Más szemmel: A trianoni békediktátum

Részlet Mitták Ferenc nemrég megjelent könyvéből

1920. június 4.

Az I. világháború (1914–1918) az Antant hatalmak győzelmével ért véget 1918 őszén, s a vesztesek között volt az Osztrák-Magyar Monarchia is. Ám nemcsak elvesztette a háborút, hanem darabjaira hullva fel is bomlott. A volt birodalom területén nemzetállamok alakultak, így az önálló Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, s végül a Magyar Királyság.

1918 végén a Magyar Királysághoz tartozó nagy területeket megszállták a nemzetállamok hadseregei, a jelentős létszámú nemzetiségek úgy döntöttek, hogy nem a Magyar Királysághoz, hanem az anyaországukhoz csatlakoznak. Így került ekkor máshová Erdély, Felvidék, Burgenland, Horvátország és Szlovénia, Bácska, tehát körben a Magyar Királyság központját övező területek. Sem az őszirózsás forradalommal megalakult népköztársaság, sem a Tanácsköztársaság nem tudta megvédeni és birtokolni az elkerült és megszállt területeket. Az 1919 őszén hatalomra került Horthy Miklós – 1920. március 1-jétől kormányzó – nem tudta érdemben befolyásolni a korábbi területek sorsát.

Gróf Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője

Az Antant a párizsi békekonferencián dolgozta ki a háború veszteseivel kötendő békeszerződések tervezetét. A magyar békedelegáció – amelyet gróf Apponyi Albert vezetett és tagja volt gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál is –, 1920. január 7-én érkezett a francia fővárosba. Január 16-án Apponyinak sikerült szóban is összegeznie a magyar küldöttség fő törekvését. Lemondva a régi Magyarország határainak megtartásáról, azt kívánta, hogy a vitatott területek sorsáról népszavazás útján döntsenek, alkalmazzák a Wilson amerikai elnök által meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvét.

A magyar előterjesztés felett semmiféle vitát nem indítottak, csak átadták a békefeltételeket. Tehát a győztes hatalmi gőg meg sem hallgatta, figyelembe sem vette a vesztesek javaslatait, ez eléggé példátlan az egyetemes történelemben.

Mindig minden esetben a békeszerződés egy alkufolyamat volt, amelynek során a győztes akarata érvényesült, de azért a legyőzöttek véleményét is figyelembe vették. Párizsban nem ez történt, lenézték a magyar felet, az Osztrák-Magyar Monarchiát a háború megindításában felelősnek tartották, s az utódállamoknak tett ígéreteket be akarták tartani. Nem utolsó sorban, a nemzetiségeknek jó kapcsolataik voltak az Antant-hatalmakkal, ami a magyarokról nem volt elmondható. A nyugatiak a Monarchiát a „népek börtöné”-nek titulálták, mindenképpen meg akarták büntetni Magyarországot. Sokat nyomott a latban, hogy a magyar delegáció mögött nem állt egy stabil állam, erős hadsereggel.

Az átadott békefeltételekre a magyar kormány adott választ, majd 1920 márciusában részletes irányelvekkel látta el a magyar küldöttséget. Mindenekelőtt a kijelölt határ menti, többségükben magyarlakta területek megtartása érdekében szerették volna módosítani a békeszerződés tervezetét, ismételten felvetve az érintett területeken rendezendő népszavazás kérdését. Ezt azonban a szomszéd országok az első pillanattól a leghevesebben ellenezték, jól tudva, hogy az általuk már elfoglalt magyar többségű területek lakossága a Magyarországhoz való tartozás mellett szavazna. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa így a magyar ellenjavaslatok egyetlen pontját sem fogadta el, és minden érvet visszautasított. 1920. május 6-án a magyar békeszerződést véglegesnek nyilvánították.

A magyar küldöttség megérkezik a trianoni békediktátum aláírására

Mivel a magyar békeküldöttség az előre elkészített diktátumhoz képest semmiféle változtatást nem tudott elérni, gróf Apponyi Albert visszaadta megbízását, rámutatva arra, hogy „nem Magyarország régi területeivel szemben fennálló jogából indultunk ki – nem mintha ezt a jogot kétesnek tartanók –, mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor népszavazást követeltünk”. S „… azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának.” Magyarország számára tehát nem maradt más lehetőség, mint az igazságtalan diktátum (békeszerződés) aláírása.

1920. június 4-én Versailles-ban, a Trianon-kastélyban írta alá a magyar kormány nevében Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ a 14 részből álló békeszerződést. Ennek első része a Népszövetség alapokmányát tartalmazta, a második rögzítette Magyarország új határait. Ennek értelmében a történeti Magyarország (Horvátország nélküli) 282 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer négyzetkilométer (33%) maradt magyar fennhatóság alatt. Lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt. Az új határok miatt több mint 3,2 millió magyar került a szomszédos országok határai közé, tehát a Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, s ennek fele az új határok mentén zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, a győztesek azonban – a szomszédos államok követelőzésére – erőből döntöttek, 1920-ban már nem akartak vitákat, bonyodalmakat.

Az új határok kijelölése után nem volt szükséges területek kiürítésére, átadására, hiszen a környező államok már 1918 végén megszállták azokat.

A trianoni békeszerződés a területi rendezés mellett csupán 35 ezer főben állapította meg a magyar katonaság létszámát, ezen kívül jóvátétel fizetésére kötelezte az országot, amelynek összegét később 200 millió aranykoronában állapították meg. Trianon után újra kellett szervezni az államot, a közigazgatást, a gazdaságot és mindent, ha a magyarság élni akart. És akart, mert szívós munkával a kisállammá vált Magyarország újrateremtette magát…

Megjegyzések, felvetések, gondolatok:

A trianoni békeszerződés lezárta a Magyarország és az I. világháborúban győztes Antant-hatalmak közötti konfliktust. Magyarország (valójában a Magyar Királyság) 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia tagjaként kezdte a háborút, viszont 1918 őszén a Monarchia felbomlásával együtt a széteső Magyar Királyságból maradt Magyarországként (Károlyi-féle köztársaság) fejezte be a harcot. A frontokon feltétel nélkül letette a fegyvert, azaz kapitulált. Senki nem gondolta akkor, hogy ez majd milyen következményekkel jár. Viszont a környező meglevő és alakuló államok jókora területeket szálltak meg 1918 végén Magyarországból, s az ott élő nemzetiségek kinyilvánították szándékukat, hogy nem Magyarországhoz, hanem a nemzetállamaikhoz csatlakoznak. Ezeket a változásokat a párizsi békekonferencia is érzékelte és a döntésnél figyelembe is vette.

A magyar politikusok naivan hittek a wilsoni elvek érvényesülésében, valami csodavárásként azt hitték, hogy a győztesek (benne a környező államok) méltányos békét fognak kötni, hogy figyelembe veszik a magyar igényeket. Csalatkozniuk kellett. Az 1920. június 4-ei trianoni békeszerződés kemény és igazságtalan volt, értékes területektől és jelentős számú magyarajkú lakosságtól fosztotta meg az országot. Itt kell megjegyezni, hogy az államok ókori megalakulásától a háborúkat lezáró békéket mindig a győztesek diktálták, a vesztesek rovására, általában rögzítették a győztesek területfoglalásait. Sajnos 1920-ban is ez következett be.

Be kellene végre ismerni, hogy az I. világháborút elindító Osztrák-Magyar Monarchia agresszor volt, más államok területeit akarta elfoglalni. Nos, vereséget szenvedett és súlyos árat fizetett. Természetesen az igazságtalan békét nem lehet igazolni, de az erő a győzteseknél volt.

A trianoni békeszerződés aláírása után több mint 100 évvel, objektíven kellene értékelni az eseményeket a 2020-as években. Be kellene látni és láttatni a magyarsággal, hogy a Magyar Királyság már 1918 végén felbomlott, az 1920-as szerződés csak rögzítette a változásokat. Az akkori állam- és politikai vezetés nem tudott mást tenni, mint aláírni a békét, gondolván, hogy majd lesz mód később azt átalakítani. Eltelt 100 év, és nem lett változás. Ebbe most már bele kellene nyugodni és inkább az együttműködést preferálni a szomszédokkal és Európával (a határon kívül élő magyarság érdekében is).

Ha 1918–1920 között fegyveres erővel nem lehetett megtartani a területeket (mert nem vállalták az akkoriak), ennyi évtized után nem kellene állandóan feltépni a sebeket; síró-rívó, sirató emlékműveket emelni, most is másokat hibáztatni.

A trianoni békeszerződést a helyén, a valóságnak megfelelően kellene kezelni: igazságtalan béke volt, de a magyar hatalmi elit, az országvezetés is nagymértékben felelős a bekövetkezéséért, egyrészről agresszorként vett részt a világháborúban, másrészt nem készült fel az esetleges vereség utáni teendőkre, elhanyagolta a nemzetiségeket, nem biztosított jogokat a számukra. Feloszlatta a hadsereget, amely a területeket megkísérelhette volna megvédeni.

Trianon mindig fájó seb marad, emlékezni kell rá, de mértékkel, a valóságnak megfelelően, mint más történelmi eseményre: tatárjárás a muhi csatával, Mohács, szatmári béke, aradi vértanúk, Don-kanyar, 1956-os hősök és mártírok emléke és még többet lehetne sorolni. Fontos: meg kell békélni a múlttal, a sírás nem visz előbbre, erős lélekkel és akarással alkotni és teremteni kell!

Összegzés:

Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békék átrajzolták Közép-Európa térképét, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása következtében új közép- és dél-kelet európai államok jöttek létre, többségük a Magyar Királyság rovására, annak területeit elfoglalva. A Párizs környéki békék értelmében a legyőzött országok (Ausztria, Magyarország) a korábbi állapothoz képest nemzetileg homogén államokká váltak, míg éppen a nemzeti függetlenség jegyében keletkezett új államok (Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) soknemzetiségű alakulatok lettek. Ez később ismét konfliktusokhoz vezetett.

Az 1920. június 4-én a versailles-i Trianon palotában aláírt békeszerződés Magyarországra nézve kemény és igazságtalan döntéseket tartalmazott. Ennek folyományaként Csehszlovákia megkapta Észak-Magyarországot (Felvidéket) és Kárpátalját, Romániáé lett Erdély, valamint a Tiszántúl és a Bánság keleti fele. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (Jugosz­lávia) kapta a Bánság nyugati felét, Bácskát, Dél-Baranyát és a Muraközt. Ausztria pedig az Őrvidéket (Burgenland) csatolhatta el.

Magyarország a békekötéssel függetlenné vált. ­Horthy Miklós kormányzó és környezete restaurálta az 1918-ban megbukott rendszert, ismét visszaállt a királyság intézménye, azaz a király nélküli királyság, s az országot a két világháború között Horthy Miklós, mint kormányzó irányította (1920–1944).
A trianoni békétől eltelt időszakban – a szocialista éra kivételével – minden korban ébren tartották a ­Trianont elítélő véleményeket, a propaganda csak úgy emlegette, hogy „megcsonkították” az országot, igazságtalanság történt szó nem esett a magyar felelősségről, a világpolitikai mozgásokról a miértekről. Pedig a megbékélés előbbre vinné Magyarországot, a másokkal való hatékony együttműködés több eredményt hozhatna.