A tárnokvölgyi csata és Attila sírja

Veszprémy László

A szövevényes történet szálai a Krisztus utáni negyedik-ötödik század fordulójára vezetnek el bennünket, amikor a hunok a mai Dunántúlon szembetalálkoztak a rómaiakkal. Ennek részleteiről, az esetleges harci eseményekről a korabeli történeti források hallgatnak, ám egy Tárnokvölgynél, a hunok és rómaiak között megvívott csata Kézai Simon 1280-as években írott krónikájának lapjain bevonult a magyar történelembe. Ha figyelembe vesszük, hogy a 14. században a híres német dalnok, Heinrich von Mügeln is lefordítja a történetet német nyelvű magyar történetébe, nyugodtan mondhatjuk, hogy Tárnokvölgy neve belépett a világtörténelembe.

Persze rögtön felmerül a kétely, hogy a Tárnoknak is nevet adó királynéi szolgáltató népek milyen történeti hagyományt őrizhettek meg az emlékezetükben a 13. század második felére? Abban nincsen vita, hogy a hagyományt helyi eredetűnek kell gondolnunk. A krónika szerzője, Kézai Simon is a környékről származhatott, s egyébként is, a 13. század közepén az évtizedeken át zajló ún. tárnokvölgyi perben a helység és lakói országos ismertségre tettek szert: nem véletlen, hogy a per irataiban a krónikával azonos módon fordul elő Tárnokvölgy neve.

A csatának a krónikában leírt eseménysora így foglalható össze: a hunok Óbudánál (a legendás Sicambria városánál) átkelnek a Dunán, majd Tárnokvölgynél ütközetbe bocsátkozva a rómaiakkal, súlyos vereséget szenvednek. A hunok nem hagyják annyiban, s amint megtudják, hogy a győztesek elvonulnak a mai Ausztria irányába, a nyomukba erednek, és egy újabb nagy ütközetben Zieselmauernél legyőzik őket. Most következik a monda szempontjából a legérdekesebb részlet: mind a két csatában, a hunok számára vesztesben és a győztesben egyaránt, a hunok komoly vérveszteséget szenvednek és számos vezérük meghal. Amint a 13. századi krónikás megörökítette: „Társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta (értsd hun) szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveházának/Keveaszónak hívták.”

Valós vagy hamis a hagyomány? – tehetjük fel a provokatív kérdést. Az ilyen kérdésfelevésnek már önmagában sincsen létjogosultsága, mivel a történeti hagyományok a maguk természete szerint gazdagodnak, csiszolódnak az évszázadok során, s nem is lehet tőlük egy évkönyvszerű bejegyzés hitelességét számon kérni. Meggondolandó, hogy Kézai Simon krónikájának vonatkozó fejezetében a személyek mind kitaláltak, legalábbis más forrásokban nem találjuk említésüket. Valósak azonban a helynevek, úgy a magyarországiak, miként a római romokkal mindmáig rendelkező ausztriaiak (Tulln, Zeiselmauer). Logikus a következtetés, hogy a történet a helynevekhez kapcsolódóan hagyományozódott az évszázadok során, s a szereplők időközben kapták, „kölcsönözték” a nevüket irodalmi forrásokból, vagy éppen a Pannoniában talált római kori kőfeliratokból. Valójában igen meggyőző a régészek véleménye, miszerint az események lokalizálásánál Anonymus után Kézaira is a Dunától nyugatra található, akkor még tekintélyes magasságban álló római romok gyakoroltak döntő hatást. A római kori Pannonia térképére pillantva azt látjuk, hogy a romvárosok és a limes erődítményeinek maradványai koncentráltan maradtak meg abban a térségben, ahová Kézai a hun–római harcok eseményeit helyezte. Aquincum-Százhalombatta-Környe-Szőny (utóbbit név szerint is említi krónikában) térségének romjai nagy hatással lehettek az itt élők nemzedékeire, nyilván ezeket próbálták magyarázni és történetekbe szőve saját történelmükhöz kapcsolni.

Gyanakodhatunk – miként a történészek sora tette már –, hogy az egészet nem az egyébként remek írói készséggel megáldott krónikás, Kézai Simon találta-e ki? Ennek halvány lehetőségével számolhatunk, hiszen a Zeiselmauernél lezajlott második, győztes ütközet is csak Kézainál olvasható. Zieselmauer nemcsak arról nevezetes, hogy szerepel az 1200 körüli Nibelung-énekben, hanem arról is, hogy a térség egyik legnagyobb kiterjedésű katonai táborának a maradványait őrizte meg, amelyek ott mind a mai napig meg is tekinthetők. A közeli Nitzingben egy talán eredeti helyén megmaradt mérföldkövet találunk, ami a tárnoki kőoszlop értelmezéséhez is fontos párhuzam lehet.

A helyszínek funkciója a hitelesítés lehetett: a német Attila-mondakörben, a Nibelung-énekben szereplő és még ma is imponáló római romokkal rendelkező helységek (Tulln, Zieselmauer) már puszta megemlítésükkel is igazolhatták a Tárnokvölgynél leírtakat. Annál érdekesebb, hogy a 991-ben elhunyt, szentéletűként tisztelt passaui püspök, Pilgrim (971–991) oklevélhamisítványai között, 823-ra datálva, olvashatunk arról, hogy a Zieselmauerben álló erődítmény (castellum) a „hunok földjén” („in terra Hunorum”) található. Ez az oklevél rendelkezésére állhatott a Nibelung-ének 1200 körüli megalkotójának, ami szintén ezen a vidéken született meg.

Az még érdekesebb, hogy 1091-ben az itteni, nyilván római kövekből épített püspöki palotában (Passauer hof) halt meg a szentéletű passaui püspök, Altmann (1065–1091), akinek így nyilván tudomása volt a helyi hun hagyományról. Márpedig az 1064–1065-ös nagy szentföldi zarándoklat során Altmann maga is keresztülutazott Magyarországon.

Figyelembe kell azonban vennünk Kézai önkényes fantáziálásának egy súlyosan ellentmondó körülményt is. Jelesül azt, hogy egy magyar történetíró a magyarok első, értelemszerűen „dicsőséges” honfoglalását (ő már azonosította a hunokat a magyarokkal) miért kezdené egy katasztrofális hun (magyar) vereséggel, sőt még a győztes ütközetben is miért hullanának számolatlanul a derék hun (a felfogásban előmagyar) vitézek és vezérek? A válasz csak egyféle lehet: azért, mert az általa hallott helyi hagyományban is így szerepelt, s a megrögzült hagyomány tekintélyével nem mert szembeszállni. Jó okkal tételezzük fel, hogy Magyarországon a 13. századra már kialakult egy hun–magyar hagyomány, amely az ország jó részén már bizonyosan elterjedt. Ennek eredetét mindmáig keresik és vitatják a kutatók. Annyi biztosnak tűnik, hogy legkésőbb a 11. század közepétől a németföldi Attila-hagyomány ismertté vált a magyarok előtt is, és mód nyílt annak az esetleges hazai mondákkal való fokozatos keveredésére és összeolvadására.

A másik árulkodó nyom a vezérek eltemetésére vonatkozik: úgy írja le a sírhelyüket, mintha csakugyan létezne egy, a későbbi (székes)fehérvárihoz hasonló uralkodói sírkert. Egyfelől nagy valószínűséggel egy Keve nevű földrajzi névből született meg Keve vezér, akinek a hely közelében kellett életét veszítenie. Másfelől Kézai Simon és kortársai tudtak egy a földből kimagasló – talán latin feliratos – kőoszlopról/kőszoborról, ahová híres hun vezéreket temettek el. A „kőszobor” melletti országút nyomvonalát illetően bizonytalanságban vagyunk, de nyilván a Pécs/Sophiane – Szombathely/Savaria – Gorsium – Aquincum közötti útról van szó.

A „kőszobor”-ra és egyúttal a mondaképződés magját jelentő domborzati „tárgyra” vonatkozóan két elmélet is született. A hagyományos nézet szerint ez a római kori feliratos, ún. baracskai Jupiter oltárkővel lehetne azonos. A másik, általunk sokkal meggyőzőbbnek tűnő elmélet (Kiss Péter) szerint Kézai leírása egy római mérföldkőre vonatkozhat. A híres evangélikus tudós, Bél Mátyás ugyanis egy Tárnoktól nyugatra, Tordas határában előkerült mérföldkövet még látott az 1730-as években, – vélhetően – eredeti helyén felállítva. Kiss Péter eredményei szerint az oszlopok magassága a császárkorban 1,8 és 3 méter között változik, amelyből felállítva 50–80 cm-t a földbe süllyesztettek, így a látható magasságuk 1,3–2,2 méter között volt. A vizsgált közel 300 pannóniai mérföldkövön a legtöbb esetben olvasható császárnév, így a Kézai krónikája szerint a tárnokvölgyi csatában is szereplő Macrinusé is, aki Caracallát követően lett egy rövid időre császár 217–218-ban.

Kérdés marad persze, hogy miért volt szükség a hunok ily nagy számban való eltemetésére, és egy mérföldkő elég magyarázatot kínál-e erre? Könnyen lehet, hogy a környéken még további római kori temetők, sírok voltak, amelyek ösztönzőleg hathattak a mondaképződésre. A szakirodalom mindenesetre tud egy tárnoki, késő római temetőből előkerült veterán katona sírkövéről. Ennek mérete azonban elmaradhatott a mérföldkövekétől, vagy az igazán kiemelkedő sírkövekétől. A szlovéniai pettaui (Ptuj), a középkorban is folyamatosan másodlagos használatban maradt, ún. Orpheus-sírkő a maga 5 méteres magasságával az egész térségben páratlan és jól érzékelteti a korabeli nézőkre gyakorolt hatást.

Kézai leírásában – egyébként szöges ellentétben a későbbi német és magyarföldi hagyománnyal – magát Attilát is ide, a hun fejedelmi sírkertbe temették, ami érdekes módon hidegen hagyta az Attila sírját mindmáig nyughatatlanul kereső hazai és külföldi kutatókat.

Az írott történelemben valójában nem tudunk a hunoknak a 4. század vége és Attila 453. évi halála között a Kárpát-medencében lezajlott csatájáról. Persze feltehető, hogy a Kézai Simon által megörökített csatákban esetleg későbbi véres hadjáratok emlékezete csillant meg, ötvöződött egybe. A kiváló kutatók, Sebestyén László és Makkay János az avar–frank háborúk (791, 795–796) emlékezetét próbálják kiolvasni ezekből a krónikás fejezetekből, a Révay Nagylexikon ellentmondás nem tűrően a frankok 796-os támadására utal, nem túl meggyőzően. Nem biztos, hogy valaha is egy konkrét eseményhez tudnánk kötni a krónikában leírtakat. A mondában és a hagyományban az a szép, hogy teret enged a képzeletnek.

Az osztrákok nem származtatják magukat a hunoktól, de Tullban, Attila és Krimhild fiktív találkozásának helyén egy hatalmas szoborcsoportot emeltek 2005-ben. Ha a bánhidai csata emlékét mindmáig hirdetheti egy turulszobor, akkor a tárnokvölgyi csata is megérdemelne egy emlékhelyet.

A szerző történész