mellett.
A XIII. század sötét fellegekkel búcsúzott Magyarországtól: bent a királytól egyre függetlenebbé váló bárói részállamok, a tartományuraságok, kintről pedig a nápolyi Anjou Károly Róbert trónkövetelő, aki 1300-ban Dél-Magyarországra érkezett. III. András megnyerte a főpapokat és a délvidékiek kivételével a bárókat (még Csák Mátét is) magának a trónkövetelővel szemben. Esélye volt a hatalom megtartására. Ekkor váratlanul, 1301. január 14-én a budai várban elhunyt III. András. Utóbb elterjedt a hír, hogy megmérgezték, de ez nem igazolható. Alig 36 évesen távozott az élők sorából, s 1301-ben vele fiúágon, lányával Erzsébettel pedig 1338-ban nőágon is kihalt az Árpádok dinasztiája.
III. Andrást a budavári minoriták kolostorában temették el. A legszebb búcsúztatót két évvel halála után az egyik magyar nagyúr, Ákos nembeli István nádor írta róla:
„Meghalt András, Magyarország jeles királya…, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt, … halálát Rachel módjára siratván meg.”
Megjegyzések, felvetések, gondolatok:
Ismét egy évforduló, jelentős esemény a magyar történelemben, amelyet a hatalom, a közvélemény és még a történész szakma sem kezel megfelelően, nem szól vagy ír róla. Úgy tűnik, hogy valamiért csak 1848–1849-ig néz vissza az emlékezet, ami előtte történt, az mintha nem is lett volna, az nem a miénk. Kár. Ezekről is illene megemlékezni, hogy tudatosuljon minden magyarban a jelentősebb események sora. Így lenne jobban a miénk a múltunk, amelyből erősödhetnénk.
III. András magyar király halálával az Árpád-ház, mint uralkodó dinasztia is kihalt. Végigtekintve a királyok során, látható, hogy eltökélt, szívós politikával teremtettek egységet, alkottak államot, amelyet megvédtek – kivéve a tatárjárás –, és területileg gyarapítottak.
Ideje lenne kicsit „más szemmel” nézni a történelmünket. Az Árpád-kor a gyarapodás időszaka volt, de azt is fel kellene tárni, rögzíteni, hogy a Kárpát-medencében egykor, 895-ben megjelent magyar törzsek az új haza foglalása alkalmával hódítók, más népeket leigázók voltak. A későbbi századokban agresszorként törtek a szomszédokra, és foglaltak el területeket. Nem arra gondolok, hogy valamiféle „önostorozást” kellene végezni, hanem feltárni a történteket és reálisan értékelni minden oldalról az eseményeket. Egyébként a hódítás minden állam életében jelen van, vállalható, ha az a meghódítottak befogadásával és nem kiirtásával jár (mint például az amerikai indiánok esetében).
Összegzés:
III. András magyar király az utolsó tagja a honfoglalást vezénylő Árpád fejedelemtől, illetve apjától, Álmos fejedelemtől eredeztethető Árpád-háznak. A dinasztia fejedelmei, majd királyai államot alapítottak a Kárpát-medencében, folyamatosan erősítették azt, és elfogadtatták létüket a környező államokkal, egész Európával. Elismerést és megbecsülést vívtak ki maguknak, családi és diplomáciai kapcsolatokat létesítettek.
III. András egy válságos időszakban került a trónra, amikor a „kiskirályok” felbomlasztással fenyegették a Magyar Királyságot. III. András eredményes politikát folytatott, esélye volt a hatalom megszilárdítására. Talán ezért is lehetett útjában sokaknak. Bár soha nem lett igazolható, soha nem bizonyosodott be, de nem elképzelhetetlen – mint az terjengett –, hogy megmérgezték. Mindössze 36 évesen érte a halál. A váratlan esemény azért is gyanús, mert semmiféle betegségről, fogyatékosságról nem tudnak a krónikák.
Kiemelt kép: III. András az udvarában (XIX. századi acélmetszet)
