Egy lokálpatrióta gyermekkora

Beszélgetés Németh Istvánnal

Lejegyezte: Szegedinácz Anna

Németh Istvánnal (72) – gyermekkorunkban – valószínű a vasárnapi szentmiséken találkozhattam először. Korban fiatalabb volt nálam. Arra emlékszem, hogy a nagyszüleivel járt oda vasárnap délelőtti misére, ahogyan az óvárosi gyerekek többsége is szüleivel, nagyszüleivel, testvéreivel. Ugyanabba az általános iskolába jártunk. Hogy ki számított számunkra battainak? Mindenki, akivel nap, mint nap találkozhattunk az iskolán kívül a templomban, a boltban, a Duna-parton, a foci pályán, ahová sportolni jártunk nem csak az osztályunkkal, hanem a szabadidőnkben is. Arról kérdeztem őt, mit jelentett neki Százhalombatta, hiszen szinte az egész életét itt élte le.

Különleges, extrém eseteket leszámítva, szerintem minden ember erősen kötődik s helyhez, ahol felcseperedett, ahol megtanult járni, beszélni. Kötődik a látványhoz, ami körülveszi, bevésődnek a gyermekkori ízek, illatok és lassan 3-4 éves kortól a felnőttek kommunikációja már arra is rávilágít, ami akkor a gyermeknek éppen nem látható és hallható, de a képzelet elkezd dolgozni és megtanulja az „elvonatkoztatást” alkalmazni. Ehhez persze szerencsés törődés és érzés kell, hogy a kisgyerek megfelelő időben és megfelelő módon jusson a felnőttek részéről ismeretekhez.

Százhalombattához való kötődésem édesanyám és szülei által alakult ki. Édesanyám 1948 augusztusában kötött házasságot édesapámmal, Százhalombattán. Apám a Győr-Moson-Sopron megyei Iván községben született. Kelenföldön volt lehetőségük az otthonteremtésre. Az egy emeletes bérlakás kb. 300 méterre volt a Kelenföldi pályaudvartól. Mellettünk volt a kicsi Szent Gellért plébánia és templom, ami elsősorban a közelben élő vasutasok számára épült az 1800-as évek végén. Lakásunk és környéke átmenetet képezett a falu és egy kisváros között. Hét lakás volt a házunkban. Minden ott lakó családnak volt egy kicsi zöldséges kertje és mindenki ismerőse volt a másiknak. A lakók összejártak és a gyerekeket, ha kellett, pár órára egymásra bízták. Volt ennek a helynek még sok más mellett egy hasznos volta, hogy óránként vonat indult és érkezett Százhalombattáról. Úgy nem múlt el hét, hogy a hétvégét ne Battán töltöttük volna.

Születésemet követően az a pár hónap, amit anyám velem tölthetett (Gyes, Gyed nem volt, a rövid szülésszabadság után a nőknek dolgozniuk kellett) hamar elszaladt. Anyám nem maradhatott otthon velem. Hol ő, hol apám vitt el a bölcsödébe, mint a szülei a többi kisgyereket. Ez nem kis feladat volt a szülőknek és ideális a kicsiknek.

Anyám három műszakban dolgozott fonónőként a Goldberger fonóüzemben. Apám pincér volt a kelenföldi „Restiben”, heti váltásban. Ha reggeles volt ötkor már nyitottak, ha délutános volt, 23 órakor zártak. Én meg pár hónapos létemre, a körülményekhez alkalmazkodva, kénytelen voltam e hányatott sorsot élni. Látva a helyzet abnormális voltát, nagyanyám Würth Antalné (szül. Szabó Julianna) egy hétvégi battai tartózkodás alatt azt vetette fel, „nem jó ez se nektek, se a gyereknek”, hagyjátok itt nálunk az Istvánkát. Hétvégén úgyis jöttök. Ha időtök úgy alakul, hát hazaviszitek.

Így lettem én nagyszüleim gondoskodása mellett százhalombattai gyermek. Nagyszüleim nem a faluban laktak, hanem a „hegyen”. Hogy mi módon sikerült ott házhelyet venniük, házat építeni, már leírtam a „hatodik nemzedék” című írásomban. Anyai nagyszüleim battai születésűek. Nagyanyám az akkori Lits-pusztán (ma Pannónia lakótelep), nagyapám az új plébánia helyén született, Würth József kovácsmester és Gajárszki Anna fiaként. Nagyanyám gyermekéveit a hegyen vásárolt kis házban élte, a Matta-féle malom szomszédságában, szemben Matta-pusztával. Nagyapámék a többi falusi gyerekkel együtt a hegyen lévő szérüskertekbe jártak a libákat őrizni. Itt ismerte meg egymást a kis Antal és Juliska. Mindketten nagyon szerették ezt a tájat.

Miután összeházasodtak – sok máshol élés után – talán negyven éves korukra, megvalósítva álmaikat felépítették a házukat. Én ebbe a megálmodott, mégis sok viszontagságot megélt otthonba kerültem. Itt kezdtem el járni, beszélni. gondolkodni, „elvonatkoztatni”. Itt hallottam mesélni a nagyszüleim gyermekkoráról, hogy milyen volt Batta, régen? Milyennek mesélték az ő öregjeik, amikor még ők nem éltek.

*

Szomszédunk nem volt. Nagyapám a téglagyárban dolgozott egész életében kovács-géplakatosként, leszámítva azt a pár évet, amikor a téglagyár évekre leállt a gazdasági világválság miatt. Valamint a közel három év orosz hadifogság idején.

Ami a faluban történt, azt mi a nap híreként otthon megtárgyaltuk. Nagyapám munkából hazafelé betért a rokonokhoz és tőlük hozta a híreket. Tőlünk 500 méterre a nagyanyám szülői házában lakott a nővére Szabó Anna, férjével Bartha Józseffel. Alig múlt el nap, hogy ne találkozzon a két testvér.

Ahogy nőttem, feladatokat is kaptam. Ha nagyanyám otthon olyan munkát végzett, amiben hátráltattam volna, a kezembe adott egy újságot és megkért, vigyem át Annus néninek. Amikor odaadtam, ő már tudta, hogy mi van a dolog mögött és elszórakoztatott, elfoglalt pár óra hosszig. Csodálatos befőtteket készített. Legjobban a rumos meggyet szerettem. Hozta a spájzból, letette az asztalra. Elragadtatásomban megsimogattam az üveget. Ügyes háziasszony volt, nyáron sört főzött. Azt kóstolgattuk jövet-menet.

A dédnagyapám, Szabó János nagy Kossuth-rajongó lehetett, mert még ő tette a falra a nagy kőnyomatos színes keretezett képet. Kossuth Lajos és ceglédi beszéde volt rajta. Nagyanyám a magyar történelem nagy eseményeiről sokat mesélt nekem. Megmutatta a „királyok útját” a hegyen át. Bejártuk a két sáncot – a téglagyár fölöttit és a dunafüredit. A téglagyár közelében nagyon finom vadontermő vörösszilva termett, igazi finom szilvalekvárt lehetett belőle készíteni.

Volt nagyapáméknak egy kis darab földjük a mai Régészeti Park bejáratával szemben. A föld elejére cseresznyefát ültettek, amely magas, terebélyes nagy fa lett. Amíg a család tulajdonában volt, ebből készült a cseresznyelekvár az egész család számára. Valószínűsítem szomojai fajta volt: fekete, nem ropogós, nagyon sötéten festő, igen édes gyümölcsű. Aztán másé lett a föld és a cseresznyefát kivágták.

Nagyanyám verset is tanított velem. Úgy öt éves lehettem, amikor március 15-ére megtanultam a „Nemzeti dalt”. Felmásztam a szilvafára és onnan szavaltam. Talán dicséretként mondták: „Olyan hangosan szavaltam, hogy még a bikaistállónál is hallották.

Nagyapámmal a kukoricásban kuruc-labanc háborút játszottunk. Nagyanyám mérgelődése mellett, mert a fekete üszökkel összekentük magunkat. (Az üszök gombabetegség a kukorica csövén.) Mi pedig csak nevettünk magunkon. Más alkalommal – nagyapám ösztönzésére nagy szárazság idején – a poros kocsiúton port véve a tenyerünkbe elhajítottuk. Úgy szállt 10-20 méterre tőlünk, mint a rakéta. A por sokáig egyben marad és csíkot húzva röpül.

Nagyszüleimmel elmentünk Érd-Ófaluba és megnéztük a Sina-féle kastélyt. Még állt teljes nagyságában. Meglátogattuk Bogner Margit, a szent életű apáca sírját. A mi időnkben is vártuk „Boldoggá” avatását. Az 1930-as évek végén, Battán is komoly kultusza volt. Voltak a faluban, akik a ruhája darabkáját őrizgették, mint kegytárgyat. Ha a családban komoly bajok voltak, elmentünk és elmegyünk a sírjához egy kis virággal és imádkozunk ott. Kedvenc virága az ibolya volt. Magam is több alkalommal fordultam hozzá segítségért és a kérésem meghallgatásra talált.

Én még láttam a kis-Dunát, amikor elfáradva nagyapám megmutatta, hogy gyerekkorában hol fogták ki a szabadulni nem tudó vizát. A gyomrában egy kiskecskét is találtak, ami a part oldalán legelészett és beleesett a vízbe.
Nagyapám elvitt az érdi határba és megmutatta hol szántott a török fogságba esett Szapáry Péter, szamár mellé fogva az ekébe. Megmutatta a szűk cellát a Szapáry pincében, ahol vasrács mögött raboskodott a törökverő hős.

Mindig gyönyörűséggel töltött el, amikor nagyapámék házától a napfelkeltét megfigyeltem. Matta-pusztától jobbra sík volt a föld hosszan, a horizontot nem zavarta semmi. Ha a kert végébe álltam és elég korán felkeltem, a Duna felett látni lehetett a napfelkeltét. A ház nyitott verandáján – déli irányban – volt egy nyitott boltív. Ha a mellvédjére felálltam, láttam a Dunát az ercsi kanyar előtt. Mindent megtaláltam itt, ami szép és kellemes lehet a Földön. Hegy-völgy, gazdag múlt, jó levegő, a gyermekkor szabadsága, az idő végtelensége. Ez hatotta át a gyermekéveimet.

*

Volt egy téli látomásos karácsonyi készülődésünk idején. Ma, amikor a temetőbe megyünk, a faluba levezető egyirányú út (Attila út) előtt volt a Miki-kertje. Télen a verandától el lehetett látni odáig. Karácsony szent napjának délutánján, azt látom, hogy két angyal kinézetű alak visz egy karácsonyfát. Szép hó volt, ember nem járt ott télvíz idején. Mutattam nagyszüleimnek és ők is abban a hitben erősítettek meg, hogy bizony angyalok viszik valahová a karácsonyfát. Az fel sem merült, hogy enyém lenne a fa. Nekem elég volt, hogy láttam az angyalokat. Nagyszüleim rendszeresen jártak templomba, engem is magukkal vittek. Nagyanyám tanított imádkozni és koromnak megfelelő módon beavatott a katolikus hit alapismereteibe.

*

Ahogy növögettem, egyre több hasznos feladatot kaptam. A nagy kertből ki volt jelölve egy kis terület nekem, azt én kapáltam, gondoztam. Volt egy kis mák-földem.

Battai tartózkodásomat a szüleim sokszor pár hónapra megakasztották és akkor a szüleimmel Kelenföldön voltam. 1955-ben a lakásunk melletti lakrészbe új lakók költöztek. Kedves, aranyos emberek voltak. Velük élt Márti, a nálamnál egy évvel fiatalabb kislány. Nagyon jókat játszottunk vele. Téli estéken a két család összejött, diafilmeket néztünk. Új világ jelent meg vele számomra. Itt ejtett rabul az Egri csillagok és már volt egy ok, hogy megtanuljak, olvasni. Egyre többet beszéltek a szüleim az iskoláról. Amikor a Bartók Béla úti moziba mentünk – a mai Karinthy Színház épülete az – a mozi és a lakások között félúton épült egy nagy iskola.

Azt mondták a szüleim: „Na kisfiam, jövőre szeptember 1-én ide fogsz járni iskolába.” Az iskola pedig szépen épült. El is készült pont arra az időre, mire iskolássá értem.

*

Még nem beszéltem arról a különös vonzalomról, ami a körülöttem élő állatokkal volt kapcsolatos. Battán az udvarban voltak tyúkok, kacsák, libák, disznók, kecskék, nyulak. Szerettem őket etetni, kitakarítani a helyüket. A kecskéket nyáron kikötni, napközben vizet vinni, aztán hazavezetni őket estefelé. Szerettem nézni, ahogy nagyanyám megfeji. Ott volt a kezemben a kis bögre, amibe nagyanyám a friss, meleg, habos kecsketejet öntötte. Ízlett, nagyon finomnak találtam.

Nagyapám is kedvelte az állatokat, amennyire lehetősége engedte körül is vette magát velük. Bár iparos szakmája volt, szerette megmunkálni a földet is. Sok gyümölcsfát, szőlőt telepített. Szinte minden élelmiszert, amire a családnak szüksége volt előállítottak. Télen, amikor a kecske teje elapadt, különböző helyekre mentünk tejért. Nagy örömmel mentem nagyapámmal a szomszédos Tildy pusztára (Matta Árpád után Tildy Zoltán tulajdonában volt), ahol akkor egy termelőszövetkezeti csoport működött. Az istállóban sok tehén volt, onnan vettük a tejet. Jó volt a teheneket végignézni.

Nagyapámmal megállapodtunk egy tehénnél, ami a többieknél alacsonyabb volt, de formás, tetszetős. Odahaza sokat beszéltünk róla. Nagyapám, hogy a kedvembe járjon felvetette, meg kellene venni a tehenet! Ebben ringattam magam, lesz tehenünk is.

Ebben az időben építettek a nagyszüleim egy nyárikonyhát a portára, alatta pincével. Nagyapám 50 éves korára végre saját pincével, saját készítésű borral élhetett.

Dubecz Sándor bácsitól, aki kőműves, kútásó, kútgyűrű készítő is volt és voltak juhai, is vettünk tejet. Szente bácsiéktól is. Ide már csak engem küldtek tejért. Itt a viszonyok szomorúak voltak. Rozzant volt az istálló, szomorúak és morózusak Szentéék. Szemmel láthatóan szegénységben, nincstelenségben éltek.

Abban az időben minden őszön Budapesten volt Mezőgazdasági kiállítás és Vásár. Mióta az eszemet tudom, szüleim és nagyszüleim által minden évben ide elmentem. Persze az állatok érdekeltek jobban. Annyi állat volt a kiállításon, hogy fajtánként egy-egy 100-as istálló adott helyet nekik. Mindet végignéztem, a tehenek közé bementem, megsimogattam, gyönyörködtem bennük. Az eléjük tett széna illata keveredett az állatok jellegzetes szagával és örökre belém ívódott. Kerestem, vágytam utána. Figyeltem a gondozók, tulajdonosok megjelenését, viselkedését, munkáját is. Ehhez fogható örömöm csak édesapám szüleinél lehetett, ahol négy szép tehén volt. A tehenek között éreztem jól magam. Azért kifogások is felmerültek, mert anyám megdorgált, hogy büdös vagyok a tehenektől. Nagyapám meg jelezte, ha felkelnek a tehenek, kitrágyázhatok alóluk.
Minden elmúlik egyszer.

*

Elérkezett 1956. augusztus vége. Egy utolsó hétvégén eljöttek a szüleim értem. Kezünkben mindenféle csomagok voltak és ahogy a kisajtót kinyitottuk nagyanyám könnyes szemmel azt mondta: „Na kisfiam, vége a gyöngyéletnek!” Bizony így is lett. A szép, nagy, új, pirostéglás iskola, középen kupolával elkészült. Fogadta az elsős és a többi osztályokba járó diákokat, többszáz gyermeket. Iskola és iskola között egy hatéves gyerek még nem tud különbséget tenni, csak jóval később.

Az iskolának volt egy szellemisége, egyénisége és a szigorúság jellemezte. Sajátos drill hálózta be a működését. A tíz perces szünet leteltét éles csengő hang jelezte. Akkor nem volt szabad a tanterembe betódulni, A csengő hosszan szólt. Amíg szólt megmerevedve kellett állni ott, ahol éppen voltunk. Csak ezután lehetett az osztályokba bevonulni.

Elsőben és másodikban a padban hátratett kézzel kellett ülni. Az iskola elhagyása a tanítási nap végén egy ceremónia volt. A tanteremből ha kijöttünk a folyosóra kettes sorokba kellett állni az osztálynak. Az osztályfőnök velünk szemben állt. A napszaknak megfelelően „Jó napot kívánt” az osztálynak, amit ugyanazzal kellett viszonozni. Az iskola fiúiskola volt, csak fiúk számára. Mellettünk a régi iskolába a lányok jártak. Velük soha nem találkoztunk. Az iskolában volt hittanoktatás. 40-en voltunk egy osztályban, abból 38 hittanos. Hetente egyszer volt és mindig az utolsó órára tették. Hittan óra után kettes sorokba álltunk és „dicsértessékkel” köszöntünk el.

Október 23-án szép napos, őszi idő volt, Az osztályfőnökünk kivitt bennünket a Budaörsi útra sétálni. Séta közben riadtan vettem észre, hogy az uzsonna táskám nincs meg. Szólni sem mertem. Gondoltam majd megtalálom holnap az iskolában.

Másnap reggel apám ment volna dolgozni. Bekapcsolta a rádiót és abban lövések és Beethoven Egmond nyitánya szólt. Közben bemondták, hogy Budapesten az iskolákban nem lesz tanítás. Én az iskolámba csak 1957. január 10-én mentem legközelebb.

Hétvégén már jöttünk anyámmal Battára. Esett az eső, sár és hideg volt. A Kelenföldi pályaudvaron kivágott, lyukas nemzetiszín zászlót tűztek ki. Battán, béke és nyugalom volt. Szüleim november elején érdeklődtek a Százhalombattai Általános Iskolában, hogy ideiglenesen járhatnék-e az elsősök közé? Járhattam. Így lettem én elsős Kelenföldön és Battán is.

Megláttam a különbséget. Battán nem volt minden évfolyamnak külön osztályterme, alsóban összevont osztályok voltak. Harmadikosokkal voltunk együtt. Az elsős osztályban két unokatestvérem Györei János és Würth Ildi is tanult, ez némi biztonságot adott. Itt nem volt drill, sorba állás, nem éreztem magam idegennek, elveszettnek. A tanárnéni se mért fel, mit tudok, mit nem? Figyelembe vette az igyekezetet, hogy iskolába akarok járni akkor is, ha nem lenne muszáj. Voltak egyszerű feladatok, közösen a vöröscsillagokat ragasztóval szépen leragasztottuk.

A forradalom alatt az utolsó napokban Battán elterjedt, hogy bizonyos napon, egy közeli helyen, nagy mennyiségű lőszert tárolnak és fel fogják robbantani. Nagyapámék új pincéje védelmi hellyé változott, az egész család éjszakára leköltözött oda. pokrócok, ruhák kerültek a földre és ott töltöttük az éjszakát. Robbanás valóban volt, de hatása nem volt érzékelhető. A gyerekek számára jött a téli szünet. Januártól a Bartók Béla úti Általános Iskolában is megindult a tanítás. Azt, hogy újból battai iskolás leszek álmodni sem mertem volna, mégis bekövetkezett.