Befejezetlen történet

Képekről, képzőművészetről Fazekas Leventével

Balpataki Katalin

A tehetséggondozás Százhalombattán mindig is kiemelt fontosságú volt. Ennek köszönhetően számos képzőművész él, élt, alkot és alkotott városunkban. Önmagában a képzőművészetből megélni sosem volt egyszerű, de napjainkban talán minden eddiginél nehezebb. Képzőművészeti pályafutásáról, életéről, terveiről Fazekas Levente képzőművésszel beszélgettünk.

– Önnél is úgy kezdődött, hogy már gyermekkora óta szeretett rajzolni?

– Igen, már kora gyermekkoromtól kezdve szerettem firkálni, rajzolni, ezért a szüleim elvittek László Bandyhoz, a Látás Iskolájába, ahol rengeteget tanultam. Aztán jött a tinédzser kor és minden fontosabb volt annál, mint hogy képezzem magam, ezért az egészet abbahagytam. De szabadidőmben továbbra is rajzolgattam. Majd László Bandy hatvanadik születésnapjára rendezett kiállításon döntöttem el, hogy ezt meg szeretném rendesen tanulni, úgyhogy ismét járni kezdtem hozzá. Tudatosan, nagy lendülettel folytattam a tanulást. Eljártam a művészettörténeti előadásokra, igyekeztem mindent magamba szívni. Bandy nem csak technikákat, hanem képzőművészetet is tanított. Neki köszönhetem, hogy képzőművész lettem.

– A tehetsége családi örökség?

– Akár az is lehet. Nincs a családban más képzőművész, de édesanyám szeret rajzolni, ruhákat is tervez, apai ágon pedig sok a tervezőmérnök. Nyilván a tőlük öröklött tehetséget sikerült sok tanulással, gyakorlással képzőművésszé fejleszteni magam.

– Amikor újra elkezdett Bandyhoz járni, az volt az a pont, amikor elhatározta, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

– Akkoriban nem nagyon gondolkodtam ezen. Középiskolás korom óta dolgozom itt-ott, az, hogy majd egyszer mivel akarok foglalkozni, pénzt keresni nem foglalkoztam. Azt gondoltam, hogy ehhez van tehetségem ezt fejleszteni kellene, ezzel akár pénzt lehet is majd keresni. Gyorsan fejlődtem, pikk-pakk megtanultam rajzolni, majd jött a festés. Szépen lassan kialakult, hogy igen, ez az, amivel foglalkozni szeretnék. Akkor más világ volt, még voltak ösztöndíjak is, amit ha az ember megkap meg tud élni a rajzolásból, festésből. A főiskolára is azért jelentkeztem, hogy még többet tanuljak, még nagyobb esélyem legyen egy-egy ösztöndíjat megcsípni. Pechemre mire végeztem az egyetemmel, gyakorlatilag megszűnt a hazai ösztöndíjrendszer.

– Ennek ellenére érettségi után mégsem jelentkezett azonnal.

– Egyrészt még akkor nem éreztem magam felkészültnek egy felvételihez, másrészt nekem akkoriban itt Százhalombattán volt dolgom, ami teljes embert igényelt. Tiniként saját bőrömön tapasztaltam, hogy Százhalombattán nincs a fiatalok számára egy olyan közösségi tér, ahol együtt lehetnek. Jobb híján az Arany János Általános Iskola előtti padokon ücsörögtünk, éltük a társasági életünket. Gyakran igazoltattak is minket, de hát nem volt mit felróni nekünk, úgyhogy békén hagytak. Aztán egy idő után ez már tudatos program volt, főleg a testületi ülések idején. A „zajongásunk” zavarta az üléseket, ezzel próbáltuk felhívni a bent ülők figyelmét arra, hogy mi fiatalok nem tudunk hova menni. Ez még a mobiltelefonok világa előtt volt és akkor tényleg csak a parkokban, a Duna- vagy Benta patak partján tudtuk együtt eltölteni az időt. Persze mehettünk volna kocsmába is, de tizennyolc éven alul az is problémás. Mi csak egy kulturált helyet szerettünk volna, ahol együtt eltölthetünk némi időt. 2005-ben törekvésünk sikerrel járt.

Volt egy komoly megbeszélés a polgármesterrel, néhány képviselő jelenlétében, ahova konkrét tervekkel érkeztünk. A Barátság Művelődési Központ alagsorában kaptunk egy helyet, ahova csak úgy be lehetett térni, ahol programokat szervezhettünk magunknak. Ez volt az IKSZ, az Ifjúsági Klub Százhalombatta. Ezt csináltam főállásban. Sajnos nem volt hosszú életű. Egy idő után „bűntanyává” kiáltották ki, rengeteg bejelentés volt, mert egyes programok után a fiatalok hangoskodva mentek haza. Már a második évben látni lehetett, hogy akkora a lakossági nyomás, hogy meg fog szűnni. Ráadásul a fizetésem sem volt kielégítő, ezért jelentkeztem mégis az egri Eszterházy Károly Főiskola festő szakára. Jó döntés volt, soha addig és azóta nem éltem olyan anyagi biztonságban, mint akkor.

– Valahogy a battai tehetségek, ahogy ön is, az egri Eszterházy Károly Főiskolán (ma Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen) végeztek. Ez hagyomány, vagy van valami más oka?

– Ennek az az oka, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen kívül nagyon kevés felsőoktatási intézményben van festő szak. Ezek közül kétségtelenül az egri egyetemen vannak a legjobb tanárok, legjobb festők, ott a legjobb a képzés. Úgyhogy felvételin sokan eleve az első helyen jelölik meg az egri képzést, ha nem akkor a Képzőművészeti Egyetem után másodiknak. Amikor oda jártam, akkor vezették be a Bolognai rendszert, ami sok fennakadással járt, de nem ment az oktatás rovására, sőt.

– Az iskola elvégzése milyen lehetőségeket ad?

– Csak az alapszak elvégzésével képzőművészként el lehet helyezkedni színházi díszletfestőként, a filmkészítés világában grafikusként. Akármennyire furcsa, de grafikusként kell a legkevesebb kreativitás, hiszen a megbízók konkrét elképzelésekkel keresnek fel, nem, vagy nagyon nehezen igénylik a kreativitást. Én ezt „hentesmunkának” hívom.

Nagyon kevesen tudnak megélni csupán a képzőművészetből. Sokan a street art felé fordultak, de azt is inkább külföldön végzik, mert itthon erre még nem nagyon van igény. Főleg ha fizetni is kell érte.

A mester szak elvégzésével már lehet oktatni is. A legtöbben ezt a vonalat választották – én is elvégeztem – és emellett végzik saját művészetüket. Addig, amíg meg tudják venni az alapanyagokat, amíg marad még energiájuk a tanítás, a család mellett a művészkedésre. Az én életművem nagy része csomagolópapíron van, mert sokszor voltam csóró.

– Mi a különbség a képzőművész és a festőművész között?

– Festőművész az, aki így, vagy úgy megtanult rajzolni, festeni és lemásol valamit. Mert rajzolni bárkit meg lehet tanítani, még jól rajzolni is. De ők, jól vagy rosszul csak másolnak. A képzőművész azt festi le, amit belelát a témába, a képeiben benne vannak a gondolatai, érzései. A képzőművész nem a festészetről szól, belső motiváció nélkül nem lehet valaki képzőművész. Ez az, amit keresnek a felvételizőkben is. Szula Zsuzsával mi ezt úgy hívjuk, hogy szubjektív realizmus, azaz ezt élem át, ezt adom ki magamból.

– Az ön képeinek zöme nagyon depresszív. Ennyire borúsan látja a világot?

– Igen, mert depresszív a világunk. Bár jól érzem magam ebben a világban, de hajlamos vagyok a depresszióra. De ha szétnézek az engem körülvevő világban több a baj, mint az öröm. Ezt látom, ez van bennem, ezt festem le. Szoktam mást is rajzolni, de azt nem mutogatom. A legtöbb rajzom kukában végzi, nem gyűjtögetem.

– Hogy kell elképzelni, hogyan jelentkezik az alkotási vágy?

– Az én agyam folyamatos munkában van. Állandóan firkálgatok, rajzolgatok. Ezekből születik egy kép, aztán próbálom máshogyan is megalkotni. Minden egyes kép egy tanulmány. A belső világ automatikusan jön.

– A kiállításokon való szereplés miért annyira fontos egy képzőművész számára?

– Azért, mert a képzőművész nem magának, hanem magától fest, a világnak, amit a világnak látnia kell, különben nincs értelme az egésznek. Ez egy visszaigazolás. Művészként akkor tudsz érvényesülni, ha sok képedet megveszik. Akkor veszik meg, ha látják a térben, a vásznon, a falon.

– Önnek volt több egyéni és csoportos kiállítása is. Hogyan történik ez?

– A csoportos kiállítások mindig valamilyen közösséghez kapcsolódóan jönnek létre. A Látás Iskolája és a SZIKE rendszeresen rendez kiállítást a tanítványok munkáiból. Itt szerepeltem én is először. Aztán ha egy-egy, általában független galéria, vagy művelődési ház felfigyel az alkotóra, akkor meghívják önálló kiállításra is. Önálló kiállítás esetén általában rábízzák a művészre a koncepciót, de sok helyen kurátor is segíti a munkát. A kiállítási lehetőségekhez kapcsolatrendszer kell, különösen ha külföldön szeretnénk kiállítani. Nekem is így sikerült kiállítanom Londonban, Rómában, Stockholmban és Ausztria több városában is bemutatni egy-egy képemet.

– A kortárs művészet megbecsülése Magyarországon még mindig nagyon alacsony. Mennyire lehet eladni egy-egy festményt?

– A kiállítások például erre jók. Meglátja, megtetszik, megveszi, otthon kiteszi. Befektetési célból itthon nagyon ritkán vásárolnak kortárs műveket. Van egy-két olyan kortárs művész, még ha nem is annyira jók, akik nagyon sok energiát fektetnek az önmenedzselésbe. Ők el tudnak adni viszonylag sok képet, talán meg is tudnak élni belőle. Nekem van néhány olyan vásárlóm, akik gyűjtik a képeimet. Van, aki külön gyűjt erre. A Stockholmban kiállított képemet egy ottani galéria vásárolta meg a kiállítás után. Volt már internetes eladásom is, de az nagyon ritka.

– Ön szerint Magyarországon miért idegenkednek ennyire a kortárs művészettől?

– Nálunk egy festményre még mindig anyagi értékként tekintenek. Ráadásul sokszor nem is értik. Egy realista festményt – még ha silány minőségű is – könnyebb eladni, mint egy képzőművészeti alkotást. A hazai otthonokban inkább tesznek ki egy plakátot, mint egy festményt, ez még mindig úri dolog. Aki meg értékeli a kortárs művészetet, annak általában nincs pénze. Van ugyan néhány olyan gyűjtő, aki azért vásárol, hogy megtartsa a világnak, de a klasszikus műgyűjtők általában úgy vásárolnak festményt, mintha egy yachtot vennének.

Külföldön általános, hogy a helyi képzőművésztől vásárolnak képeket és azt helyezik ki és a látogatóknak büszkén mesélik, hogy egy helyi festő műve. Ez nálunk nem szokás.

– Az egyetem elvégzése után csak hosszabb-rövidebb ideig dolgozott a szakmájában. Nemrég az Érdi Galéria vezetője is volt. Nem lehet ebből megélni?

– Egyáltalán nem. A diploma után az Arany János Általános Iskola és Gimnáziumban voltam óraadó. Azt a minimális fizetést is csak hónapok múlva kaptam meg. Feladtam. Dolgoztam grafikusként, mint említettem „hentesmunkát” végeztem, minimális kreativitással, rengeteg munkával, de ott sem fizettek meg. Az Érdi Galéria vezetőjeként sem fizettek meg és ott is rengeteg volt a feladatom. Egyszerűen elegem lett és kiléptem.

– Ezek után félve kérdezem meg, hogy mik a tervei a jövőre nézve?

– Jelenleg László Bandynak segítek a Szikében, próbálkozom az Ifjúsági Műhely fenntartásában is. Ehhez kapcsolódóan László Anikóval készítettünk egy tanulmányt is, de nem értünk vele célt, már pályázati forrás sincs hozzá. Pedig szívesen csinálnék Százhalombattán egy normális közösségi teret. Húsz évesen már csináltam, azóta végzettségem is van hozzá.

Hogy merre tovább mostanában kezd körvonalazódni. Mivel Magyarországon jóformán tíz éve nincsenek művészeti ösztöndíjak, ezért külföldi kiírásokat keresek és pályázok meg. Ha sikerül egy jót megnyerni, akkor szabadon alkothatok, és ha szükséges akár mellékállást is vállalhatok.