Az emlékezés mozaikjai

Szemtanúk és kortársak a holokauszt százhalombattai eseményeiről

1944. májusában a megszálló német hadsereg elkezdte a vidéki zsidóság deportálását, így sor került Százhalombattára is. Találtunk több olyan idős embert is, aki még gyermekként volt tanúja az elhurcolásuknak, az emlék örökre beléjük vésődött.

Százhalombattán több zsidó család is élt. A Schulteisz család, Izidor és leányai: Ilona és Erzsébet. A fiú, Imre még a háború előtt meghalt tüdőgyulladásban. A Reisz család: Izidor az apa, felesége Emma, és a kisebbik fiúk, László. A nagyobbikat, Sándort már elvitték munkaszolgálatra. Egyedül Sándor jött haza, egy Auschwitzot átélt, nem idevaló lányt vett feleségül. Itt éltek halálukig Százhalombattán. A Práger családból a még kisgyerek Misi és nagyanyja, Spitczer Szeréna, akit a falu Szera néninek hívott. Krauszéktól az idős Krausz bácsi.

Valamennyien itt éltek a faluban, jártak az utcákon, kiszolgálták a boltokban az itt lakókat, nem voltak gazdagok. Dolgoztak, mint mindenki más. Egyszer csak azt mondták nekik, hogy adják át mindenüket, 50 kiló csomagot vihetnek, többnyire ruhaneműt. Elindították őket egy útra, amelynek ma már tudjuk mi lett a vége.

Mária, túl a nyolcvanon még élénken emlékszik az akkori történések minden percére:

„…aztán ahogy múlt az idő, fogyott az élelmiszer, bevezették a jegyrendszert. Előírták, fejenként naponta mennyi kenyeret, húst, lisztet és más élelmiszert lehet fogyasztani, és bizony nem volt sok. Éreztük, hogy nem olyan az élet, mint amit megszoktunk. Sok családnál hiányzott az apa, a fiúk. Az első pár évben még nem, de hamarosan megtudtuk mit is jelent a háború. A házunkkal szemben volt a Schulteisz bácsi boltja. Még most is emlékszem a berendezésre, arra, hogy milyen árukat lehetett kapni. Egy napon a lánya, Ilonka szólt nekem, hogy segítsek összeírni milyen tárgyak vannak a lakásban. Akkorra már a boltot bezárták, nem lehetett oda bemenni.

Mariskám – mondta – én írom, te meg idehozod, amit kérek, hogy megszámoljam. Akkor még nem tudtam, hogy a németek leltárt készíttetnek a zsidó származású emberekkel, hogy így vegyék át pontosan az itt hagyott tárgyakat. Porcelánokat, ágyneműt mindent, ami a lakásban található volt. Ebben segítettem. A konyhában volt egy porcelán cukortartó, még kristálycukor is volt benne. Azt az Ilonka nekem adta, sokáig őriztem.

1944. április 23-án aztán jöttek a nyilasok, és a zsidókat teherautóra rakták. Ötven kilónyi csomagot vihettek magukkal, minden mást itt kellett hagyniuk. Szerették őket a faluban, mert sorra jöttek az emberek elbúcsúzni tőlük. Soha nem jöttek vissza. Elvitték Schulteisz Izidort, a két lányát, Ilonkát és Bözsit. A Gizinek szerencséje volt, mert még a háború előtt Amerikába ment férjhez (mások Jolán névre emlékeznek). Akkor vitték el a Prágeréket és a Reiszéket.

Apám nagyon jóban volt Izidor bácsival, aki megkérte apámat, hogy ne kelljen teherautóval menniük, ő vigye át őket lovas szekérrel Érdre valahova a Tuszkulánumba.”

Amikor már tudták, hogy el kell menniük, apa felajánlotta, hogy átviszi őket kocsival Érdre, hogy ne kelljen az utat gyalog megtenniük. Nem volt fogalmuk arról, mi történik majd ott velük. Apa mesélte, hogy az úton beszélgettek, és Ilonka azt mondta neki: „András! Minden társadalomnak megvannak a maga áldozatai, most mi vagyunk azok.”

De azt, hogy soha nem térnek vissza, mi hétköznapi emberek meg sem gondolhattuk. Egyedül Izidor bácsi egy fiatal unokaöccse került haza a családból. A holmijukat kipakolták az utcára és elárverezték. Csak azok, akikben semmi emberi jóérzés nem volt, azok vásárolták meg.”

*

„Gábor gyermekként nagyszüleivel a „Főszegen” laktak a Prágerék és a Reiszék közvetlen szomszédságában.

Velünk szemben lakott Reisz Dori (Izidor – a szerk.) bácsi a feleségével, Emma nénivel. A fiatalabb fiuk, Laci volt már csak otthon, mert Sanyit elvitték munkaszolgálatra. Ha jöttek az angol meg az amerikai bombázók, a mi pincékben húzódtak meg Prágerékkel és velünk együtt. Abban az időben már csak a nagyanyám élt, a testvéremmel nála laktunk, ő nevelt bennünket.

Práger Misi a legjobb barátom volt. Egy-két évvel volt csak idősebb nálam. Sokat játszottunk, csavarogtunk együtt. Egyszer mentem hozzájuk, de a kapujuk le volt ragasztva. Nem nagyon figyeltem oda, nem is értettem miért. Misi édesanyja, Panni néni szaladt elém.

– Mit csináltál? Nem lett volna szabad neked ide jönni!
– Miért nem – kérdeztem.
– Mert akkor téged is elvisznek.
Magához ölelt és azt mondta:
– Tudod fiam, bennünket azért visznek el, mert szegény zsidók vagyunk.
A Hangya kocsmája előtt rakták fel őket egy zárt teherautóra.

Megpróbáltunk Misivel elszökni, már Román Gyuri bácsinál jártunk. De, amikor meglátta, hogy az anyját felteszik a kocsira, elkiáltotta magát:

„Anya!” Lerohant, és őt is elvitték. Az apját, Misi bácsit, a nagyanyját, Szera nénit is. Reiszéket: Dori bácsit, Emma nénit, a Lacit és az öreg Krauszt. Olyan rendes emberek voltak. Voltak földjeik a Parlagokban. Szera néninek volt egy kis szatócsboltja, mindenfélét árult benne. Élelmiszert, háztartási vegyi cikkeket. Vásznat, ruhaanyagot, gombot, még horgot is. Azt mondta nekem egyszer: „Vigyázz az otthonunkra! Azt mondták, összeírnak bennünket és visszahoznak. Ha van aranyékszer, meg pénz, azt hozzuk magunkkal, nehogy ellopják.”

Nagyanyám Reisz Dori bácsival lisztet cserélt petróleumért. Megpróbálta őket Prágerékkel együtt a pincénkben elbújtatni, de a falu éjjeliőre meglátta, ahogy a sötétben lámpával odamegy, és gyanút fogott. Feljelentette őket a csendőröknél, akik a Buzadics-házban tanyáztak akkor, és a pincénkből vissza kellett menniük a saját házukba. Másnap elvitték őket.

A háború után csak a Reisz Sanyi jött vissza egyedül. Öccse, Laci súlyos betegen Franciaországba került és ott is halt meg. Vagyonukat elárverezték. Mindent kihordtak az utcára. Nagyanyám meglátta, hogy az egyik szomszéd turkál a holmijuk között és dühösen rászólt:

– Nem szégyelli magát? Más holmija között turkálni?
– Matild néni! Elintézem, hogy magát is elvigyék.

Nagyanyám nagyon sírt akkor. Sosem bocsátottam meg azoknak, aki segédkeztek az elhurcolásukban.”

*

Márta, Százhalombatta, 1944. március 19., a németek aznap vonultak be az országba. Addigra már jöttek a hírek bizonyos csatornákon, hogy a zsidókat gyűjtik össze egész Európában és koncentrációs táborokba viszik őket.
Érden, ott, ahol a Minaret van, az ún. Bíró házban alakították ki a gettót. Vagy húsz családot zsúfoltak be. Pár nap múlva megjelentek a faluban a nyilasok karszalaggal. Valamelyik egész nap a ház előtt őrködött. Előírták, hogy a zsidók mellén sárga csillagot kell viselnünk.

Katonai egyenruhát viseltek, de a karszalagról lehetett tudni, mifélék. Piros alapon a két oldalon négy-négy fehér csík, középen egy zöld kereszt a végén nyíllal, és a kereszt közepén egy nagy H betű. Akkor már minden zsidókézben lévő boltot a faluban bezártak, és elkezdődött a leltár.
Megkérdeztem több idős embert, hogy mire emlékszik azokból a napokból. Akkor lehettek 10-11 évesek, úgyhogy hiteles szemtanúi voltak az eseményeknek.

1944. május valamelyik napján, arra már nem emlékeztek melyik napon, furcsa menet tűnt fel Százhalombatta főutcáján, ami akkor még a Fő utca nevet viselte. Négy vagy ötös sorokban a Téglagyár felől jöttek fiatalok, idősek, gyerekek, batyukkal gyalog vonultak át a falunk. Mellettük egyenruhás, géppuskás német katonák kísérték őket.

Számos szemtanú egyöntetűen mesélte el, hogy egy fiatal nő, Cilu, aki a téglagyári irodában dolgozott, mint titkárnő, látva az Érdről jövő tömeget, megpróbált vizet adni az egyik – gondolom – vízért könyörgő embernek. Az egyik katona durván kiverte a kezéből a vizet és fellökte. Közben valamit ordított, hogy „Jude” vagy ilyesmit. Valószínű azt, hogy zsidók.

Még ennyi év után is megmaradt az emberek emlékezetében, hogy ebben a szörnyű helyzetben ki hogyan viselkedett, a saját falujabéli szerencsétlenségét hogyan használta ki. Azt sem felejtették el, hogy ki vállalta még az életveszélyt is, hogy a másik embert mentse.

*

A megemlékezés a holokauszt áldozataira azért fontos, hogy a következő nemzedékek is tudjanak róla, és soha többé ne fordulhasson elő.