Más szemmel: A várnai csata

Részlet Mitták Ferenc könyvéből

1444. november 10-én Várna közelében ütközött meg a magyar sereg II. Murád török szultán túlerejű hadseregével.

Ezen a napon a kora reggeli órákban a Fekete-tenger partján fekvő Várna előtti dombos, átszegdelt terepen egymással szemben csatára sorakozott fel a mintegy 20 ezres magyar–lengyel sereg, és a jelentős túlerőben lévő (létszámát 40-60 ezer körülire becsülik) török had. A keresztényeket I. Ulászló magyar király (uralk.: 1440–1444), aki egyben lengyel király is volt és Hunyadi János, a „törökverő” magyar hadvezér ­vezette, míg a törökök élén maga a szultán, II. Murád állt.

A Balkán félszigeten folytatott 1443–44-es „hosszú hadjárat” (más elnevezéssel: „téli hadjárat”) sikere után pápai ösztönzésre 1444 szeptemberében újabb magyar-lengyel hadjárat indult a törökök Balkánról való kiűzésére. A sereg Várnáig nyomult, de a szerbek nem csatlakoztak a koalícióhoz, sőt az albán Kasztrióta György (Szkander bég) hadait sem engedték át Szerbián.

Árulás következtében Gonova hajói – az elzárás helyett – fejenként 1 aranyért átszállították a szultán seregét Európába a Boszporuszon. A törökök elzárták a keresztény sereg visszavonulási útvonalát, így gyakorlatilag csatára kényszerítették őket.

Hunyadi János a nehézlovasságát a balszárnyra állította, a jobbszárnyon lévő magyar bandériumokat kissé visszavonta, míg a centrumban és tartalékban a király lengyel lovassága maradt. A törökök szárnyait könnyűlovasok (akindzsik), európai és ázsiai szpáhik alkották, míg a centrumban Murád szultán állt a janicsárokkal.

A csata elején az akindzsik megtámadták a magyar jobbszárnyat, majd színlelt futással maguk után csalták egy részüket, hogy csapdába fogják őket. Hunyadi, látva a veszélyt, nehézlovasságával átvágtatott a jobbszárnyra, és szétszórta az akindzsiket, sőt az ázsiai szpáhik egy részét is, akiknek vezére, Karadsa pasa „vértanúvá lőn.”

Közben az európai szpáhik a magyarok meggyengült balszárnyát szorongatták. Hunyadi azonban a nehézlovassággal gyorsan visszavágtatott a jobbszárnyról, és teljesen szétverte az európai szpáhik csapatait.

A győzelem kapujában állt a keresztény sereg, a török lovasok nagy része megfutott a csatatérről. Murád szultán vissza akart vonulni, de tanácsadói még maradásra bírták.

A tartalék élén álló I. Ulászló király addig nem vett részt a csatában. Környezete féltékenyen tüzelte, hogy minden babért ismét Hunyadi fog learatni. A 20 éves ifjú király – Hunyadi terve és tilalma ellenére – a lengyel tartalék élén megrohanta a janicsárokat. A roham nem sikerült, a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek, I. Ulászló királyt is bekerítették és a harcban elesett.

A meggondolatlan roham megpecsételte a csata sorsát: a keresztény sereg felbomlott, Hunyadi sem tudott már semmit tenni. Közben a csatatérről elűzött török lovasság is visszatért, erre megkezdődött a keresztények menekülése. A magyar-lengyel lovasság jelentős része – Hunyadival együtt – megmenekült, de a gyalogság odaveszett, a megerősített szekérvárban ádáz harc során felmorzsolódtak. A királyon kívül elesett Cesarini pápai legátus (talán menekülés közben), számos magyar zászlósúr, 4 ezer katona és legalább ugyanennyi fogságba került; odalett a hadfelszerelés és a hadtáp. A törökök vesztesége még súlyosabb volt, de a várnai csata megnyerésével végleg megszilárdították a helyzetüket Európában, a Balkánon.

Megjegyzések, felvetések, gondolatok:

• Az 1443–44-es „hosszú hadjárat” 1444. január végén győztesen zárult, 1444 nyarán II. Murad szultán kérésére 10 évre szóló békét kötöttek Szegeden a felek. Elhibázott lépés volt még 1444-ben, ősszel, újabb hadjáratba kezdeni. A fiatal, harcias I. Ulászló király a pápai (Cesarini legátuson keresztüli) biztatásra újabb győzelemben reménykedett.
Az őszi hadjárat számtalan nehézséget hozott (akadozó ellátás, a sereget sem volt idő megfelelően új katonákkal feltölteni és kiegészíteni).

• Az idő rövidsége miatt megfelelő szövetségesek sem voltak – sem Szerbia, sem Szkander bég, sem a havasalföldiek. Reálisan 1445-re lehetett volna előkészíteni egy sikerrel kecsegtető új hadjáratot.

• A keresztény sereg a törökök elleni felvonulás útján feldúlta a falvakat, legyilkolta a lakosságot, úgy viselkedett, mint a martalócok. A lakosság gyűlölettel viszonyult a hadjárathoz. Meg is lett a negatív eredménye: a várnai csatából menekülő kisebb csoportokat a lakosság megtámadta és megölte (az így megszerzett zsákmány: lovak, páncélok, fegyverek, ruhák sem voltak mellékesek).

• Talán téves volt az a múltból származó elképzelés, hogy a törököket ki lehet szorítani, majd távol tartani Európától. Nem sikerült ez Zsigmond magyar király lovagi seregének 1396-ban Nikápolynál, Hunyadi Jánosnak a „hosszú hadjárat”-ban 1443–44-ben, Várnánál 1444-ben, Rigómezőn 1448-ban.
Lehet, hogy inkább a szorosabb együttműködésre, összefogásra és a védelem jobb megszervezésére kellett volna helyezni a nagyobb hangsúlyt (pl. várak láncolatából álló „védvonal” közös felállítása és fenntartása).
A kor nagyjainak – így Hunyadi Jánosnak is – ismernie kellett volna a Török Birodalom növekvő területi bővülését, anyagi nagyságát, szinte kimeríthetetlen embertartalékait. Ekkora hatalmat képtelenség lett volna „otthon” legyőzni, és akkor még mindig ott van az, hogy egy felette aratott győzelem nem rendíti meg, újra szervezi önmagát, újjászületik, mint a főnix-madár.
Mindezeket végig kellett volna gondolni, és inkább a támadás helyett az erős védelemre berendezkedni.

• Katasztrofálisan rossz volt a magyar-lengyel sereg felderítése. Mégiscsak elképesztő, hogy nem volt információ Várnánál a török hadseregről, sem a létszámáról, sem a felvonulásáról, az elhelyezkedéséről. Az pedig megengedhetetlen, hogy aki ellen vonulnak, az a sereg elzárja a visszavonulási útvonalat. (Ugyanez megismétlődött négy év múlva, 1448 októberében Hunyadi Jánossal, a Rigómezőn vívott magyar-török csatában).
A magyarok, így Hunyadi János fővezérként túlságosan bízott a nehézpáncélos lovasságban, de mint kiderült, ez csak kisebb csatákban volt eredményes, a török túlerejű főserege ellen végül csődöt mondott. Úgy tűnik, hogy az ízig-vérig katona, kiváló hadvezér Hunyadi egy kicsit le is nézte a török sereget. Túlságosan bízott magában, a csatadöntő nehézlovasságban, a vitézségben. Ez pedig láthatóan megbosszulta magát, vereség lett a vége.

• Hunyadi szinte csak a lovasságot favorizálta. Bár jelentős gyalogsága volt a nagy csatákban, de sem Várnánál, sem Rigómezőn nem adott szerepet nekik, valamiféle tartalékként kezelte őket. Talán ezért is fordult elő mindkét helyen, hogy Hunyadi cserben, sorsára hagyta a gyalogságot. A felbomláskor a lovasság – Hunyadi János is – elmenekült, a gyalogság pedig a szekérvárba szorulva, a végsőkig harcolva, elvérzett. Hősi halottak lettek.

• Nagy mulasztás volt Hunyadi és a seregvezetés részéről, hogy nem tervezték meg a hazavonulás útvonalát, illetve egy vesztes csata utána menekülés útját. Mintha nem is gondoltak volna egy vereségre. Megfelelő előrelátással biztosítani lehetett volna az utat, például várakkal, erődített sáncokkal, tartalékos katonai egységekkel.

• A fiatal, harcias I. Ulászló király a meggondolatlan lovasroham során hősi halált halt. Felvetődhet Hunyadi János, mint főparancsnok felelőssége: hagynia kellett volna egy hadban jártas katonai vezetőt a tartaléknál, a király mellett. Előre megállapodni a királlyal is, hogy csak a katonai vezető viheti harcba a tartalékot, ha erre Hunyaditól egyértelmű parancsot kap. És természetesen egy erős testőrcsapatnak kellett volna védenie a királyt. Hogy fordulhat elő, hogy a király száguld elől, és az ellenség bekerítheti, megölheti? Vétkes mulasztás, még ha egy királynak nehéz is parancsolni. A király halála és a csata elvesztése lett az ár.

• Várnánál (és Rigómezőn is) II. Murad török szultán és pasái kiváló katonai erényeket mutattak fel. Győzni tudtak a sok nyertes csatát vívott, kiváló „törökverő” Hunyadi János felett. A történelmi emlékezetben erről sem kell megfeledkezni.

• A korunkban, a XXI. században, jobban meg kellene becsülni az elődeink tetteit, többet beszélni róluk, megörökíteni példájukat, tanácskozásokkal, egyéb programokkal fenntartani emléküket.

Összegzés:

Az 1444. november 10-én lezajlott várnai csata a magyar történelem kiemelkedő eseménye. I. Ulászló magyar és lengyel király és Hunyadi János magyar hadvezér magyar-lengyel hadserege itt ütközött meg II. Murad török szultán túlerőben lévő hadával. A csata első felében a keresztény sereg fölényt harcolt ki, felcsillant a győzelem reménye, azonban I. Ulászló király meggondolatlan – Hunyadi tiltása ellenére végrehajtott –, a török centrum janicsárjai elleni lovasrohama kudarcot vallott, a fiatal király hősi halált halt. Erre a sereg felbomlott, pánik tört ki, s megkezdődött a menekülés. A csata elveszett. A lovasság jelentős része el tudott menekülni, de a gyalogság elvérzett a túlerővel szemben. A várnai csata a törökök Európából való kiűzését célzó egyik hadművelet volt, még ha sikertelen is.

Büszkének kell lennünk, hogy számos nagy csatát vívtunk a törökök Ázsiába való visszaszorításáért – Nikápoly, Várna, Rigómező –, ezzel is egész Európát próbáltuk védeni, megóvni. Sok évszázad telt el, de méltán számíthatnánk rá, hogy az európai közvélemény, a történelmi emlékezet ezeket a tetteket is tartsa számon.