Vannak történetek, amit el akarok mondani

Beszélgetés múltról és jelenről Mezei Márk íróval

Balpataki Katalin

Élménydús gyermekkora Százhalombattához köti. Középiskolás éveit Budapesten a rendszerváltás időszaka színesítette. Eközben egy véletlen folytán megismerte családja vallását, ami identitása szerves részévé vált. Két nagy sikerű regénye jelent meg mostanáig és a harmadikon dolgozik. Mezei Márkkal a százhalombattai gyermekkoráról, életének alakulásáról beszélgettünk.

Az ön családja is beköltözött Százhalombattára és ön már ide született. Mi ennek a története?

Az édesapám a nagyszüleimmel a Szovjetunióból költözött Magyarországra. Apai nagymamám orosz, nagyapám magyar, az édesanyám lengyel származású. Édesapám, aki Moszkvában is tanult a Dunai Kőolajipari Vállalatnak volt a párttitkára, és ha jól emlékszem a szociális ágazat igazgatója volt. Édesanyám a TEHAG-ban dolgozott. A nyolcvanas évek közepén elváltak és én az édesapámmal a nagyszüleimhez, Pestszentlőrincre költöztem. Ez a nyolcadik osztály második félévére esett, de iskolát nem váltottam, hanem a Nagyvárad térről induló munkásbusszal jártam vissza battára. Édesanyám egy darabig még Százhalombattán élt, majd visszaköltözött Lengyelországba. A rendszerváltáskor, 1989-ben édesapám az elsők között vált munkanélkülivé, de kiváló orosz nyelvtudásával fordítói munkákat vállalt, majd nyugdíjas lett.

Hogyan emlékszik százhalombattai gyermekkorára?

Mivel a szüleim nagyon elfoglaltak voltak, igazi, klasszikus kulcsos gyerek voltam. A DKV óvodájában voltam óvodás és az általános iskolát az 1. Számú Damjanich úti Általános Iskolában végeztem el. Az egy kimondottan csodálatos hely volt, nagyon szerettem oda járni. Nem olyan régen volt osztálytalálkozónk és nagyon furcsa volt felnőtt fejjel visszamenni az épület falai közé, de abszolút emlékeztem, hogy hol játszottunk, hol volt az iskolaudvar. Volt egy nagyon jó iskolakönyvtár is, ahova imádtam járni.

Gyerekként nagyon szerettem Százhalombattán élni. Boldog, kiteljesedett és gondtalan gyerekéletem volt. Százhalombatta a ’70-80-as években képes volt mindent megadni, amire egy gyereknek csak szüksége volt. Először is szuper játéklehetőségek voltak: csapatokba verődve játszottunk, hatalmas volt a biztonság, mindenki kulccsal a nyakában mászkált, és soha, senkinek sem esett semmilyen baja. A DKV üzemeltetette a Csónakházat, ahol lehetett tekézni és nagyon jó volt a büféje. Nem voltam jó gyerek, sokat verekedtem, és rengeteget fociztam.

Imádtuk, szinte meg voltunk veszve a papírgyűjtő versenyért. Akkor szinte mindenki járatott legalább egy újságot és ezeket lakásokba becsengetve szedtük össze. Nagyon örültünk és külön hálásak voltunk a vastag és nehéz IPM magazinért. Szinte egész évben ezt a versenyt vártuk, ami egy nagyon jó hangulatú küzdelem volt, amit áthatott a tiszta és romlatlan versenyszellem.

Akkor nagyon komolyan vették a sportot. Én is sportoltam, egyesületben úsztam. A tanuszodában tanultam meg úszni és utána versenyszerűen úsztam, apró, de számomra fontos eredményeket is elértem, még a Népsportban is benne voltam. Reggel és délután is volt edzés. Reggel fél hattól hétig, délután, ha jól emlékszem öttől fél hétig, így csak a vacsorára értünk haza.

Amikor az ember öregszik akkor retrospektív, felfényeződnek a gyerekkori évek, de én arra emlékszem, hogy szuper jól éreztem magam. A késő kádárizmus zárványaként egy csodálatos védett öböl volt Százhalombatta. És ez a része kimondottan jó volt.

Mi volt akkor a rossz?

A rossz része, ami beárnyékolja a gyerekkori éveimet, hogy nagyon sok gyerek lett asztmás abban az időben. Hogy mitől, azt viszonylag nehéz kideríteni, de erre akkor nem nagyon volt gyógyszer. Amikor én fulladtam, az tényleg fulladás volt, amire csak évekkel később lett gyógymód. A DKV az olyan beteg gyerekeket, mint én is külföldi szanatóriumokban kezeltette, így nagyon sok időt töltöttem az NDK-ban és Lengyelországban tüdőszanatóriumokban. Ez a része pedig nagyon rossz volt. A többi része viszont nagyon jó volt. De ez is kettéágazik. Az én szüleim nagyon elfoglaltak voltak és szinte semmit nem törődtek a gyerekneveléssel, ami rossz volt. A hiányzó törődést viszont megkaptam a környezetemtől.

Édesapja beosztásából kifolyólag kivételezett helyzetben volt?

Nem tudom, hogy kivételeztek-e velem. Felnőttként már nehezen tudom megítélni, hogy az általános iskolai eredményeim az a valós képességeimnek szóltak-e, vagy az apám pozíciójának. Ez már örökre kibogozhatatlan marad. Másrészről, ha eggyel hátrébb lépek, és egy kicsit távolabbról nézem ezt az időszakot akkor nyugodtan mondhatom, hogy ez igenis egy kőkemény kommunista rendszer volt, ahol az apám párttitkárként összejárt a tanácselnökkel. Én ebben nőttem fel, nekem gyerekként ez volt a normális. Az én apám nyilvánvalóan a rendszer kegyeltje volt, aminek ráhatása volt az én életemre is. A tanárok szerettek, de talán ez a szeretet sem volt mindig teljesen önzetlen, hiszen például az iskolabuszt is az apámtól kellett igényelni.

Én nagyon szerettem tanulni, nagyon jó tanuló voltam és borzasztó jó tanáraim voltak. Az egyetlen dolog, ami nehézséget okozott – bármilyen fura is ezt íróként mondani – a helyesírás és a magyar nyelv. Ennek két oka van – az első, amit csak már utólag tudok, hogy diszlexiám van – azaz nem látom rendesen a szavakat. A másik, hogy otthon leginkább oroszul beszéltünk, ha magyarul, akkor pedig mindenképpen hibásan. Ezért a nyelvhelyességgel nekem erős gondjaim voltak. Amit viszont nagyon jól kezelt Vas Eta nevű magyartanárnőm, aki szigorúan, mégis emberségesen állt ehhez a kérdéshez. Érdekes módon az osztályközösségben, vagy a baráti társaságban ez nem jelentett gondot. Legalábbis nem emlékszem arra, hogy ha hibásan beszéltem, az gúny, vagy megvetettség tárgya lett volna.

Könnyen lehet, hogy a papám pozíciója miatt a nyári szünetekben, már az általános iskola negyedik osztályától is fizikai munkát végeztem, először a postánál, utána pedig a hozzá tartozó vállalat akarattyai üdülőjében. A postán kaptam egy kempingbiciklit, aminek az elején volt egy doboz tele újságokkal, amit Dunafüreden árultam. Bekiabáltam a telkekre, hogy vehetnek újságot, és mivel ott nem volt újságos, nagyon hálásak voltak ezért. Bőségesen kaptam borravalót, amiből a dunafüredi cukrászdában fagyiztam, illetve ősszel iskolabélyeget vettem belőle.

A DKV-nak Balatonakarattyán és Csopakon volt vállalati üdülője, ami az apámhoz tartozott. Hatodikos koromtól kezdve nyaranta már Akarattyán dolgoztam. Ez nagyjából kimerült a konyhai munkából és a levél gereblyézéséből. Cserébe kaptam szállást, ellátást és volt egy Jenő bácsi csónakház vezető, akitől tökéletesen megtanultam szörfözni és vitorlázni. Ilyen szempontból a szabadság szűk körében a balatoni vitorlázás mindenkinek nagyon nagy élmény volt akkor, mert külföldre nem nagyon mehettünk, de a Balatonra vitorlázni bármelyik hétvégén le lehetett menni.

Az ön keresztneve a hetvenes évek Magyarországán szinte nem is létezett. Emiatt sem gúnyolták?

A nevem miatt nagyon sokat szomorkodtam akkor. Akkor a Márk még meglehetősen szokatlan név volt Magyarországon. Mivel az apám orosz, a mamám lengyel és Magyarországon éltek, olyan nevet akartak adni nekem, ami minden nyelven létezik és még Nyugat-Európában is van értelme. Tehát a praktikum figyelembevétel egyszerűen patikamérlegen kimérték. A nevem miatt pedig kétszeresen is hátrányos helyzetben kerültem. Egyrészt Mezei, mint mezei zsurló, mezei egér, mezei cickány volt állandó viccelődés tárgya, másrészt az akkor divatban lévő Márka üdítő kupakakciója miatt. Valamivel mindig megtaláltak. Húsz-harminc évvel később, mondjuk úgy, történelmi elégtételt kaptam ezen a téren a sorstól, mert ma már nagyon divatos és elfogadott a Márk név.

A középiskolát már budapestiként kezdte, egy rendkívül izgalmas időszakban.

1987 és 1991 között voltam gimnazista az ELTE Apáczai Csere János Gimnáziumában. Budapest alapból lenyűgözött, ráadásul ez volt Magyarország félmúltjának talán legizgalmasabb időszaka a közéletet tekintve. Az új újságok, zenekarok, filmek, szórakozóhelyek teljesen elvontak a tanulástól. Úgyhogy itt már közel sem voltam olyan jó tanuló, mint az általános iskolában. Nem rögtön az érettségi után, de szereztem két diplomát. A JATE-n médiát és Cambridge-ben vallástörténetet tanultam. Elkezdtem Lampeterben a doktori képzést is, de az élet elsodort, nem fejeztem be és ma már nem is tartom annyira fontosnak.

És közben egy ártatlan rákérdezés következményeként rátalált családja elhagyott vallására, amiről addig semmit sem tudott. Ez a kérdés, ha nem is azonnal, de gyökeresen megváltoztatta életét.

A gimnáziumban a magyar tanárom valamiért rákérdezett, hogy nem vagyok-e zsidó, amiről addig én akkor semmit sem tudtam. Az apámat kellett erről megkérdeztem és ő nagyjából el is mondta akkor a családunk történetét. Az apai nagymamám zsidó, vallásos nevelést kapott és gyermekkorában tartotta a vallási törvényeket, előírásokat, de a házasságkötése után elhagyta azt. Mivel a nagypapám erős kommunista volt, így a papám és a testvére sem kapott vallásos nevelést. Nálunk abszolút nem volt téma a zsidóság, maga a szó sem merült fel soha. A nagymamám is csak élete utolsó pillanatában, a kórházban mesélt vallásos gyermekkoráról.A zsidó családi múltamnak sokáig nem is volt napi relevanciája. Akkoriban, néhány vadhajtást leszámítva, a közbeszédben sem volt zsidózás. Talán csak az értelmiségen belüli kiszorítósdiban, a népi-urbánus vitában volt jelentősége, de a normál hétköznapokban amennyire arra emlékszem, ez nem volt beszédtéma.

Még gimnazista voltam, amikor az akkor még Szovjetunióban élő zsidó rokonaink szerettek volna Izraelbe kivándorolni. Ez akkor csak úgy volt lehetséges, hogy családlátogató meghívólevelet küldtünk nekik, aminek segítségével Magyarországra jöhettek és innen tudtak továbbmenni Izraelbe, majd onnan a család egy része New Yorkba, a brooklyn-i haszid zsidó közösségbe költözött. Ekkor már felmerült bennem, hogy el kellene mennem Izraelbe. Aztán egy budapesti éjszakán a Hunnia mozi kávéházában találkoztam egy rabbival, aki a beszélgetésünk során rákérdezett, hogy miért nem megyek el Izraelbe. A következő hétfői napon elmentem a zsidó bevándorlási szervezethez és azon a héten, csütörtökön már a repülőn ültem.

Nem vallásos kibucban voltam, fizikai munkát végeztem, de annak ellenére, hogy magával a vallással később találkoztam szinte azonnal természetessé vált zsidóságom. A zsidóságnak hagyományi, állami, népi és vallási része van. Mindegyiket külön-külön kell megérteni, hogy az egészet megértsük. Amikor hazajöttem egy Amerikából Budapestre költözött ortodox rabbitól kezdtem el a vallást és a hagyományt alaposabban megtanulni, aki olyan szeretetteljes, odaadással, törődéssel, alázatos figyelemmel és finom tereléssel jelölte ki az utat, hogy egyszerűen nem tudtam nem megérezni a vallás hívását. Nem erőltette, hanem szépnek mutatta be a törvényeket és a hagyományokat. Ez egy nagy egymásra találás volt. Akkor nagyon sokat és nagyon intenzíven tanultam nála, majd újra visszamentem Izraelbe egy jesivába tanulni. Utána átmentem Antwerpenbe, Londonba, ahol a legszigorúbb irányzatú vallásos közösségekben éltem, tanultam. Csodálatos tanároktól tanultam úgy, hogy másnap is kedvem volt tanulni, akik belém táplálták az élethosszon át való tanulás igényét.

Mit adott a zsidósága önnek?

Azt tudom, hogy akkor mit adott. Nekem szétesett, mai divatos kifejezéssel élve, erősen diszfunkcionális családom volt, ahol igazából semmilyen törődést, szeretetet, vagy figyelmet sem kaptam, ami csak részben tudható be a szüleim személyiségének. Ma már azt gondolom, hogy tulajdonképpen nem volt erre vonatkozó hasznos és praktikus tudásuk. Egy diszfunkcionális család helyett a zsidóságban találtam meg azt a szeretettel teli, önzetlen, törődő, segítő, támogató közösséget amire szükségem volt. Tehát mindazt, amit valójában a szüleimnek kellett volna megadnia. Ezt, számomra ismeretlen, de nagytudású rabbiktól – akik az idejük jelentős részét a híveknek szentelik – kaptam meg.

Eddig két regénye jelent meg és most dolgozik a harmadikon. Mi késztette az írásra és hogyan sikerült megjelentetni?

Én sokáig politikai kommunikációval foglalkoztam, és a munkámból adódóan rengeteg szöveget írtam. Egész életemben másoknak írtam, de egy adott ponton úgy éreztem, hogy vannak történetek, amit magam miatt el akarok mondani a világnak, attól függetlenül, hogy az mennyire érdeklődik ezek iránt. Valahogy ezek a történetek fontossá vált, belülről feszítettek, formáltak.

Amikor az első regényemmel elkészültem elküldtem egykori kollégámnak, Nyáry Krisztiánnak. Ő azonban nem reagált akkor rá. Kicsit elkeseredtem, aztán a soros évi gimnáziumi osztálytalálkozómon kiderült, hogy egykori padtársam a Kalligram Kiadónál szerkesztő, ő vett a „szárnyai alá”, teljes mértékben neki köszönhetem az elindulásom. Úgy is mondhatjuk, hogy ő fedezett fel.

A 2018-ban megjelent első könyve, az Utolsó szombat alaptörténete valós. Az olvasók jól fogadták, de érték támadások is. Hogyan bukkant erre a történetre?

Egy antwerpeni vacsorán találkoztam egy idős asszonnyal, aki elmesélte, hogy a Belzi rebét az ő édesapja borotválta Budapesten, Palesztinába való menekülése előestéjén. Akkor erre a történetre, mint egy újabb holokauszttörténetre tekintettem, de azért valahol mélyen sokáig dolgozott bennem. Utánaolvastam, először érdeklődésből majd szándékosan egyre mélyebben ástam bele magam a témába. Aztán végül egy nyaralás során, az akkor még pici gyerekeim délutáni alvása alatt majd hatvan oldalt megírtam. Amikor hazajöttünk úgy döntöttem, hogy akkor már befejezem. Belzi rebe Lengyelországból menekült Magyarországra és innen ment tovább Palesztinába. A regény egy budapesti házban játszódik és Belzi rebe utolsó itt töltött napját, valamint két nő szerelmi történetét, annak végkifejletét meséli el. Ez a két sors egy tragikus pillanatban összeér egy pillanatra. Valóban jól fogadták az olvasók, az ortodox zsidóság részéről azonban sokáig neheztelnek, mert a Belzi rebe történelmi cselekedetének arra a momentumára helyeztem a hangsúlyt, amit a vallásos közösség szeret elfelejteni. Mégpedig, hogy a híveit maga mögött hagyva, őket szökésre nem bátorítva ment el.

Második könyvét, a 2022-ben megjelent Zsidó temetést szintén jól fogadták az olvasók és a kritikusok. Ez a könyv is erkölcsi témát feszeget, de van benne egy vékony szál, amit a recenziók különösen szeretnek kiemelni.

A regény fő motívuma, hogy egy vidéki fiúnak meghal az apja és megjelenik a nagybátyja és innen egy modern antigoné történetté alakul a regény és az válik a központi kérdéssé, hogy isteni vagy az emberi törvények szerint legyen eltemetve a főszereplő édesapja? Kinek van joga dönteni a temetésről, a gyereknek vagy a testvérnek? Ki áll közelebb, ki mondhatja meg, hogy egy ateista zsidónak, hogy milyen legyen a temetése?
A vékony szál, amire az olvasók jól rezonáltak az pedig a történet tengizi szála. Annakidején a Tengizben dolgozók közül sokan súlyos betegségekben haltak meg, de ennek igazából soha nem vizsgálták az okát, soha senkinek nem fizettek ezért kártérítést. Olyan volt ez, mint a battai asztmás gyerekek története, Különböző fórumokon sok-sok történet került felszínre ezzel kapcsolatban, de semminek sem lett következménye vagy folytatása.

Van még valamilyen kapcsolata Százhalombattával?

Az identitásomat tekintve mindig is vidéki, battai gyerek maradok. Ha nem is túlságosan erősen, de azért valamennyire tartom a kapcsolatot az egykori úszótársakkal, osztálytársakkal. Van általános iskolai Facebook csoportunk is. A kapcsolattartásunk formája megváltozott, nem járunk össze, de a social média felületein követjük egymást.

Pár évente személyesen is elmegyek Százhalombattára. Leginkább, ha arra vezet az utam és van rá időm. Ilyenkor sétálok egyet a Fő téren, vagy teszek egy fordulót Dunafüreden.

Sokat változott a város, miközben ugyanaz maradt. Nagyon szuper érzés ráismerni gyerekkorom helyszíneire, ilyenkor mindig erősen feltolulnak bennem a gyerekkori emlékeim is. Nagyon szépnek, gondozottnak látom a várost. Ha lenne zsidó temetője, biztosan szeretném, hogy ott temessenek el.