A sárkánycsalád története

„Láttál már sárkányt? Igazit! Szerintem igazit még nem láttál. Miből gondolom? Mert messzire kell mennie annak, aki igazi sárkányt akar látni. Bakancsot húzni, hátizsákot cipelni. Először sokat, nagyon sokat utazni.” Így kezdődik Ábel Attila örökbefogadó édesapa meséje, amit kislányának, a gyönyörű, négy éves Blankának szokott esténként mesélni. Saját családjuk történetét egy sárkánycsalád történetébe illesztve mondja el. Blanka pedig tágra nyílt, csillogó szemekkel hallgatja…

– Hogyan kezdődött a ti „sárkánycsaládotok” története?

– Sokáig vágytunk gyerekre, és mindent megtettünk érte. Aztán egy napon, a sokadik lombik és csalódás után eldöntöttük, hogy nem folytatjuk tovább az önkínzást. Jelentkeztünk örökbefogadásra, elmentünk a tanfolyamra, aztán vártunk. Majd rájöttünk, hogy ez sem elég, és el kell menni valamelyik alapítványhoz. Így találkoztunk a Gólyahír Egyesület vezetőjével, Móruczné Gabikával. Ő biztatott bennünket, hogy van még remény, ne adjuk fel. A mesénkben a sárkányoknak gólya helyett holló hozza a babát – amivel csak hangsúlyozni próbálom a szerepét –, és ő is Gábriel. Arra törekedtem, hogy ha a lányunk felnő, és megismeri a nem mesébe ölelt történetét, akkor se csalódjon.

– Mi volt Blanka első kérdése a származásáról?

– Az örökbefogadási tanfolyamon igyekeztek felkészíteni erre a helyzetre, jó, ha az eszünkben van, hogy lesz majd ilyen kérdés, beszélgetés. De valójában nem lehet eléggé felkészülni rá. Blaninak még nem volt keményebb kérdése. Amikor látott egy kismamát, egyszer rákérdezett, hogy anya, ugye én is így születtem? Egyelőre az a csúcspont a mesénkben, hogy a baba kibújik a tojásból, és mi átöleljük. Még nem érdeklődött arról a fiatal sárkánylányról, aki a tojástól kicsit távolabb áll zavartan, és sírva mondja, hogy ő nem lehet a baba anyukája.

– Mikor, hogyan beszéltetek először Blankával erről?

– Van néhány mesekönyv, ami segít ebben. Van jó, és van olyan is, ami nekem kevésbé tetszik. Ezeket a meséket sokszor elmondtuk neki, de nem úgy, hogy ez az ő története. Aztán idővel már kezdtünk utalni arra, hogy ő is hasonlóan született. Nem anya pocakjából, mint mások, hanem a szívéből. Mert ő a szívünkben volt, és nagyon vágytunk arra, hogy a gyermekünk legyen.

– Ő hogyan reagált?

– Amikor már azt gondoltam, hogy jól haladunk, Blanka az egyik nap csillogó szemekkel azt mondta nekem: Képzeld apa, én nem anya pocakjából születtem, hanem a cicijéből! Próbáltuk mondani, hogy nem teljesen úgy. Fizikailag, testileg is erős a kötődése hozzánk – ami ebben a korban természetes – így aztán nem tudta összerakni, hogy mi ez a kettősség a születésnél, hogy ő anya szívében volt. És valljuk be, nem is könnyű. És meg kell érteni, hogy ott volt az a lány, az életét adó, akinek természetesen egész életünkben hálásak leszünk.

– Miért, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy nektek egy saját mesére van szükségetek? Miért pont egy sárkánycsaládról szól?

Az előbb említett epizód volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy kitalálok egy saját mesét. Blanka fantáziáját, mint a legtöbb gyerekét, izgatják a vulkánok, sárkányok, dinoszauruszok. Éppen ezért helyeztem ebbe a környezetbe a történetünket: távolra, az erdőkkel benőtt vulkánok fantázia világába, sárkányokkal és hollókkal. A tűztojás is fontos benne, a melegséget és szeretetet jelképezi, amit mi kapunk és adunk egymásnak. Azt pedig, hogy ne legyen a baba egyfejű, Blanka kérte az első mese után. Sebaj, akkor kétfejű. Ráadásul ez még hasznos is lehet később, ha folytatódik a mese. Az örökbefogadottak közül sokaknak két keresztneve van: az egyiket az életet adótól kapja – ez nálunk az Anasztázia –, a másikat az örökbefogadó adja – ez nálunk a Blanka. Két fejjel talán még találóbb a kettősség. A fantázia mögött tehát a mese története nagyon is valós.

Következzék Brigi és Attila, a sárkánypár csodálatos története, akik Gábriel, a holló segítségével rátaláltak Blanka Anasztáziára a kis sárkánybabára, akit Petra, a sárkánylány bízott rájuk. Azóta boldog sárkánycsaládként élnek.

A sárkánybaba

Láttál már sárkányt? Igazit! Szerintem igazit még nem láttál. Miből gondolom? Mert messzire kell mennie annak, aki igazi sárkányt akar látni. Bakancsot húzni, hátizsákot cipelni. Először sokat, nagyon sokat utazni. Aztán gyalogolni is sokat kell. A sárkányok ugyanis ott laknak, ahol a tűzhányók vannak. Ahová autók már nem tudnak elmenni. És bizony minden vulkánnak, minden gejzírnek van egy sár- kánya. Az egyik nagy és erős, kilenc fejéből okádja a tüzet. A másiknak jó, ha egy feje van, az is kedves és nyugodt. Békésen pöfékel, és éldegél hósipkás hegyének virágokkal és buja erdőkkel benőtt lankáin. Csak egy dolog igaz minden sárkányra. Mind kerüli az embereket. Ezért olyan nehéz megtalálni őket. De az is igaz, hogy a legtöbb sárkány szereti a gyerekeket. Leginkább természetesen a sárkánygyerekeket.

A mi mesénk arról a lányról és fiúról szól, akik akkor lettek igazi család, ami- kor egy sárkánybaba érkezett hozzájuk. Nem is akárhogyan. De kezdjük az elején. A sárkánylány és a sárkányfiú – Brigi és Attila – egy gyönyörű, nagyon ma- gas, hósipkával fedett vulkán lankáin, virágokkal, fákkal és bokrokkal benőtt völgyeiben éltek. Ez a hegy valamikor régen, egy tomboló vulkánóriás volt. Hatalmas kitöréseinek bömbölése megrengette a földet. Tüze messze bevilágította a reszkető vidéket, füstje kénes bűzzel árasztott el mindent. Állat és ember együtt rettegett, ha felhorkant a hegy. Ám a vulkán egy idő után lenyugodott. Lankáin pázsit, fák és bokrok nőttek, erdei mélyén, virágos rétjein sok-sok kismadár énekelt, rókák és medvék is jártak arra, nem csak nyúlfiak. A hegy két sárkánya szerette is őket, legjobban pedig a madarak, nyulak, medvék kicsinyeit.

Így teltek az évek. Brigi és Attila szerették egymást, és még jobban szerettek volna egy saját kicsi sárkánybabát is. Esténként, amikor az erdő csemetéi már álomba szenderedtek, halkan beszéltek arról, milyen sárkányfiókájuk lesz, ha egyszer végre megszületik. Hiszen minden jó sárkánynak van gyermeke. Olyan szeme lesz, mint neked – mondogatta Attila, mélyen Brigi szemébe nézve. – Hiszen soha nem láttam ennél szebb és szeretőbb szemeket – tette hozzá. Remélem, olyan keze lesz, mint neked – mondta erre a sárkánylány. – Soha senkinek nem volt olyan megnyugtató az érintése, mint neked. És azt szeretném, ha olyan hosszú lábai is lennének – tette hozzá mosolyogva.

Az embereknél a gólyák hozzák a gyereket. Azt, hogy hogyan, senki nem tudja. Csak azt tudja mindenki, hogy a fehér gólyáknak igencsak komoly szerepük van abban, hogy a gyerekek megszületnek, és apukájukhoz, anyukájukhoz kerüljenek. A sárkányoknak viszont az éjfekete hollók hozzák a sárkánytojást. Igen, ők ugyanis tojásból kelnek ki. Akár a kiscsibék, a krokodilok és régen a dinoszauruszok.

Attila és Brigi hósipkás hegyén, annak szép, lankás völgyein, madárdaltól hangos tisztásain egyetlen holló járt, Gábrielnek hívták. A sárkánylány és a fiú mindig szeretettel fogadták. És mivel már nagyon várták, hogy babájuk legyen, csipkelődve kérdezték tőle: ugye most már mi is hamarosan sárkánytojást keltegetünk, sárkányfiókát nevelünk? Gábriel ilyenkor felnézett a meleg barna szemeivel a szemüvege mögül – mert szemüvege is volt neki –, és azt válaszolta: „Ki tudja, talán már úton is van egy kicsiny tojás, és benne egy pöttömnyi sárkánybaba, aki hozzátok indult. Lesz gyermeketek, ne féljetek! Rajtatok is áll, hogy megtaláljátok a hozzá vezető utat!”

Ám az évek csak teltek. A fiú és a lány csak várták és várták, hogy végre nekik is gyermekük legyen. Örömmel játszottak az erdő csemetéivel, ám amikor a kis medvebocsok, rókakölykök, nyúlfiak vagy borzcsemeték már hazamentek a szüleikhez, összebújva, szomorúan sugdosták egymásnak: olyan jó lenne nekünk is egy édes, kicsiny sárkánygyerek.

Aztán egy szép napon, amikor korán kelt a Nap, és hamar meleg lett az idő, amikor a virágok is hamar kókadozni kezdtek a tikkasztó hőségtől, hirtelen megjelent náluk Gábriel, a hollóanyó. De most nem olyan volt, mint szokott. Izgatottan ugrált a sárkánycsalád ablakában, vastag csőrével kopogtatva az üveget. Gyertek ki, gyertek! – kiáltotta nekik. Adjatok egy pohár vizet, mert messziről repültem! – tette hozzá, amikor a sárkánylány kinyitotta az ablakot. Majd belekezdett a történetbe.

Messze innen, nagyon messze, a tűzhányók gyűrűjénél, egy forró hegy tetején, arra szálltam reggel én. És ahogy szálltam, jajgatást hallottam. Egy nagyon fiatal sárkányleányt láttam. Azt mondta a lány: „Jaj, mi lesz velem, jaj! Mi lesz a kis tojásommal?” Amikor közelebb szálltam, egy tűztojást láttam. Bizony, a tűztojásnál forróbb nincs a sárkánytojások között. Ám ha kihűl a tűztojás, a kicsiny sárkányfióka szívében meghal a szeretet.

– Csak azt ne! – kiáltotta a sárkánylány. – Megyünk és segítünk – mondta a fiú. Azon nyomban útra keltek. Együtt szálltak hármasban, telis-tele aggodalommal. Mind arra a tűztojásra gondoltak: csak ki ne hűljön, mert akkor nagy lesz a baj! Gábriel menet közben mondta el, hogy egy másik hollólány, Niki ott maradt a tojás mellett, ő nyugtatgatja azt a fiatal sárkánylányt. Messzire kellett repülniük, de a sárkányok és a hollók is nagyon gyorsak tudnak lenni, ha aggodalommal vannak tele.

Amikor odaértek a vulkánhoz, azonnal meglátták Nikit és a fiatal sárkánylányt a tűzhányó peremén. A tűztojás is ott izzott vörösen, kicsit távolabb, a vulkán kürtőjében. Leszálltak. Niki Petrát próbálta nyugtatgatni, de reménytelenül. Én adtam neki életet – mondta Petra, a fiatal sárkánylány, de nem lépett közelebb a tojáshoz. Kislány van benne, érzem – mondta. Én Anasztáziának neveztem el. De én nem lehetek az anyukája, mert ő másoknak érkezett. Én nem vállalhatom, mert nem tehetem meg – tette hozzá zavartan. Ugye azért jöttetek, mert ti lesztek a szülei? – kérdezte. És ekkor Petra szeméből egy könnycsepp csordult ki.

– Igen, azért jöttünk – mondta Brigi és Attila egyszerre. Érezzük, hogy ő hozzánk érkezett, és szeretnénk a szülei lenni – tették hozzá. Petra bólintott. Ők pedig futottak a tűztojáshoz, és szeretettel ölelték át a szárnyaikkal. Még forró volt, még tele volt szeretettel – a sárkányok tűztojásainál ez ezt jelenti. Még időben érkeztek. Aztán elbúcsúztak Petrától, aki egyszer még visszanézett, majd megkönnyebbülve szállt el a vulkán pereméről.

Most már csak a két éjfekete holló, a két sárkány és a tűztojás volt ott a hegy tetején, a vulkán kürtőjében. Mind fáradtan, de boldogan. És ekkor a tűztojás héja megreccsent. Megrepedt és végighasadt, majd egy kicsiny, reszkető sárkánybaba bújt ki belőle. Kétfejű volt a kislány, ami a sárkányoknál is ritka jelenség. Gábriel ekkor megszólalt: úgy szokás, hogy aki az életet fogadja, az is ad nevet. Ti vagytok az édesanyja és az édesapja. Igen – válaszolták a sárkányszülők. Mi a Blanka nevet adjuk neki – tették hozzá könnyes szemmel.

– Szia Blanka Anasztázia, te vagy a mi édes kicsi lányunk, akit örökké szeretünk! – mondta neki Brigi és Attila, és boldogan átölelték. Így született meg a csillogó szemű, kétfejű sárkánybabával az új sárkánycsalád.

Illusztrációk: Szabó Viktória
Forrás: Örökké-Valóság Gólyahír Alapítvány