Más szemmel: A második Magyar Köztársaság kikiáltása

Részlet Mitták Ferenc könyvéből

1946. február 1-jén Magyarországon, Budapesten másodízben kiáltották ki a Magyar Köztársaságot (az első 1918. november 16-án volt). Az Országház előtt hatalmas, éljenző tömeg fogadta a nagy eseményt.

Az előzményekhez tartozik, hogy a II. világháborús harcok befejeződése után egy demokratikus fejlődés kezdődött, az 1945. évi novemberi nemzetgyűlési választásokon a „polgári tábor” szinte egyöntetű támogatását élvező Független Kisgazdapárt szerezte meg az abszolút többséget, a szavazatok 57%-át. A választás után koalíciós kormány alakult, amelyben a szociáldemokrata, parasztpárti és kommunista miniszterek is helyet kaptak.

1945 decemberében és 1946 januárjában hosszas aggályoskodások és viták után a koalíciós felek elfogadták a köztársaság eszméjét. A nemzetgyűlés 1946. január 31-én elfogadta a királyság megszüntetéséről és a köztársaság megteremtéséről szóló 1946: 1. törvénycikket. A köztársasági elnök jogkörének meghatározásakor azon álláspont győzött, hogy gyengébb elnöki jogköröket állapítsanak meg: az elnök 15 napon belül kihirdetni tartozott a törvényeket, a Nemzetgyűlést 30 napra elnapolhatta, a képviselők kétharmadának indítványára fel is oszlathatta. Képviselte az országot a külfölddel szemben, kinevezhette a miniszterelnököt (a parlamenti arányok figyelembevételével), bármilyen döntése csak a miniszterelnök vagy az illetékes miniszter ellenjegyzésével lépett érvénybe, a személye sérthetetlen volt. (Ezekből sokat átvettek 1989-ben, a harmadik Magyar Köztársaság elnökének jogkörei közé.)

Az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény szavatolta a demokratikus szabadságjogokat is: „Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához, és a méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog, s a részvétel joga az állam és az önkormányzatok életének irányításában”. (Hiányosság volt, hogy külön törvényekben nem kodifikálták, konkrétan mit jelentenek az egyes alapjogok.)

Az elfogadást követő napon, 1946. február 1-jén már sor került a köztársaság kikiáltására és a köztársasági elnök megválasztására. E naptól Tildy Zoltán protestáns lelkész, a Kisgazdapárt vezetője lett a köztársasági elnök. Személyét a Nemzetgyűlés választotta meg 4 éves időszakra. Miniszterelnökké pedig 1946. február 4-étől Nagy Ferenc kisgazdapárti politikust nevezték ki (választották meg).

Az 1946-os köztársaság kikiáltásának jelentőségét az adta, hogy végérvényesen megszűnt a királyság Magyarországon, s elindulhatott a polgári demokrácia korszaka. Az eufóriában azonban nem tudta senki sem, hogy ez a folyamat csak pár évig, 1948-ig, a kommunista hatalomátvételig fog tartani.

Megjegyzések, felvetések, gondolatok:

A magyar köztudatban – még a politikai vezetésben sem – nincs kellően tudatosulva és megbecsülve az 1946. február 1-jén létrejött második Magyar Köztársaság jelentősége. Az esemény sajnos, „elfelejtődött”; kár érte, mert nagy változást hozott: királyság megszűnése, demokratikus átalakulás, köztársaság.

Az I. (Szent) István király által megalapított Magyar Királyság 946 év után szűnt meg, 1946-ban. Korszakos jelentőségű esemény volt, ezt nem ártana a jelenben is hangsúlyozni. Hozzátéve, hogy más keretek között, kisebb földrajzi területen jött létre a Magyar Köztársaság. Ez a mai napig így áll fenn, ez a szilárd status quo.

A jelenben nem a korábbi, sok évszázados Magyar Királysághoz, annak területi nagyságához kellene hasonlítani Magyarországot. Megváltozott sok minden a világban, a múlthoz nem lehet visszatérni. Az emlékeket, hagyományokat ápolni kell, de botorság azt hinni, hirdetni, hogy visszaállítható a múlt nagysága, legalábbis békés úton nem. A háborútól pedig mentsen meg az isten. Mint ahogy nem tér vissza a Római Birodalom, a Német-Római Császárság, a Dzsingisz Káni Tatár Birodalom, a Török Birodalom vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia. A változást el kell fogadni, az ország vezetésének pedig el kell fogadtatnia, nem pedig uszítani, több mint 100 évvel Trianon után hamis illúziókat táplálni.

Sok mindent újra kellene gondolni, értelmezni, hogy valós célokat lehessen kitűzni. Néhány példa: az 1990-es rendszerváltáskor nem volt szerencsés a koronás címer választása, a Szent Korona-tan felélesztése; a Szent Koronát (igaz, csak 2000-ben) az Országházban elhelyezni, továbbra is a Nemzeti Múzeumban lenne a helye; ismét foglalkozni kellene a „magyar nemzet” fogalmával, nem biztos, hogy azon magyarok, akik nem Magyarországon élnek és dolgoznak, ők a „nemzet” részei, ők is magyarok, de más államok állampolgárai és magyar nemzetiségiek, (példaként említve, az amerikai, ausztráliai stb. magyar nemzetiségiek nem a „nemzettest” részei, magyarok, akikkel tartani kell a kapcsolatot, segíteni őket, hogy a hagyományokat megőrizhessék).
A határon kívül élők túlzott támogatása anyagiakban (pl. templomok felújítása, intézmények építése, sport pénzelése, pártok támogatása stb.) meghaladja az állam pénzügyi lehetőségeit, tulajdonképpen más államok gyarapítását szolgálja, miközben Magyarországon is sok elmaradt térség igényelne támogatást, a szegénység pedig nagyobb támogatást.

Összegzés:

1944 vége és 1948 között felcsillant annak a reménye, hogy a II. világháború borzalmai után Magyarországon megteremthető a polgári demokrácia. Újraszerveződtek a pártok, megkezdődött az ország helyreállítása, átalakítása, a volt Horthy-rendszer eltörlése. A folyamat fontos, meghatározó eseménye volt 1946. február 1-jén a köztársaság kikiáltása, a közel ezeréves királyság megszüntetése. A mai Magyarország feladata lenne, hogy ezt az eseményt méltóan tartsa számon, emlékezzen rá és az akkori személyeknek megadja az utókor elismerését, tiszteletét.

A nyitóképen: Tildy Zoltán köztársasági elnök (balra) beszédet mond a Parlament előtt 1946. február 1-jén, a Magyar Köztársaság kikiáltásának alkalmából