Életet az életért
Tamási József atya
A kilencvenes években Tiszaföldvár, Homok és Martfű plébánosa voltam. Bár nem a legvallásosabb része ez édes hazánknak, sok kedves lélekkel, többek között fiúkkal és lányokkal voltam, mondhatom, baráti kapcsolatban. Én nem voltam még öreg, ők nem voltak már gyerekek. Én szívesen voltam velük, ők szívesen voltak velem.
Egyszercsak szóltam néhány fiúnak, hogy szeretnék pár napra elutazni Lengyelországba, s jöhetnének néhányan velem. Pár órán belül kiderült, többen is örömmel csatlakoznának hozzám. Így megkértem Attila bátyámat, segítsen. Ő amúgy is diákkori szerelmének köszönhetően komoly kapcsolatot tart egy lengyel családdal és nagyon jól beszél lengyelül.
Hat fiúval indultunk hát útra, két autóval, összesen nyolcan. Irány Krakkó! Csak jó háromszáz kilométer és meg is érkeztünk az ősi, királyi városba. Elfoglaltuk szállásunkat a Renkavka utcában. Számtalan figyelemre méltó helyet tudtunk megnézni két-három nap alatt, amikor hirtelen egy ötletem támadt. Feltettem a kérdést: van-e kedvetek holnap elmenni Auschwitzba? Kicsit meglepődtek, de egyértelműen megszavazták: – Menjünk! Nem sokat gondolkoztak rajta.
Jómagam már jártam az egykori koncentrációs táborban, és az a véleményem alakult ki, hogy jó lenne mindenkinek egyszer eljutnia ide e pokoli helyre, akkor is, ha ez az élmény sokkoló hatású lehet. Hogy ezt a sokkot, hogyan képes egy tizenéves emberpalánta elviselni, nem tudtam. Tény, hogy másnap útra keltünk. Jókedvűen, nevetgélve, hülyéskedve, mint mindig. Ez a hangulatunk kitartott egészen a célig. De amikor kiszálltunk a kocsikból és megláttuk a tábor bejáratát, anélkül, hogy figyelmeztettem volna a srácokat, hagyják abba a nevetgélést, torkukon ragadt , az utolsó vicces szó és úgy olvasták, egymás szavába vágva: „Arbeit macht frei!” A munka szabaddá tesz!
Igen, ezt tanulták az iskolában, de ez most itt nem tankönyv vagy füzet. Itt vagyunk a Haláltáborban. Belépünk a régi szögesdrótokkal védett területre. Ott vagyunk, ahol mintegy négymillió embert végeztek ki. Ha valaki lefényképezett volna bennünket néhány perce és most úgyszintén, miután beléptünk az első barakkba, nem hinné el senki, hogy ez ugyanaz a hat gyerek. Vagy talán már nem is gyerek.
Ez mi? – mondogatják egymásnak, s nekem, mert el sem hiszik, hogy jól látnak. Pedig jól! A terem teljes hosszában, mennyezetig érő üveg fal , mögötte pedig szőrszálak, hajszálak. Ki is hinné, hogy ez a több köbméternyi hajszál ezer és ezer fejről lett levágva. Legyen az illető ősz hajú, öreg, vagy csecsemő, akinek kis kobakján az első hajtincsek nőttek ki. Lám, itt van a rengeteg kuffer és egyéb még szükségesnek vélt, aztán kidobott tárgy. Mint amilyen az a kis gyermek bili ott, amit szükségesnek tartott egy anyuka, hogy becsomagolja a hosszú útra, s lám itt kötött ki.
Na, erről beszéltem, amikor a várható sokkot szóba hoztam. Itt már nem csak a nevetgélés szakad meg, de a szó is. Egy szóval lehet csak kifejezni, amit látunk, s magunk elé képzelünk:
Hihetetlen! – De míg eddig arra mondtuk ezt, amit hallottunk a történelem órán, most kétségtelenné válik. Ez nem hit, vagy nem hit dolga, hanem rémisztő igazság. Így mentünk némán végig a barakkok során, merem állítani, hogy mindnyájan olykor könnyeinkkel birkózván.
De hála Istennek hátra volt még egy barakk, a 14-es számú, amelynek egy egykori lakója miatt muszáj volt ide is belépni.
Az alagsorban, bocsánat, de idegenforgalmi nevezetesség egy egykori, néhány négyzetméteres cella. Tábla, s fénykép jelzi, ki halt itt meg 1941. augusztus 14-én: Maximilien Kolbe.
Ki volt ez a 16670-es számú rab? – kérdezték a srácok, szinte kórusban, s várták tőlem a kielégítő választ.
Egy lengyel kis faluban született a 19. század végén. A ferences rendhez tartozó „minoriták” közösségében lett katolikus pappá szentelve 1918-ban. Lengyelország után az Egyház szívében, Rómában folytatta tanulmányait. Két doktorátust is szerzett, majd nyomdát hozott létre és annak segítségével adta ki a Szent Szűz Lovagjai című folyóiratait, írásait. Elöljárói, mint misszionáriust, Japánba küldték. Nagasakiban szintén nyomdát és kiadót üzemeltetett. Amikor hazatért és kitört a világháború, letaglózva látta hazája megszállását a német csapatok által, s írásaiban el is ítélte a német inváziót. 1941-ben letartóztatták és ide Oswencin-be, német szóval Auschwitz-ba hurcolták.
Egy alkalommal megszökött egy rab abból a barakkból, ahol Kolbe atya is raboskodott. A büntetés kegyetlen volt. Egy bizonyos Fritz nevű német tiszt felsorakoztatta a barakk minden rabját, aztán érzéketlen arccal, botjával rámutatott tíz férfire és intett segédjeinek, induljanak velük az éhségcellába, hogy ott pár napon belül kiszenvedjenek. S ekkor jött a meglepetés. Egy 40-es éveiben járó rab hirtelen előugrott és megszólította a tisztet.
– Volna egy kérésem!
A tiszt alig hitt a szemének. Egy rab meg meri szólítani és kéréssel mer hozzá fordulni? Elordította magát:
– Ki vagy te és mit akarsz?
– Én Maximilien Kolbe lengyel pap vagyok, és azt a rabot ott, az elítéltek közül, szeretném kiváltani. Szeretnék én menni az éhhalálba, helyette!
– Te őrült vagy, de legyen!
És Kolbe atya indult, kilenc társával, ide ahol állunk. Jan Gajownicek, a kétgyermekes apa pedig visszakerült a barakkba.
A fiúk ráncos homlokkal meredtek rám. Én pedig folytattam.
A tíz rab éhségcellájából furcsa hangokra kapták fel fejüket az őrök. Énekszó! Egyházi énekeket énekeltek a szerzetes pap vezetésével. Aztán meg ezt hallják: – Ojce nas… Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
Így telt az első, a második, a harmadik nap. Hangjuk azonban egyre halkabbá lett, miközben néha latinul mormolt valamit a pap: – Ego, te absolvo… Én feloldozlak téged. És meghalt az első, meghalt a második is. Aki még élt, leguggolva a fal tövébe motyogta még Kolbe atya vezetésével: – Ojce nas… Mi Atyánk.
Az első haldoklókhoz még oda tudott lépni a pap, és amikor látta, hogy lelke ott hagyta testét, szelíden lefogta a szemét. Aztán már maga is annyira elgyengült, hogy erre képtelen volt, a rámeredő szemekre tekintve, összeroskadva, de felszentelt kezét felé mozdítva odasúgta ötödször, hatodszor, végül kilencedszer is: – Ego, te absolvo, a peccatis tuis. „Feloldozlak bűneidtől!” És csend lett a cellában.
Kolbe atya még két hét múlva is élt. Egy Fenol injekciót adtak be neki, amire azonnal kilehelte lelkét. Nagyboldogasszony ünnepének vigiliája, előestje volt.
Később a lengyel származású pápa, II. János Pál szentté avatta. Emléknapja minden évben augusztus 14-én van. Képeken sokszor úgy ábrázolják, hogy egyik oldalán jól látszik a szerzetesi csuha, másik vállán viszont csíkos rabruha, rabszámával, a 16670-el.
– És mi lett azzal a Gajownicek nevű rabbal?
– Képzeljétek, megérte a tábor felszabadítását és ott ült az emelvényen, 1979-ben a Szentatya mellett, amikor itt a tábor területén mutatott be szentmisét a pápa. Volt szerencsém látni őt! Mintegy 2 millióan voltunk itt azon a misén…
– Szent Kolbe atya! Könyörögj érettünk!
