Kis százhalombattai ipartörténet
Száz év múlva…
Jankovits Márta
Az ember életében vannak olyan emberek, tárgyak amelyekhez érzelmileg kötődik. Lehet az akár egy intézmény, mint egy iskola, vagy egy település, mint a szülőfalu vagy város. Nekem van még egy, ami a szívemhez közel áll, ez a Téglagyár. Ez az írás részben a saját történetem, részben a gyár története.
A kötődés jóval a születésem, 1951 előtt kezdődött, mégpedig édesapámmal, aki egy tisztán mezőgazdasággal foglalkozó család harmadik gyermekeként született 1897-ben Battán. (A település 1903-ban lett Százhalombatta.) Elvégezte, jó fejű gyermek lévén a Budafoki Magyar Állami Polgári Fiúiskolát, majd inas lett a Ganz Mávag Vagon és Gépgyárban. Ott érte egy ipari baleset, amelyben elveszítette egyik lábát. Földműveléssel már nem tudott foglalkozni, ezért az akkor 20 éves első százhalombattai ipari létesítményben, a téglagyárban helyezkedett el. Iskolai végzettsége miatt még 20 éves sem volt amikor a gyár akkori tulajdonosa, Munk és Fia kinevezte igazgató helyettesnek 1917-1918 körül. Idővel egészen a nyugdíjazásáig, 1959-ig az irodavezetői munkakört töltötte be.
Dolgozott a gyárban annak idején vizes téglát rakodóként egy szép, fekete hajú lány, Ilonka. Szerelem lett egy életre, amelyből három lány született. Elsőnek Ilonka, aki az iroda melletti emeletes ház egyik lakásában született 1927-ben. Nagyapám, Jankovits István, aki a Matta uradalom intézője volt, vett nekik nászajándékba a gyárban egy kantint.
Az esküvő után apám már nem engedte anyámat vizes téglákat emelgetni, ami egyébként a legnehezebb munkának számított a gyárban. Anyám finomakat sütött, szerették a munkások a süteményeit. Nem sokáig laktak a gyárban, mert vettek egy telket az akkori Szent Imre telepen, ma Kossuth Lajos utca. Itt épült fel a családi ház, ahol 1934-ben megszületett Gizike, majd 1951-ben harmadik lányként jómagam. Apám nagyot csalódott, mert fiút szeretett volna, de hamar megbékélt, sikerült jól elkényeztetnie, nemcsak neki, de az egész családnak.
Anyám nem ment vissza dolgozni, a gyermekneveléssel a háztartással, az idős édesanyja ápolásával, valamint két jókora földterület megművelésével volt elfoglalva. Itt mindent megtermelt, amire szüksége volt a nagy családnak.
Apám története egész életében összeforrt a gyáréval, de a saját életem is. Már gyermekként sok időt töltöttem itt, nekem egy nagy játszóhelyet jelentett. Egyszer majdnem nagy baj történt, felmásztam a hegyre, megcsúsztam és a csillék közé zuhantam. Apám nagy rémületére véresen vittek az irodába, ahol ő kötözött be. Annyira örült, hogy nem lett nagyobb bajom, hogy szidás helyett kaptam abból a kemény cukorból, amit a dolgozók védő édességként fogyasztottak.
A gyár ahogy nekem is és sok embernek, az otthonunk volt. Sokan nem értik, de érzelmileg kötődtünk hozzá.
A téglagyár 1896-ban kezdte meg a működését. Egy óbudai cég, a BHON-DRASSE építette a Duna partján, ahol a téglagyártáshoz szükséges, nagyon jó minőségű agyagot találtak. Készítettek egy fa tüzelésű 12 kamrás kemencét 35 méteres kéménnyel. Ebben az időben főleg tömör, nagyméretű téglát gyártottak. Ebből építettek sok battai épületet, mint a híres „gangos” házat, a kultúrházat, az iroda épületét, később egy emeletes lakóházat is, ahol az ott dolgozó családok otthonra találtak. Ebben az épületegyüttesben kapott helyet a lakatosműhelyt kiszolgáló raktár és mellette egy lakát, ahol a Fábián család lakott.
A raktárban dolgoztam egy nyáron, mint kiadó, nyolcadik osztály után. Akkor apám már nyugdíjban volt, de az akkori igazgató, Praczkó József munkát adott nekem. Róla később bővebben fogok írni. Megépült a gyár melletti kikötő, ahonnan uszályokon szállították el a téglát. Idővel teherautón vitték a téglát a vasúthoz, ahol vagonokba rakták. Abban az időben nagyon kevés autó járt a faluban, személyautó nem, csak a teherautó és a busz. A lányok feje piros pöttyös kendővel volt bekötve, úgy álltak az autó platóján, a vezető fülke mögött. Emlékeim szerint a gyári autót Udvardi Gyula bácsi vezette, aki később az induló autóbusz sofőrje lett, amit a falusiak tréfásan „tyúkólnak” neveztek el.
A gyár 1916-ig zavartalanul üzemelt, amikor egy hatalmas felhőszakadáskor a víz elöntötte a völgyet és a kemence felrobbant. Évekig állt a termelés, csak 1924-ben indult újra. Ennek a 100 éves évfordulójára adták át a Dunában talált, renovált csilléből készült emlékművet 2024. november 11-én, megemlékezve az újraindítás századik évfordulójáról és az ott dolgozókról. A felújítást költségeit Százhalombatta város önkormányzata állta.
A „Nagy Háború” után a nagy téglagyártó cégek és utódaik megalapították a Budavidéki Gőztégla és Tetőcserép Gyár Rt.-t, és új gyárat építettek, amelyben 1924-ben indult újra a termelés. Ekkor építették a legmodernebb 16 kamrás HOFFMANN-rendszerű körkemencét. Most már a kémény 65 méteres lett és hozzá tartozott egy fából készült térszárító. Az égetés kb. 1000 fokon történt, ahol már képzett égetők dolgoztak, mint a Nagy Karcsi és a Würth Antal bácsi.
A kemence 112 méter hosszú volt, ahol a tűz 1-2 hét alatt ért körbe. Egyszerre 2-3 kamrában égett a tűz, 5-6 kamrát hűtöttek. Ugyancsak 2-3 kamrában dolgoztak a kihordók és a behordók. A gyárban szétválasztódtak a munkakörök. A csillések, a robbantómesterek, az égetők, a lakatosok, az irodai dolgozók, a rakodók, az árukiadó. Ezt a munkát évtizedekig a Hornyák Marika néni végezte és Sinkó Ferencné Juliska néni.
A gyárat a nagy gazdasági válság idején, 1929-ben újra leállították és 1939-ben indították újra. Ekkor kezdték el gyártani a kisméretű téglát, amihez jobb minőségű un. kék agyagot bányásztak és elkezdték a hódfarkú cserép gyártását.
A gyárat 1940-es évek elején egy székesfehérvári vállalkozó vette meg, az új neve „Lázár János tetőcserép- és gőztéglagyára” lett. Új technológiai újításokat vezettek be, ahol a folyamatos üzemelés miatt egy igazi közösség alakult mindegy 200 fővel. Annak idején rang volt „gyárinak” lenni. Biztos munkahely, biztos pénz. Sokan ebben bízva építkezni kezdtek.
1950-ben új élet kezdődött a gyár életében:, november 1-jén államosították és a Dél Budai Téglaipari Nemzeti Vállalat része lett. A cserépgyártást megszüntették és csak téglát gyártottak. 1953-ban egyesítették a megyében lévő téglagyárakat, Pest megyei Téglaipari Egyesülés lett. 1956-ban a gőzgépeket elektromos gépekre cserélték, gépesítették a csillés munkát. Ebben az időben több mint 10 millió kisméretű téglát, dupla téglát és válaszfalat gyártottak.
A gyár vezetői, mint Tóth István, az első munkás igazgató (akiről Szegedinácz Anna kollégám a Százhalom magazinban hosszan írt), Praczkó József a gyár méltán népszerű utolsó igazgatója mindent megtettek, hogy a dolgozók otthon érezzék magukat. A fiataloknak lehetőséget teremtettek a sportolásra, kulturális programokat szerveztek, élelmiszerboltot üzemeltettek a gyár mellett, hogy a műszak után az asszonyok kényelmesen vásárolhassanak. A gyár vezetése rendszeres orvosi ellátást biztosított a dolgozóknak. Több családi házat is építettek részükre.
1963-ban a gyár a Budai Téglaipari Vállalat részeként működött tovább. Az 1968-as év volt a csúcspont, amikor majd 24 millió kisméretű tégla készült. A battai gyár volt a cég legeredményesebb részlege. Ennek ellenére nem fejlesztették, az addigi technika elavult, aminek hatására a termelés fokozatosan csökkent.
A hatvanas években elindult az Erőmű építése, majd a DKV-beruházás, ahova kellett a munkaerő, ezért a több bér és az új lakótelepi lakások építése sokakat elcsábított a gyártól. A kéménnyel is gond volt, mert a II. világháborúban kapott belövéskor megsérült, de többszöri javítás ellenére 1973-ban a felső részét le kellett bontani.
1990-ben a termelést fel kellett függeszteni, de végül az a döntés született a központ részéről, hogy a gyárat végleg bezárják. Praczkó József igazgatónak köszönhetően az épületeket őrizték, állagmegóvás céljából. Több épület, így a kultúrház, lakóházak annyira rossz állapotban voltak, hogy nem volt érdemes megmenteni. A körkemence és a szárító valamint a gépek sorsa akkor még nem dőlt el, de még ma sem.
Többször említettem Praczkó József nevét, akíről bővebben szeretnék megemlékezni. Erdélyben született Marosszentimrén 1934. november 10 én. 1940-ben, Erdély egy részének elcsatolásakor átjöttek Magyarországra. A szülei többszöri költözés után Százhalombattán kötöttek ki. Már apja és nagyapja is téglagyárban dolgozott, így diákként nyaranta a téglagyárban vállalt munkát. Érettségi után felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetemre, de a katonaság miatt nem tudta tanulmányait folytatni. Leszerelés után visszatért a gyárba. Először bérszámfejtő lett, majd édesapám nyugdíjazása után irodavezető lett. Apám a fiának és utódjának tekintette, nagyon szerette őt, akinek ugyanúgy a gyár érdeke volt az első. Apám a gyár kirablását a Tanácsköztársaság idejében akadályozta meg, Praczkó József a megszűnésekor.
1963-ban bízták meg a gyár vezetésével, majd 1968-ban az érdi téglagyár, majd mindkettő megszűnésével a Törökbálinti Téglagyár vezetését bízták rá. A dolgozók szerették, tisztelték, többen vele mentek Törökbálintra. Munkáját több kitüntetéssel ismerték el.
2005-ben a százhalombattai önkormányzat díszpolgári címet adományozott a következő indoklással: „Ha csak tehette segített másokon. A város korai fejlődési szakaszában, amikor nehéz volt építőanyaghoz jutni, gondoskodott róla, hogy a battai építkezők számára mindig legyen tégla, de más területen is megmutatkozott erős lokálpatriotizmusa és baloldalisága. A téglagyárban bekövetkezett leépítéseknél nem hagyta sorsukra az embereket, segített megoldani, hogy ne maradjanak munka és jövedelem nélkül. Közvetlensége, őszintesége, tisztessége miatt köztiszteletben állt.”
Amit mindenki tudott róla, hogy a segítségért soha nem fogadott el pénzt, esetleg egy üveg italt, amit a hozójával együtt ivott meg. 2008. szeptember 2-án életének egy hirtelen jött súlyos betegség vetett véget.
A Téglagyár utóélete:
A Faluvédő Egylet képviselőiként számtalan értekezleten vettünk részt, egyiken ott volt a már nyugdíjas Praczkó József is. Részünkről az volt a javaslat, hogy a terület, mint sokféle virág és állat védő helye, ne legyen beépítve. Az épületegyüttesben esetleg ipari múzeumot, a területen tanösvényt lehetne létesíteni. Az egylet akkori titkára, Würth Pál volt ennek szakértője, mivel évtizedek óta gondozta, ismerte ezeket a növényeket és állatokat.
Tudtuk, hogy az önkormányzatnak nincs anyagi forrása a gyár teljes rendbetételére, így végül állagmegóvást javasoltunk.
A gyár megszűnése azt eredményezte, hogy a természet visszavette a völgyet, nyílnak, szaporodnak a védett virágok, állatok. Pár éve még őzek is otthonra találtak a területen, amíg az ember asztalára nem kerültek.
Azt, hogy mi lesz a téglagyári völgy sorsa, ma még senki nem tudja, de bízzunk abban, hogy valamikor megtalálják azt a megoldást, ami a közösségnek jó.
*
Az idén, 2024-ben került sor egy, a Dunából kiemelt, renovált csille felavatására, amelyet betonalapra helyeztek, abból az alkalomból, hogy 100 éve indították újra a gyárat. Ez a kerek évforduló teremtett alkalmat arra, hogy a város vezetői, az ott valamikor dolgozók, a leszármazottak ünnepség keretében megemlékezzenek arról, hogy volt egyszer egy Téglagyár.
