Százhalombatta Anonymus és Kézai Simon krónikáiban

Francz Norbert

Mint ismeretes, a mai Százhalombattát középkori okleveleink 1318-ban említik első ízben „Bothey” (Báté, Batta) néven. Ez az évszám viszonylag késeinek mondható a térségben, ám ha a régészeti feltárások eredményein túl figyelembe vesszük, hogy az Árpád-kor két legnagyobb krónikása is fontosnak tartották, hogy művükbe belefoglalják településünk nevét, az mindenképp jelzi, hogy Százhalom gazdag öröksége a bronzkortól, s majd az ókortól kezdve jól ismert volt a magyar kortársak számára. Jelen írás a két 13. századi gesta-író, Anonymus és Kézai Simon munkáit veszi górcső alá Százhalombatta vonatkozásában.

Kezdjük III. Béla névtelen, P. mesternek mondott jegyzőjével, aki valamikor az 1200-as évek legelején írta meg regényes történetét Gesta Hungarorum címmel. A szerző részletes történetet közölt a honfoglalás eseménysorozatáról, amelynek hitelességéről a mai napig vitatkoznak hazánk és a környező országok kutatói. Anonymus szerint a magyar fősereg Árpád fejedelem vezényletével a Bodrog vidékéről érkezett a Csepel-szigetre, ahol letáboroztak.

A magyarok ezen a részen, a később Megyer-révnek nevezett területen keltek át a Dunán, hogy aztán meghódítsák Pannonia (azaz a Dunántúl) földjét.

Árpád és vezértársai hamarosan bevonultak „Attila király városába” (azaz Aquincumba), ahol számos királyi palotát találtak. A fejedelmi kíséret több héten át tartó mulatságot rendezett itt, miközben Árpád jelentős számú földbirtokot juttatott híveinek és harcosainak. Anonymus szerint „ott adott Kurszán apja Kündnek földet, Attila király városától Százhalomig és Diósdig” (Veszprémy László fordítása). Künd egyértelműen megfeleltethető Kond vezérrel, az egyetlen személlyel, akit Anonymus és Kézai is egyaránt szerepeltet a magyarok hét vezére sorában.

Árpád és kísérete huszonegy napot töltött Aquincumban. Miután elhagyták az egykori hun király fővárosát, „első nap a Duna mentén Százhalom környékén táboroztak le” (V.L.). Árpád fejedelem innen indította meg hadjáratait különböző irányokba a Dunántúl meghódítására.

Az eredeti latin szövegben Anonymus Centum Montes-ként nevezi meg Százhalom területét. Mindez jelzi, hogy a 12­–13. századi királyi udvar számára a hallstatti kelta kultúra által ránk örökített mintegy 122 halomsír ismert topográfiai fogalom volt, bár ez a fajta latin tükörfordítás, amit a névtelen krónikás alkalmazott, a hazai oklevelekben nem terjedt el. A Csepel-sziget mellett a „száz halom” a királyi központtól délnyugatra fekvő terület egyik legfőbb helyi megkülönböztető jellegzetessége lehetett a korszakban, amelyet Anonymus is megörökítésre méltónak tarthatott.

Mindezek után rátérhetünk Kézai Simonra, aki IV. László udvari klerikusaként valamikor 1282–1285 között írta meg szintén Gesta Hungarorum névre hallgató hun–magyar regényes történetét. Kézainál Százhalom a mű azon első részében kapott helyet, amely elbeszéli a hunok (akiket ő a magyarokkal azonosnak tart) bejövetelét a Kárpát-medencébe.

Szűcs Jenő történész szerint ez a hun história egy az egyben a krónikás fantáziájának terméke, merítve a történetileg hasonlóan hiteltelen Jordanes-féle Getica c. műből, illetve saját helyismeretből (utóbbiról még lesz szó). A Kézai által felsorakoztatott földrajzi nevek – így Százhalom – sokkal inkább a krónikás saját korszakáról árulnak el egyet s mást. Mindenekelőtt lássuk, hogy településünk neve milyen kontextusban is fordul elő a Kézai-féle alkotásban.

A hunok Tiszántúlra történő betelepülésük idején Pannoniát és a környező régiókat egy Macrinus nevű longobárd hadvezér tartotta kézen, aki a rómaiaktól kért segítséget az újonnan érkezők ellen Kézai elbeszélése szerint. A római sereg végül Ditricus vezetésével megindult a Kárpát-medencébe, „s megérkezett Százhalomhoz, ahol Potentia városa mellett maguk a longobárdok is gyülekeztek, és arról tárgyalt Macrinusszal, hogy a hunokat a Dunán átkelve, saját szálláshelyükön, vagy egy más alkalmas helyen kellene-e megtámadni” (Bollók János fordítása). Potentia városa nem volt túlságosan nagy, a krónikás szerint ugyanis a rómaiak és a longobárdok a település melletti mezőn voltak kénytelenek táborozni. Végül ez a szembenállás torkollott a nevezetes tárnokvölgyi csatába. Potentia még egy ízben bukkan fel Kézai művében: Attila király halála után a hunok egymás torkának ugrottak és oly mértéket öltött a belháború, hogy annyi vér folyt, hogy „a Duna vizéből több napon át nem lehetett inni, sem embernek, sem állatnak, mivel Sicambriától egészen Potentia városáig vértől áradt” (B.J.).

Anonymusszal ellentétben Kézai magyarul („Zazholm”) adja meg településünk nevét. Molnár Péter szerint egyértelműen III. Béla jegyzőjének hatása mutatható ki Kézainál, amikor Százhalom nevét belefoglalta művébe. A rejtélyes Potentia vagy Potentiana nevű város (civitas) azonban egy az egyben Kézai Simon saját találmányának tűnik. Eckhardt Sándor irodalomtörténész szerint Potentia megegyezett a mai Százhalombatta területén fekvő, az ókorban Matrica néven emlegetett településsel.

Veszprémy László úgy vélekedett, Kézai személyesen láthatta Matrica akkor még álló romjait és talán az ott fellelhető római feliratok (félre)olvasásakor rakta össze a tárnokvölgyi csata előzményeit. Az azonosítás azonban bizonytalan, mások Érd és Diósd határát, a nagytétényi Campona erődöt, illetve magának Aquincumnak a katonavárosi romjait is számításba vették a szöveg vizsgálatakor. Már Eckhardt is megfigyelte, hogy Kézai gyakran oda helyezte a hun történetének színtereit, ahol az ő korában még római kori romok voltak fellelhetőek.

Mégis, ha összevetjük a történetben előforduló többi hely- és személynév azonosítási kísérleteit, akkor nagy eséllyel Potentia neve valóban az egykori Matricát, a mai Százhalombattát takarja. A kutatók már régóta felfigyeltek arra, hogy Kézai művében feltűnően kiemelt szerepbe helyezi az egyik kortárs főurat, Básztély nembeli Rénoldot és testvéreit, amikor elbeszéli az 1278. évi győzedelmes morvamezei ütközetet.

Az eredetileg jelentéktelen, francia eredetű nemzetség ősi birtokai Esztergom és Fejér vármegyék határán feküdtek. Névadó központjuk Básztély („Bastille”) azonos a mai Csabdi határában fekvő Vasztélypusztával. A mai Bicskétől délkeletre, Etyek határában feküdt egykor Kéza, ahonnan Simon mester származott. Kézai Simon patrónusai minden bizonnyal a Básztély nemzetség (a Rozgonyiak ősei) tagjai voltak. Rénold a 13. század második felében egyszerű köznemes katonából emelkedett fel az ország hatalmas bárói közé, rövid ideig a nádori pozíciót is betöltötte. Kézai az ő szolgálatában kezdhette klerikusi karrierjét. Művében a nemzetség számos birtoka megjelenik a hun–magyar történet egy-egy helyszíneként. Ehhez a szomszédos helyi közeghez tartozott az a térség is, amely magába foglalta a mai Tárnok, Érd, Százhalombatta, Tordas és Kajászó („Keveaszó”) településeket, amely nevek valamilyen formában mind-mind feltűnnek Kézai művében, még ha torzított alakban is.

Kézai minden bizonnyal ismerte az egykori Matricát, járhatott a még meglévő romjai között, felhasználhatta inspirációként művéhez, mint ahogy a Százhalom megnevezés is közismert volt számára.

Anonymus és Kézai Simon műve is azt bizonyítja, hogy Százhalombatta az Árpád-korban gazdag múltjának köszönhetően kiemelkedett a térség települései közül. A kelta halomsírok és a még tündöklő római romok egyaránt hirdették a régi korok jelentőségét, amelyek megörökítésének – ha fiktív elemekkel is, de – a korabeli krónikások sem tudtak ellenállni.

Források

Anonymus: A magyarok cselekedetei (ford. Veszprémy László) – Kézai Simon: A magyarok cselekedetei (ford. Bollók János). Osiris, Budapest, 1999.

Eckhardt Sándor: A pannóniai hún történet keletkezése. Századok 61–62. (1927–1928), 465–491. ill. 605–632. o.

Horváth János: A hun-történet és szerzője. Irodalomtörténeti Közlemények 67. (1963), 446–476. o.

Molnár Péter: Kézai Simon „hun–magyar alkotmánytana”. ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2023.