Százhalom nem mindennapi birtokosa: Salgói Miklós

Megátalkodott gonosztevő vagy politikai áldozat?

Francz Norbert

1467 áprilisában Mátyás király ítélőszékének egy különös ügyben kellett döntést hoznia: Százhalom, Sóskút és Káposztásmegyer birtokrészeket az állandóan pénzszűkében lévő Zsigmond király egykoron elzálogosította 6000 arany forintért egy bizonyos Günther Sthoz budai német polgárnak, miután azokat elkobozta a hamis pénzverés miatt elítélt ­Salgói Miklóstól.

Günther rokona és örököse, Egyed további 2200 arany forintot számolt le, hogy a mondott birtokokat, kiegészülve Érd és Berki részeivel, örökjogon is megválthassa. Városunk történetírója, Krizsán László szerint Salgói büntetése minden bizonnyal halál volt, lévén a pénzhamisítás a középkorban főbenjáró bűnnek számított. Más forrásokból azonban tudhatjuk, hogy ennél sokkal érdekesebben alakult Salgói sorsa, akinek kalandos életét egyébként is érdemes górcső alá venni, hiszen egy nem szokványos középkori pályaívről van szó.

Salgói Miklós a befolyásos és gazdag Szécsényi család tagjaként látta meg a napvilágot valamikor az 1390-es években. A család vagyonának megalapozója az a Szécsényi Tamás volt, aki Károly Róbert hűséges bárójaként hatalmas birtokadományokban részesült – többek között megkapta a kihalt Nánabeszter nemzetség birtokait, így pl. Érd, Berki, Sóskút és Tárnok földeket. Elképzelhető, hogy Százhalom, vagy legalábbis annak egy része, is már ekkor a Szécsényiek birtokába került. A család az Anjou-kor nagy nyertesének mondható: számos várral és hatalmas birtokokkal rendelkeztek szerte az országban, Nógrádtól egészen Erdélyig. Miklós szülei Szécsényi Simon – korábban országbíró és erdélyi vajda, Zsigmond egyik támasza – és Garai Erzsébet voltak, utóbbi révén Miklósunk így a korszakos nádor, ifj. Garai Miklós unokaöccse volt. Miután testvére, Tamás fiatalon meghalt, Miklós maradt apjának egyetlen fiú utódja.

Szécsényi Simon pecsétje (1395)

Szécsényi Simon – közelgő halálát érezvén – 1411 végén úgy döntött, hogy a családi vagyonon megosztozik unokaöccsével, Lászlóval (néhai Frank bátyjának fiával). A szerződés szerint Miklósnak jutott Salgó és Ajnácskő vára és tartozékaik, míg Tapolcsányt és Hollókőt László kapta meg. A többi váron megosztoztak. 1412 januárjában meghalt Simon, így Miklós egész fiatalon hatalmas vagyon birtokába jutott.

Aztán váratlan dolog történt: a következő évben László is elhalálozott, így egyedüli rokonként Miklós az ő birtokait is megörökölte, ezzel a Magyar Királyság egyik leggazdagabb bárójává vált röpke egy éven belül. Hogy mennyire volt ez a véletlen összjátéka, arra még visszatérünk. Mindenképp megjegyzendő azonban, hogy Lászlónak posztumusz született egy fia 1413-ban, aki szintén László névre hallgatott és Miklós salgói várában (mely rövidesen állandó székhelye lett) nevelkedett. A korabeli feljegyzés szerint Miklós összesen nyolc várral rendelkezett, és 2000 lovast volt köteles kiállítania háború esetére.

Salgói Miklós csillaga tehát fényesen emelkedett: abban a kiváltságban részesülhetett, hogy azon bárók között volt, akik elkísérték Zsigmondot annak nyugat-európai körútjára 1414-18 között. Jelen volt a konstanzi zsinaton, majd szentföldi zarándokútra indult. A nem kiadott leánynegyed okán pereskedett húgával, Dorottyával és a Losonciakkal, az 1420-as évek elején harcolt a husziták ellen, 1423-ban pedig egyike volt azoknak, akik menlevelet biztosítottak II. Ulászló lengyel király követeinek. Összegezve, Miklós élte a Zsigmond-kor bárójának átlagos életét, és minden bizonnyal fényes udvari karrier várt volna rá az elkövetkező években. Aztán hirtelen még a korszak viszonyai között is hatalmas botrány robbant ki.

Zsigmond és kísérete a konstanzi zsinaton (Ulrich Richental krónikája)

Az 1424. évi skandallum akkorát szólt, hogy az még Zsigmond krónikásának, Eberhard Windecke német kereskedőnek az ingerküszöbét is átlépte, aki pedig monumentális művében jobbára mellőzi a magyarországi ügyeket. Windecke tekintélyes bűnlajstromot vág Salgói fejéhez. Adjuk is át a szót a krónikásnak:

„Salgói [„Schallaga”] Miklós tanácsaival és tetteivel egyaránt elősegítette apja unokaöccsének, Szécsényi Frank fiának a meggyilkolását, amelyért később vezeklést és megbánást tanúsított. Ezt követően azonban rablásra és emberek kifosztására adta a fejét, a magyar törvények ellen sok gaztettet követett el.”

Windecke szerint Miklóst tettei miatt fő- és jószágvesztésre ítélték, Salgó várát lerombolták, de Miklós még időben el tudott szökni az országból. Zsigmond az összes birtokát elkobozta, erről már korabeli oklevelek is tudósítanak 1424 májusától kezdve, amikor megkezdődnek az újraadományozások.

Sajgó várának romja

Albert király egy 1439-es oklevele arról tájékoztat, hogy Ajnácskőt annak idején „hamis pénzverés” miatt kobozta el Zsigmond Miklóstól. Az 1450-es években szintén a pénzhamisítást jelölik meg vádpontként, így Engel Pál történész szerint Windecke vádjai a rablásokat és gyilkosságokat illetően túlzóak. Szerinte az 1423 novemberében, Garai Miklós elnökletével összeült országgyűlésen döntöttek Salgói vagyonelkobzásáról. A sóskúti uradalom – benne Százhalom felével – is ekkor került ki a Szécsényiek tulajdona alól. Zsigmond döntése értelmében a még gyermek Szécsényi László megörökölhette azokat a birtokokat, amelyeket az egykori (1411-es) birtokosztály neki juttatott.

Windecke értesülésével ellentétben Salgói Miklós nem hagyta el Magyarországot, de gyakorlatilag egyik napról a másikra nincstelenné vált. Nagybátyja, Garai János befogadta őt szlavóniai várába (Gara), ahol Miklós az elkövetkező éveket töltötte. Azután is a garai várban maradt, hogy nagybátyja valamikor 1428-ban elhalálozott, az özvegy Hedvig mazóviai hercegnő vendégszeretetét élvezve.

A már felnőtt László megpróbálta neki eladományozni Hegyesd várát 1433-ban, de az ehhez hasonló tettektől Zsigmond és az országgyűlés eltiltotta őt. Miklós továbbra is páriának számított tehát a királyi udvarban. Hamarosan pedig minden eddiginél súlyosabb vádakkal kellett Miklósnak szembenéznie.
1434 őszén a Garai család tagjai azzal vádolták meg Hedvig hercegnőt és Salgói Miklóst, hogy évekkel korábban titokban összeszűrték a levet és együtt eltették láb alól a gyanútlan férjet, Garai Jánost, akit a vád szerint Hedvig mérgezett meg, nehogy házasságtörő viszonyuk kitudódjon. Zsigmond parancsára Hedviget minden vagyonától megfosztották és élete végéig Garai László várában tartották fogva hercegnőnek kijáró körülmények között. Ezzel együtt Salgóit az „örökös hűtlenség gyalázatával” száműzték az országból.

Miklós hátralévő éveit Velencében töltötte, egy Rialto-híd melletti palotában. Van rá forrás, hogy hazai rokonsága – így pl. az előbb említett Garai László – anyagilag támogatta a száműzött főurat. Emellett Miklós minden bizonnyal kereskedelemből tartotta el magát; nem sokkal halála előtt Konstantinápolyban és Euboián járt üzleti úton. 1438 elején, mikor egy gályán visszatért Velencébe, már súlyos beteg volt, „pestises láz” gyötörte. 1438. január 18-án végrendelkezett, másnap meghalt.

Accademia – Miracle of the Holy Cross at Rialto by Vittore Carpaccio

Végakarata szerint a San Pietro di Castello-ban temették el. Örökösének egyetlen élő férfiági rokonát, Szécsényi Lászlót tette meg, de a bencéseknek és unokaöccsének, Losonci Lászlónak is tett adományokat. Halálakor két familiárissal és hat rabszolgával rendelkezett, akikről szintén gondoskodott.

Salgói Miklós megítélése nem egyszerű. Zsigmond környezete a legmegátalkodottabb gonosztevőnek írja le, a neki tulajdonított tettek (főleg id. Szécsényi László és Garai János állítólagos előre eltervezett meggyilkolása) még a korszakban is szokatlanok. Mégis, más források árnyalják ezt a képet. Az idősebb László 1413-ban végrendeletet készített, amely némiképp valószínűtlenné teszi, hogy Miklós tette el láb alól. Ugyanígy ide kívánkozik, hogy az ifjabb László – aki egész életét a Szécsényi-vagyon egyben tartásának szentelte – jól láthatóan igyekezett támogatni Miklóst, apjának állítólagos gyilkosát. Engel Pál szerint Salgói Miklóst hamis vádakkal, politikai okokból fosztották meg mindenétől.

Másrészről a szlovák történész Daniela Dvořáková hangsúlyozza, hogy Garai Miklós súlyosan el volt adósodva Salgói felé, és a végrendeletének megbízott végrehajtói (Miklós itáliai barátai) hasztalan igyekezték behajtani a pénzösszeget a későbbi nádortól. Engel szerint Salgói egyértelműen kilógott a korabeli magyar főurak csoportjából: végakarata bizonyítja, hogy írástudó volt, gyakran írt szerelmesleveleket, sok olyan könyvvel rendelkezett, amely a katolikus egyház tiltólistáján szerepelt, könyvtára mindösszesen 138 kéziratot, kódexet tartalmazott – egészen elképesztő szám a korabeli magyar viszonyokat tekintve. Mindez általános bizalmatlanságot szülhetett Salgói személyével szemben a kortársak között. A hamis pénzverés vádja kapcsán Engel felvetette, hogy Salgói – a humanista államférfiak és gondolkodók előfutáraként – esetleg gyűjtötte az ókori érméket, és ez szolgált alapjául a koholt vádaknak.

Némileg árnyalja a róla kialakított képet, hogy velencei olasz nyelvű dokumentumok „komolytalan” és „élvhajhász” emberként festik le Salgóit, aki így inkább hasonlított egy „reneszánsz szerencselovagra”, ellentmondva a középkori keresztény eszményképnek. Egy beszámolóból azt is tudhatjuk, hogy halálos ágyán Miklós ráadásul pusztán virtuális vagyon felett határozott, és közel sem rendelkezett akkora vagyonnal, mint amennyit elosztott. Női rabszolgái, kik nem beszéltek olaszul és nem voltak megkeresztelve, ágyasaiként szolgálták urukat, amely a korabeli magyar erkölcsi normákkal kirívóan szembe ment. Akármi is legyen az igazság 600 év távlatából Salgói Miklóst és állítólagos bűntetteit illetően, minden bizonnyal nála színesebb egyéniséget nem találhatunk a mai Százhalombatta egykori birtokosai között.

Források

• Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról (ford. Skorka Renáta). História, MTA Történettudományi Intézete, 2008.

•Dvořáková, Daniela (2012). „Nicholas of Szécsény and Salgó – an exceptional man at the court of Sigismund of Luxembourg (A contribution to the court culture and functioning of the court of the King of Hungary at the beginning of the 15th century)”. Historický časopis. 60 (Supplement): 3–18.

• Engel Pál (1992). „Salgai Miklós”. Levéltári Közlemények. 63 (1–2): 15–26.

• Krizsán László (2001). Százhalom százados krónikája. Hamvas Béla Városi Könyvtár – „Matrica” Múzeum.

Nyitókép: Mátyás király fogadja a pápai követeket (Benczúr Gyula festménye, részlet)