Forgószélben

Beszélgetés Jankovits Mártával

Véghelyi Balázs

Jankovits Márta Óváros, vagy ahogy a helyiek közül még sokan hívjuk, a „falu” múltjának tanúja és krónikása. Írásaival, szerkesztői munkájával, közösségi tevékenységével fontos szerepet vállalt abban, hogy a hely hagyományai és a közösség emlékei elevenen megőrződjenek. A közelmúltban jelent meg Forgószél és más történetek című könyve, ennek kapcsán beszélgettünk vele.

– Válogatott elbeszéléseid kaptak helyet a gyűjteményben. Mik voltak a válogatás fő szempontjai?

– A válogatás kiadása nekem is meglepetés volt. Jován László felhívott, hogy javasoljam, mely írásaim jelenjenek meg egy tervezendő kötetben. Regény, novella, dokumentum egyaránt volt a korábbi munkáim között. Az első, a címadó a Forgószél. Az írás nekem nem jelentett nehézséget, de a címek adása annál inkább. Ezt a címet is a Laci adta a történetnek. Több szöveget is javasoltam, ebből egy maradt ki, az ­Indulj hazafelé. Ebben van olyan rész, amely Százhalombattán játszódik, de inkább Vas megye és Szibéria a fő helyszín. Ennek a történetnek is rokonok a szereplői, de nem közeliek. A történet a “Nagy Háború” idején kezdődik és 1956-ban ér véget. A szereplők többsége egyébként valóságos személy, ezzel az írással tartott legtovább a kutató munka.

A Forgószél nagyanyám, Kovács Eleonóra története, akit a férje és kilenc gyermekének apja felelőtlen viselkedése sodort, mint a forgószél, Zalából Százhalombattára 1911-ben. Ez a vékony asszony végül egyedül adott kenyeret minden gyermeke kezébe.

A Vándorévek a Jankovits család története két kötetben. Az első kötet teljesen fiktív, a képzeletem szülötte, de apám elbeszéléséből tudom, hogy az ősök a kéklő Adria partjától jutottak el, részben a törökök elől menekülve Százhalomig. A második részben keveredik a képzelt és valóságos történet és szereplői.

– A könyveid száma alapján tekintélyes terjedelmű életmű áll mögötted. Mi inspirált arra, hogy írni kezdjél?

– Egészen kicsi koromtól folyamatosan olvastam, mindent, ami a kezembe került. Sok könyvünk volt otthon. A Kossuth Lajos utcában laktunk, mellettünk építkezett apám bátyja, így egy nagy családban nőhettem fel. Ott is, illetve az utcában, ahol tudtam, hogy vannak könyvek, mindent kiolvastam. Akkor még a faluban is volt könyvtár, ahol igencsak sűrűn megfordultam. Éjjel anyám lekapcsolta a villanyt, akkor a paplan alatt olvastam egy kézi lámpa fényénél. Az iskolában hamar rájöttek irodalmi és történelmi érdeklődésemre, így rám bízták az ünnepi versmondást és az adott nap történetének megírását és elmondását. Így kezdődött az „írói” pályafutásom.

A középiskolában az érettségin a magyar és a történelem ötösre sikerült, de matematikából és fizikából, látva a humán érdeklődést, csak kegyelem kettest kaptam. Felvettek volna Egerben a tanárképző főiskolára, de késői gyermek lévén szüleim akkor már nagyon idősek voltak, ezért a kereskedelemben helyezkedtem el, először mint pénztáros, később a Skálánál mint áruházigazgató-helyettes. A sors fintora, hogy én, aki a számokkal hadilábon álltam, egész életemben számokkal dolgoztam.

Aktív éveimben nem írtam, de mindvégig rengeteget olvastam. Főleg éjszaka, a buszon, vonaton, villamoson, a megállókban, mindenhol. Egyszer megtörtént, hogy vártam a megállóban a villamost, ami már legalább fél órája nem jött. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy mire felnéztem, már csak a hátulját láttam. Sokat dolgoztam, nem jutott idő rá, de akkor még nem is jutott eszembe, hogy írjak.

A sok olvasás végül majdnem a látásomba került, de sikerült megoperálni a szemem. Messzire már jól látok, közelre csak szemüveggel, ezért leginkább hangoskönyveket hallgatok.

A sors úgy hozta, hogy 1998-ban megalapítottunk egy civil szervezetet, amelynek elnöke lettem, a következő húsz évre. Főleg környezetvédelemmel foglalkoztunk, azután 2008-ban kiadtuk Faluvédő címmel az első újságot, amit Jován László cége nyomtatott, de ő akkor még nem vett részt a szerkesztésben. 2013-ban ketten indítottuk el a Százhalom újságot és a Kalendáriumot. Akkor kezdtem alaposabban foglalkozni a falu és az itt élő emberek múltjával.

2004-től négy éven át szerkesztettem és vezettem a helyi rádióban közéleti, történelmi, irodalmi és zenei műsorokat. Segítségemre volt a fiatalon elhunyt Dragon György, aki profin vezette a zenei műsorokat. A technikát a testvére, Dragon Ferenc kezelte.

Nagyon szerettem rádiózni, de sajnos ez a csatorna, a Rádió egy100 megszűnt. Éreztem, hogy van még mondanivalóm, és akkor jött a férjem súlyos betegsége. Két hétig volt kórházban, operálták. Ebben a két hétben írtam meg az első könyvemet, a Forgószelet. Kutatni nem kellett hozzá, mert az egész történetet a nagyanyám, Kovács Eleonóra mesélte el Gizella nővéremnek esténként, elalvás előtt. Gizike meg nekem mesélte el, azt írtam le, egyetlen javítás nélkül, kézzel egy kockás füzetbe. Hosszas gondolkodás után félve említettem meg Jován Lászlónak, hogy írtam valamit. Elkérte, persze türelmetlenül vártam, hetekig, hogy mi a véleménye. Aztán végre kimondta az ítéletet: „Meglepően jó”. És egy szép napon kezembe adta a kinyomtatott könyvet, ami nagyon jó érzés volt. Ezután már nem volt megállás.

– Könyveiddel egy letűnt kor és egy valahai falu krónikása lettél. Milyen munkamódszerrel dolgozol? Kezdjük az adatgyűjtéssel… Honnan szerzed az információkat?

– Szerencsém volt, hogy a faluban éltek még azok az emberek, akiknek a karakterét felhasználtam. Kicsit megváltoztattam az életkörülményeiket, de a keresztneveket többnyire meghagytam. A rokonaim teljes nevét használtam, egy novella kivételével. Akiket szándékoztam szerepeltetni a könyvben és még éltek hozzátartozóik, tőlük engedélyt kértem. Egy ilyen kis faluban nagyon kell vigyázni, hogy senkinek ne sérüljön az érzékenysége. Egyszer fordult elő, hogy ez nem sikerült, pedig azt az embert azért szerepeltettem a könyvben, mert rokonszenves volt nekem. Nagyon félreérthette, de komolyabb gond nem származott belőle.

Annak idején számtalan érdekes ember élt ebben a kis közösségben. Ma is emlegetjük a cselekedeteiket, kiszólásaikat. Együtt nőttünk fel, ismertük az iskolatársaink, barátaink szüleit, rokonságát, még sokszor a nagyszüleiket is. Dr. Krizsán László kutatásai alapján az én családom ezen a néven már 1750-től Itt élt Százhalmon. Idővel elköltöztek, de visszajöttek. Ezt a történetet írtam meg a Vándorévekben. A könyv megjelenésekor Kovács Marianna könyvtárigazgatót kértem fel, hogy írjon néhány soros ajánlást, lévén, hogy ő is horvát származású. Azt írta, hogy mivel én soha nem jártam őseim földjén, szemem helyett a szívemmel láttam mindent. Az Adriát, a dalmát hegyeket, városokat, embereket.

– Hogyan viszonyul egymáshoz valóság és fikció az elbeszélésekben? Vagyis: mennyi a megtörtént és mennyi a meg is történhetett aránya?

– A képzelt és valóságos szereplők aránya olyan 70-30% az igaziak javára, de más bőrébe bújva, legtöbbjük itt élt személy volt. A történeteimmel együtt haladt a történelem, ahol nem lehetett tévedni. A legtöbb idő a kutatással ment el, mert nem szerettem volna a történelemhamisítás bűnébe esni. Szükségesnek gondoltam, hogy a személyes sorsok bemutatása mellett a történelmi események is szerepet kapjanak.

Az úton című novellámban számomra ismeretlen területre tévedtem. A férjem családjának történetét írtam meg, ami a bajoroktól induló, évszázadokat átívelő írás. A legnépszerűbb kiadvány az Elveszett sziget. Ebben mindhárom szomszédos település megjelenik: Érd, Ercsi és Batta. A Darinka naplójában nyomon követtem, hogy a szerbek a török elől menekülve, hogyan telepedtek le Százhalmon. Mielőtt nyomdába került, elolvastattam egy szerb barátommal, hogy biztosan nem sértettem-e meg senki nemzeti érzékenységét.

Ma már ezeket a történeteket nem tudnám megírni, ha csak a saját emlékeimet használnám. A forrásaim kivétel nélkül eltávoztak, de előtte elmesélték, amit szerencsémre sikerült rögzíteni. A történetek által az emberek emléke megmarad. Talán most még a fiatalabbakat nem érdeklik, kik jártak őelőttük ezeken az utcákon. Mi volt a sorsuk a török időkben, a háborúkban? Hogyan élték túl, hogyan veszítették el szeretteiket? Egyszer talán, jobb időkben, amikor már idősebbek lesznek, lesz idejük ezen könyvek elolvasására is. Egy ilyen kis faluban az egyes sorsok nem különböznek lényegében egymástól, tehát rajtuk keresztül a falu története is megelevenedik.

– Milyen visszajelzéseket szoktál kapni?

– A visszajelzések azt mutatják, hogy az én történeteimen keresztül sokan a sajátjukra ismertek. Láttam, hogy a százéves Manci néni, mikor vittem neki a Forgószélből, állva kezdte olvasni, le sem ült, míg el nem olvasta az asztalnál könyökölve. Ismerte a könyvben szereplő embereket, történeteket. Sok ilyen visszajelzést kaptam.

Az érdi történeteknél nagy segítségemre volt a korán eltávozott Ábel András, aki mindent tudott a helyben történtekről, de kérésemre sem írta le. Elmesélte nekem, én pedig leírtam. Sokat segített az Ercsiben élő helytörténész, Szili Istvánné Viczkó Tímea. Továbbá a testvéreim, a férjem és nagyon sok ember, aki kérésemre szívesen mesélt. Köszönet érte nekik.

– Hogyan telnek mostanában a napjaid? Vannak-e újabb irodalmi terveid?

– Négy évvel ezelőttig folyamatosan írtam, amíg az ízületeim nem betegedtek meg. Írtam könyveket, meséket, novellákat, cikkeket az újságba és a Kalendáriumba. Ma is van olyan háromrészes történet, amelynek csak az első része jelent meg az egyik Kalendáriumban. Talán úgy lehetne jellemezni, hogy történelmi, nagyon olvasmányos sci-fi. Álmos születésétől napjainkig ível a történet, amit a leghosszabb ideig, tíz évig írtam.

Soha nem gondoltam arra, hogy azért írok, hogy valakinek tetsszen. Így nem lehet írni, mert mindenkinek úgysem lehet megfelelni. Egy szakember véleménye számított, Jován Laszlóé, hogy elég jó-e ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjon. Most, hogy javult a szemem, vállalok felkéréseket, hogy írjam meg valaminek a történetét. Így jelent meg az utolsó Százhalom újságban a Téglagyár története. Nagyobb munkákra már nem vállalkozom, de ahogy mondani szokták: soha ne mondd, hogy soha…