Százhalombatta anno

Életképek – kinn a földeken

Jankovits Márta

Előző számunkban írtunk a gyermekek által, főleg lányok végezte házimunkáról. Gyerekkoromban, az ötvenes-hatvanas években a gyerekek ugyanúgy munkára voltak fogva, mint a felnőttek, de többnyire a saját korunknak megfelelőt bízták ránk. Akkor még a faluban szinte mindenki – azok is akik az iparban dolgoztak – azért amit meg lehetett termelni, megtermelték. Dolgoztak a földeken, állatokat tartottak. Ehhez bizony kellett a gyermekek segítsége.

Megkérdeztem most Lászlót és Máriát, hogy mi volt a dolguk a földeken és otthon, az állatok körül.

László

Nem tudom, lehet, hogy nem jól csináltam. Gyermekeimnek nem túl sok feladatot adtam gyerekkorukban. Nem azért, mintha nekem rossz emlékeim lennének azokról a munkákról, amiket szüleim rám bíztak. Nem akartam terhelni őket, hiszen dolgozhatnak még eleget. Az én lelkivilágommal nem foglalkoztak annyit. Hamar megbíztak ezzel-azzal. A legelső tevékenység amit el kellett végeznem, a boltba járás volt. Talán még négy sem voltam, mikor először megkérdezte anyám. „Lacika! El tudsz te menni boltba?” És megmutatta, hogy hogyan is néz ki az, amit meg kellene vennem. Nem sikerült! Valamit hoztam, de nem azt ami kellett.

Gyakorlat teszi a mestert, és innentől kezdve minden nap gyakorolhattam. Az teljesen természetes volt, ha anyám mosogatott, vagy takarított, abból nekünk is ki kellett vennünk a részünket. A ház körül is volt testhez álló munka, amit rám bíztak. Rendszeres megbízatásom volt a tyúkok etetése. Morzsolnom kellett néhány cső kukoricát, és tiszta vizet önteni nekik. Ez a munka csak iskolai szünetben talált meg. Innen kiderülhet, hogy én sem voltam agyonhajtva. Nem is emlékszem, hogy kisiskolás koromban a munkától fáradtam volna el.

Ahogy nőttem, úgy sokasodtak a kötelezettségek. Jöttek a kerti munkák, kapálni utáltam, így szüleim nem is erőltették. Az ásás sem volt ínyemre, de mindenre nem mondhattam nemet, ezért minden nap, ősszel, fel kellett ásnom egy faközt. A kertünk nem csak nagy volt, de tele is volt gyümölcsfával. Egy faköz négy fa közötti területet jelent. Metszés után összeszedtem a lehullott ágakat. Ezt szívesen csináltam, mert a hatalmas nagy kupac ágat, amit összeszedtünk, egyszerre gyújtottuk meg. Hatalmas máglyát tudtam csodálni, és piszkálni. Bántam is mikor leégett.

Nagyobb munka, inkább a betakarításkor volt. Borsó, mák, bab, gyümölcsszedés stb. Ezt az időszakot túl kellett élni, de legalább tiszta munka volt. Nem így a nyulak takarítása. Volt amikor háromszáznál is többen voltak, és ennyien piszkítottak. Ki kellett szednem alóluk a trágyát, aztán néha megetetni, és ami még akadt. Ez divatos szóval családi vállalkozás volt, én meg a család tagja voltam, hát be kellett segíteni.

Ahogy telt az idő, egyre jobban számítottak rám, már nemcsak otthon kellett helytállni. Miután elbírtam a két moslékos vödröt, mehettem délutánonként az iskolából elhozni az ott összegyűjtött moslékot. Ez nagy szerencse volt, hogy megkaptuk, így elég olcsón tudtuk felhizlalni a disznókat. Ami szüleimnek szerencse volt, az nekem maga a tragédia. Képzeljük el, hogy egy tizenéves gyerek milyen büszkeséggel sétál végig az utcán, két moslékkal teli vödörrel. Borzalom! Igyekeztem láthatatlanná válni abban az öt percben, még hazacipeltem a szégyent. Hála istennek, egy idő után más kapta meg az ételmaradékot, megszabadítva engem ettől a gyötrelemtől.

Disznóvágáskor is elővettek. Már nem csak akkor szóltak, mikor készen volt a sült hús, hanem amikor tisztítani kellett a megperzselt állatot. Aztán már akkor is, ha le kellett darálni, arrébb kellett vinni, meg kellett fogni. Aztán már akkor is, mikor le kellett fogni. Híre ment, hogy mi mindenre vagyok alkalmas, elkezdtek kézről kézre adni. Mentem természetesen nagyszüleim disznóvágására, nagybátyámhoz, és már idegenekhez is. „Gyere már el legalább lefogni.” Még jó, hogy a disznóöléseknek határozott ideje van, és ez csak egy két hónap.

Hívtak már másért is. Kukoricát törni, szüretelni. Néha lovat vezetni, ekézni. Battai nagypapámnak egyébként is többet segítettem, hiszen hatvanöt évvel volt idősebb nálam, de jól éreztem magam vele. Így elmentem, mikor szedte a babot, morzsolta a kukoricát, és akkor is, mikor vizet kellett kivinni a szőlőbe, permetezéshez. Lassan, ahogy elértem a 15- 16 éves kort, már teljes jogú tag lettem. Na, nem a pálinkát és a bort osztották felnőtt módra. „Hogyne! Még megárt a gyereknek!” – Mondták vigyázó szüleim, és nagyszüleim. De a munkában már egészként számoltak velem. Sokszor utáltam, hogy más egyéb, akkor fontosabbnak hitt tevékenységtől fosztanak meg a sok munkával. Ami egyáltalán nem volt kibírhatatlan.

Most visszatekintve vettem csak észre, mi mindent kaptam a gyerekmunkától. Kaptam elsősorban az időt, amit ténykedés közben, azokkal tölthettem, akik már nincsenek velem. A tudást, amit munka közben tanulhattam. Az élményt, és a tapasztalatot, amit átélhettem, és ma már hasonlót sem tapasztalhatnék. Nem utolsó sorban azt a felismerést, hogy a munkát meg kell csinálni! Ha tetszik, ha nem.

Mária

Múltkor elmeséltem, hogy mi dolgom volt anyám mellett a háztartásban, de ezzel nem merült ki a munkám. Sem nekem, sem más ilyen korú gyermeknek. Nem állítom, hogy örömmel mentem ki hajnalban a földekre, hogy mire meleg lesz már végezzünk is. Otthon a ház mellett nemcsak virágokat ültetett anyám, de több ágyás zöldfélét. Sorolom: sárgarépa, zöldség, karalábé, paprika, paradicsom, zöldhagyma, uborka, spenót, borsó, zöldbab, kapor (amivel tele volt a kert), A napi főzéshez kellettek, hogy elérhető távolságban legyenek. Sokszor hallottam, hogy anyám kiküld a kertben petrezselyemért, de minden másért is.

Ezekkel munka volt, nem is kevés. Felásni, gereblyézni, elültetni, kapálni, öntözni. Mellette ott voltak a kertben a gyümölcsfák. Alma, körte, cseresznye, sárgabarack, őszibarack, diófa. Az istállónk előtt volt egy körtefa, amelyen téli körte termett. Anyám újságpapírba csomagolta és karácsonykor igazi körtét ettünk nem befőttet, amivel tele volt télire a spájz.
Amíg tartott az iskola, nem volt sok dolgom a földeken, de aztán jött a nyári szünet. Fent a hegyen volt 1 hold földünk, aminek nagy részén kukoricát, az elején konyhakerti növényeket termesztettünk.

Két – három ágyás sárgarépát, zöldséget, amit télen a pincében friss homokban tartósítottunk. Több ágyás krumplit, amit szívből gyűlöltem, mert szinte a napi munkához tartozott a krumplibogár (koroládó bogár) szedése a krumpli virágairól. Konzerves üvegben egyenként kellett leszedni a bogarakat a levelekről, mert ha megette és elszáradt a levele és a virága nem lett termés.

A zöldséget és a répát „egyenli” kellett, ami azt jelentett, hogy minden egyes szálért, ami gyengébb volt, le kellett hajolni, hogy a többiek tudjanak nőni. Vöröshagymából sokat kellett termelni, néha több mázsa is termett. A babot a kukorica sorok közé ültettük, amit többször is meg kellett kapálni. Ezekhez a munkákhoz bizony hajnalban kellett kelni, amikor a szünetben szívesen lustálkodott volna az ember lánya, fia. A fiúknak, amit gondolom elfogják mondani, a szántásnál is segíteni kellett, ha mást nem a lovat vezetni.

Ősszel bár mentünk iskolába, de a betakarításnál is kellett segíteni. Kukoricát szedni, ami nem volt egy könnyű munka, ahogy a többi munka sem. Beállt az ember a sorba, és először egy arra alkalmas szerszámmal felhasította a kukorica héjét, leszedte a bajuszt, aztán a csövet egy kupacba dobálta. Jött a szekér és minden egyes csőért lehajolva fel dobáltuk a lovas kocsira. A tele kocsit kukoricát leöntötték a ház elé, amit füles kosarakba rakva fedett helyre kellett bevinni, hogy ne ázzon meg, mert megpenészedett volna. Ez többnyire egy szellőztethetőre épített góréba történt. Téli estéken aztán pihenésképpen ezeket a csöveket morzsoltuk, majd ledaráltuk.

A kukoricaszedés után, ezt már csak a inkább a férfiak levágták a szárat és hazahozva megetették az állatokkal de a tűzre is jó volt.
A babot mindenestül szedtük ki a földből, aztán otthon az udvaron egy hatalmas ponyvára kiterítettük száradni. Mikor már elszáradtak a levelek egy arra alkalmas bottal kivertük a babokat, össze gereblyéztük a száraz leveleket és megfogva a ponyva négy sarkát, addig ráztuk, míg aránylag tiszta babot kaptunk. Ezt még át kellett válogatni és teljesen tisztán az anyám varrta vászon zacskóban tároltuk télire. Termett nekünk 50-60 kiló bab is.

A szüleink, nagyszüleink még nagy családban nőttek fel, sokszor 8-10 testvérrel. Ritkán költözött el valaki a faluból, ezért nagy munkáknál összefogott az egész család. Kukoricaszedéskor, szüretnél hamarabb végeztek. Sokszor gondolok arra, hogy mire befejeztük a szüretet, teleettük magunkat szőlővel, azzal a földes kézzel, amivel dolgoztunk. Nem emlékszem, hogy valaki is beteg lett tőle.

Ezekből is lehet látni, hogy a paraszti munka egy nehéz, soha véget nem érő tevékenység, de nem kellett félni, hogy a családnak nem lesz ennivalója. Akinek és szinte mindenkinek volt ha tehene, lova nem is, de disznó, tyúk, kakas, kacsa, liba igen. Ezeket is el kellett látni, ebből sem maradhattunk ki. Jött télen a disznóölés, ami még a kellemesebb munkák közé tartozott főleg a gyerekek, de szerintem a felnőttek számára is.

A nyári munkák közé tartozott az eltevés, paradicsomfőzés, száraz tészta gyártása, amit akkor volt érdemes készíteni, amikor forrón sütött a nap, hogy teljesen megszáradjon. Ennyi talán elég lesz, hogy szemléltessem, hogyan tanultunk meg dolgozni.

*

Azért ne gondolják, hogy csak a munkából állt az életünk. A következő számban elmondjuk, hogyan pihentünk, játszottunk, ünnepeltünk akkoriban.