Rácz Laci igaz történetei

KI MIT ÉRDEMEL

Sokan óvtak attól, hogy „erőszakos” eseményekről írjak. Mondják nem trendi. Azt hiszem, hogy trendi, vagy nem trendi, verekedés mindig volt, és mindig lesz. Azt szokták mondani, hogy Tökölön addig nem ért véget a búcsú, míg valaki meg nem halt. Volt eset, hogy a Dunát átúszó szerencsétlen áldozat után Tökölléről (ahogy mondani szokás) az üldözők csónakkal átjöttek a folyón. Csak a battaiak lélekjelenléte mentette meg, az üldözött fiatalembert.

Egy kis ütlegért nekünk sem kell a szomszédba menni. Anyám mesélte, hogy szeretett kis focipályánkon – amit hétköznaponként libalegelőnek használtak – szoktak tornaórát is tartani, amíg az iskola a faluban volt. Tehát itt tartották szombat délután valamelyik szomszéd várral való összecsapást. Fociztak. Aki tudott, és akit érdekelt, kiment a meccsre. Volt aki kiöltözött az esemény tiszteletére, majd sikeresen beleült a hétköznap elhagyott libapiszokba. Ezen a napon csöpöghetett az eső, mert volt aki esernyőt is vitt magával.

A játékosok megfelelő elánnal ugrottak egymásnak. Jól is küzdöttek, de a hazai csapat, minden erőfeszítés ellenére kikapott – ami eredményt a szurkolók nem a csapat gyenge teljesítményében látták, inkább a játékvezető részrehajló ténykedésében találtak hibát.

Mindezek jutalma egy nagy futás lett. Elől a játékvezető és két segítője, mögöttük a kipihent szurkolótábor, esernyővel felszerelkezve. Mikor sikerült a sporikat megközelíteni, itt-ott csattant a békebeli, vasalt ernyő. A szurkolók lelkesedése egészen a vasútállomásig kitartott, ahol mindenki szerencséjére benn állt egy vonat. Hogy hová megy? Az mindegy, csak innen el. Arról nem szól a fáma, hogy a FIFA bárkit is megbüntetett volna ezért az afférért.

Tudok másik futásról is. Ez is szombaton esett meg, de Dunafüreden, a Halászcsárdában. Abban az időben sokan jártak a Halászba a faluból is, mivel a Barán, a torkolatnál volt egy híd. Így a távolság gyalog is elviselhető volt. Tehát itt szórakozott a falu fiatalsága, benne anyu testvérei is. Közülük Pityu bátyám volt a csárda vezetője, másik három nagybátyám csak vendég volt.

Ide evett a penész az ercsi laktanyából néhány szórakozni vágyó tisztet, a babájukkal együtt. A baj ott kezdődött, hogy a legfiatalabb bátyám lekérte az egyik tiszt barátnőjét, amit az erősen sérelmezett, és nekiment a bátyámnak. Rossz ötlet volt. A testvérek és azok összes barátja, ismerőse kapott az alkalmon, és beszállt az előre meg nem hirdetett műsorba. Kézzel, lábbal, és minden fellelhető eszközzel revansot vettek a rajtuk meg sem esett sérelemért. Az egyenruhások kis ideig állták a sarat, aztán menekülőre fogták. Futottak az őket ideszállító autó után, ami lassan haladt a mai Damjanich úton, úgy, hogy a kötekedők feltudjanak ugrálni a ponyva alá.

Ezt-azt futásközben kénytelenek voltak visszahagyni, barátnőt, tányérsapkát, zubbonyt stb. Hogy az itt hagyott holmiban milyen kár esett, arról nem szólt a történet. Az biztos, hogy a ruhadaraboknak semmi baja nem lett, másnap visszajuttatták jogos – sebeiket nyalogató – tulajdonosaiknak. Én úgy emlékszem, hogy még jóval később, az én fiatalkoromban sem lett újsághír néhány pofonból. Arra sem emlékszem, hogy bárkinek komolyabb baja esett volna.

Az biztos, hogy aki a küzdelemben alulmaradt, az nem igen futott a rendőrségre feljelentést tenni. Néhány napig otthon maradt, amíg a látható nyomok el nem múltak, és nem dicsekedett vele senkinek. Sok feszültségtől lehetett így megszabadulni. Majd a felek józan pillanatukban leültek, megbeszélték, és jókat röhögtek rajta.

INAS

Mostanában hallottam, hogy egyesek felháborodtak azon, hogy a miniszterelnök inasnak nevezte a gyakornok orvosokat (rezidenseket). Ez a szerencsétlen inas szó mostanra szitokszó lett. Nem gondoltam volna, mikor 42 évvel ezelőtt inas lettem, hogy ez a megnevezés ilyen negatív karriert fog befutni. Mi meg csodálkozunk, hogy mostanság senki nem akar inas lenni. Talán másként kellene hozzáállnunk.

Hetedikben alkalmunk volt fakultatív foglalkozást választani. Arra már nem emlékszem, hogy milyen lehetőségek voltak, és, hogy kötelező volt, vagy sem. Az biztos, hogy én a szerelőfizika nevezetű, délutáni elfoglaltságot választottam. Az, hogy tulajdonképpen mit is takar ez az elnevezés, az csak akkor derült ki, mikor az erőmű tanműhelyében megtartották az első órákat. Ott derült ki, hogy szerencsém van, jól választottam.

A műhely egy nagyon jól felszerelt osztályterem volt, ahol a falakon kapcsolótáblák lógtak. Ez a tanműhely, a villanyszerelő inasok gyakorlóhelye. Itt tanultam meg a villanyszerelés alapjait, olyan szinten, hogy a mai napig nem félek villanyt szerelni. Ez csak arra példa, hogy az én időmben, többet foglalkoztak azzal, hogy a gyerekeket a helyes irányba terelgessék. És közben tanuljanak is valami hasznosat, gyakorlatiasat.
Inas csak két évvel később lettem – és nem villanyszerelő. 1979 szeptemberében kezdtem el a szakmunkásképzőt autószerelő tanulóként, a mostanában sok indulatot gerjesztő duális rendszerben. 15 évesek voltunk, és nem tett tönkre bennünket, hogy három nap iskolában töltött idő után a hét második felében, gyárakban található tanműhelyekben, gyakorlatban ismerhettük meg, hogy mibe is vágtuk a fejszénket. Nekem kifejezetten tetszett.

Az első évet az ólomgyárban töltöttem, ahol két mester foglalkozott velünk. Név szerint, Csobánci László és Kovács József. Közülük Csobánci mester volt a főnök, nagyon keményen fogott bennünket. Minden reggel szemlére kellett felsorakoznunk, ahol ellenőrizte a ruházatunkat. Különös tekintettel a bakancsra, melynek minden reggel fényesen kellett ragyognia. A műhelyt magunk takarítottuk, és még magunk is festettük ki. Szerencsétlenségemre nekem az esztergapad jutott, persze nem gyakorlati helynek, hanem a mindennapi takarítás helyének. Ezt is túléltük! Mondhatom élveztük, büszkék voltunk magunkra. Pontosan miért? Ezt nem igen tudtuk megfogalmazni, valahogy mégis egyenesen, felemelt fejjel jártunk.

Mivel a munkahely, ólomgyár, veszélyes üzem volt, ezért kaptunk védőitalt és védőételt, általában tejet és almát. A csúcs az ebéd volt. A konyhán idősebb nénik főztek nekünk, varázsoltak igazán házias ízeket. Sajnos nem maradhattunk végig a három évben ezen a helyen. Itt megkaptuk a fémipari alapképzést, amit minden olyan inas megkapott, kinek szakmája a későbbiekben bármilyen fémhez kötődött. Tanultunk reszelni, fúrni, forrasztani, kovácsolni, önteni . Megtanultuk a szerszámok használatát, karbantartását stb. A rövid nyári szünet után (augusztus) a második évet már azon a helyen kezdtük, ahol a szakmunkásvizsga után munkás életünket megkezdhettük. Itt már, rendes autószerelő műhelyben, mesterek, lépésről lépésre tanították meg a szakma alapjait. Kezdve a szerelőakna takarításával. Majd az alkatrész tisztítások után, apróbb javításokat bíztak ránk, természetesen erős kontroll mellett.

Első alkalommal még mint jól nevelt gyerekek, megszeppenve léptünk be a gyakorlati helyre. Ahogy telt az idő, egyre jobban befogadtak bennünket, harmadik év végére igazi csapat tagok lettünk. De a szakmunkásvizsga után sem lettünk egyenrangúak az idősebb, tapasztalt kollégákkal.
Itt térnék vissza, hogy valakiket inasnak titulálnak! Ez mai világunk rákfenéje, hogy nem tiszteljük a kort, a tapasztalatot, és vele a tudást.

Manapság minden nyeretlen kétéves úgy hiszi, ha elvégzett egy iskolát, már mindent tud. Pontosan itt látszik meg, hogy gőze nincs semmiről. Mert az akinek, bármi köze van a szakmájához, az pontosan tudja, hogy mi mindent nem tud. Én már nagyon régen gyakorló szerelő voltam, de mikor valamivel elakadtam, soha nem szégyelltem mestereimet megkeresni, megkérdezni. Amíg van nálam nagyobb tudású a szakmámban, addig én vagyok az INAS.

CSIRIZ

Ki tudja, mi az a csiriz? Általános iskolás koromban, a házi feladaton kívül, kaptunk, egyéb otthon elvégzendő feladatot is. Egy alkalommal borsót vagy babot kellett vetni. Amit nevelgetni kellett, majd bevinni a megadott időpontra. Természetesen én elfelejtettem, vagy nem nagyon foglalkoztam ilyen pitiáner dolgokkal. Majd lesz valahogy! Lett is.

Szóltak, hogy másnapra mindenki vigye be a maga által vetett, és nevelt növényt. Hoppá! Kimentem a kertbe, hála istennek szüleim időben, még februárban vetettek borsót, ami a szép tavaszi időnek köszönhetően ki is kelt. Kerestem egy üres cserepet, kis lapáttal kiástam egy szépen fejlett növényt, majd betelepítettem a cserépbe. Az eredménnyel én is, és másnap mindenki meg volt elégedve. Ma is jellemző rám a „hej ráérünk arra még!” mentalitás, csak akkor állok neki valaminek, ha van hozzá kedvem. A feladat mellé általában, előbb vagy utóbb előkerül a kedv is. Ez így volt gyerekkoromban is.

Már felsős voltam, és bevállaltam, hogy beöltözök Don Quijoténak. Szombat délután volt a farsang, de szombat reggel még lövésem sem volt arról, hogy hogy lesz ebből délutánra jelmez. Kreatív gyerek lévén, elballagtam az ABC mögé, ahová kidobálták a kartonpapírokat. Találtam is néhány alkalmasnak tűnő darabot, amit hazavittem. Alkottam belőle páncélt, és sisakot, egy egyenes faágat kineveztem lándzsának, és így jelentem meg a bálon.
A mellvérten még nem száradt meg a festék. Innen kiderült, hogy szüleim csak akkor segítettek valamiben, ha úgy látták, hogy a feladat meghaladja képességemet. Ők pedig ritkán látták így. Volt, hogy fizika tanulmányi versenyre készíteni kellett egy önálló feladatot, amit majd kiraktak a faliújságra. Arra már nem emlékszem, mi volt a téma. Arra viszont igen, hogy nagyon sokat dolgoztam vele. Sokat írtam és rajzoltam. Mindent magam csináltam, bevittem, majd ott kellett szembesülnöm azzal, hogy mindenki másnak segítettek a szülők. Látszott az elkészült műveken, hogy a szülők fénymásoltak, készítettek géppel grafikonokat stb. Persze az én tákolmányom ezekhez képest elég szerencsétlenül nézett ki, és így is értékelték. Meg sem említették, el is vették az összes kedvemet.

Szóval a csiriz! A csiriz a legegyszerűbb ragasztó. Készítése a következő: hideg vízbe, néhány kanál finomlisztet szórunk, elkeverjük, majd addig melegítjük, és keverjük, míg joghurt állagú nem lesz. Kihűlés után azonnal használható. Abszolút környezetbarát, és egészségre nem ártalmas, több napig is eltartható. Alsós voltam, mikor azt a házi feladatot kaptuk, hogy főzzünk csirizt. Ezt már szüleim sem engedték nekem egyedül elkészíteni, megcsinálták helyettem. A kész ragasztót, egy fémdobozba töltötték, a doboz kupakját jól rányomták, majd kitették az előszobába szem elé, nehogy másnap elfelejtsem magammal vinni.

Éjszaka hatalmas durranásra ébredtünk. Mindenki ijedten ugrott ki az ágyból, és szaladtunk ki az előszobába. „Mi történt?” – kérdeztük egymástól. Húgaim sírtak, én is a határán voltam. Felkapcsoltuk a villanyt, és kiderült, hogy a jól ledugózott csirizes doboz lőtte ki a kupakját. Szóval a csiriz éjszakai nyugalomra veszélyes anyag!

ÜZEMLÁTOGATÁS

Nagyon büdös van! Mint utóbb kiderült, ez a melasz szaga. Az Ercsi cukorgyárban vagyunk, üzemlátogatáson. Ez akkoriban divat volt, minden évben szerveztek, általában felsősöknek egy-egy látogatást a környéken található gyárak valamelyikében. Nem volt haszontalan dolog, a gyerekek láthattak belülről ipari vagy mezőgazdasági létesítményeket. Ez felkelthette figyelmüket, koncentrálhatta érdeklődésüket, és talán befolyásolta továbbtanulásukat. Mindenesetre, nem minden sejtés nélkül kellett pályát választaniuk.

Tehát büdös van! Én biztos nem itt fogok majd elhelyezkedni. Már az üzemlátogatás vége felé járunk, engem eddig nem ragadott meg a dolog. Viszont most egy nagy halom kristálycukor mellett állunk.
– Gyerekek ! Mindenki annyi cukrot vihet, amennyit akar.
– Mit? Amennyit akarunk? Akkor én viszek. – És telepakoltam a zsebeimet, az összeset cukorral. Nagyon büszke vagyok magamra, hiszen most én is viszek valami hasznosat haza. Igen ám, de hazaérve kiderül, hogy mégis megragadott a hely: az összes cukor beleolvadt a zsebembe. Ez nem ajándék volt! Kiszúrás. Az összes rajtam lévő ruhát, ki kell mosni. Mondanom se kell, nem leszek cukorgyári munkás.

Az évek során sok helyen jártunk, a battai cégeken kívül voltunk a dunaújvárosi vasműben, ólomgyárban, és már nem emlékszem hol.
Egy gyárlátogatás megmaradt bennem, igaz, nem hivatalos szervezés volt. Anyu elküldött valamiért a boltba. Az a valami éppen akkor nem volt kapható. Hirtelen ötlettől vezérelve, lementem nagybátyámhoz Dunafüredre, Pityu bátyámnak biztosan van. Tévedtem, neki sem volt. Ő viszont készült a finomítóba, ahol éppen dolgozott valamit elintézni. „Eljössz velem?” – kérdezte. Én még talán tíz sem voltam, nem gondolkodtam, mindjárt igen mondtam. Felültünk valamelyik DKV-s járatra, és nemsokára bent voltunk a finomítóban.

Bátyám kézen fogott és üzemről üzemre mentünk. Mindent megmutatott, amit csak tudott. Sokan csodálkoztak, hogy kerül egy gyerek a tornyok közé, de senki nem zavart el bennünket. Mikor már kellően elfáradtunk, bementünk az üzemi konyhára, ahol bátyám felesége dolgozott. Jól megebédeltünk, majd kimentünk a buszokhoz, ahol Pista bátyám megkérte az egyik buszos haverját, hogy hozzon ki bennünket a lakóra. Ez az üzemlátogatás igazán érdekes volt, és csak nekem szólt. Igen ám, de én reggel a boltba indultam, valamiért. Ez már teljesen kiment a fejemből. Hú, én kapok otthon. „Gyere bátya, kísérj haza!”

Már jócskán délután van. Szegény anyám kétségbeesetten keresett mindenhol. Mikor meglátott bennünket, nekem nagyon megörült. De amit Pityu kapott tőle, azt egy darabig emlegette. Ráadásul én sem lettem elkötelezett DKV-s dolgozó, ugyanis ott is büdös volt.