Száz halom őrzi az álmuk
A Nagy Háború távoli frontjai és lövészárkai elválasztották egymástól a világot – mégis minden faluban, így Százhalombattán is ott hagyták fájdalmas lenyomatukat. A Duna-parti közösség, amely addig békés, földműves mindennapjait élte, egyik napról a másikra vált a háború csendes hátországává, és több mint ötven battai férfit indított el a bizonytalanba. Emlékezzünk azokra, akik elmentek – és többen soha nem tértek vissza.
Egy békés falu a háború előestéjén
A 20. század elején Százhalombatta csendes, többnemzetiségű település volt: magyarok, szerbek, zsidók és cigány családok éltek együtt, évszázados rendben. A falu életét a földművelés, a téglagyár, a Duna és a vasút határozta meg; az apák a határban, az anyák a gazdaságban dolgoztak, a gyerekek a portákon játszottak. A legnagyobb csapásnak addig a Duna áradása számított.
1914 júniusa azonban mindent megváltoztatott. A szarajevói merénylet híre gyorsan eljutott a faluba is, ám az egyszerű emberek még ekkor sem sejtették, mi közeledik. Július végén Ausztria–Magyarország hadat üzent Szerbiának – ez különösen érzékenyen érintette az itt élő szerb családokat, akik attól féltek, hogy saját rokonaik ellen kell majd harcolniuk.
Ahhoz, hogy mihez képest volt ez a fordulat, érdemes felidézni a falu mindennapjait. A földművelő gazdák hajnalban keltek, megetették az állatokat, tavasszal, nyáron és ősszel befogták a lovakat, s indultak a határba. Ősszel szüreteltek, törték a kukoricát, elvermelték a zöldséget, feltöltötték a kamrát babbal, savanyúsággal, befőttekkel. Ládákban, homok között pihent az alma és a körte, a hordókban érett a savanyú káposzta, december és február között pedig szinte minden hajnalon felvisított valahol a disznó. A téglagyár mintegy nyolcvan munkást foglalkoztatott, ötvenen pedig vonattal jártak be Pestre és a környékére dolgozni. Pap, jegyző, bíró, tanító, földesúr, gyárigazgató, orvos és módosabb gazdák alkották a vezető réteget – mindenkinek megvolt a maga helye ebben a világban.
A battai katonák útnak indulnak
A mozgósítás napjaiban 59, majd újabb 23 fiatal battait kísért a falu a vasútállomásra. A feldíszített szekerek, a fúvószenekar és a zászlók mögött ott volt a félelem is: „vajon viszontlátjuk-e őket?” – tehetjük fel ma is a kérdést, ahogy a korabeli emlékezők is feltették magukban. Magyarok, szerbek, zsidók, cigányok indultak együtt a frontra – egy faluból, de különböző sorsokra.
A százhalombattaiak többsége a székesfehérvári alakulatokban szolgált. Sokan kerültek a császári és királyi 69. „Hindenburg” gyalogezredhez, amely előbb a szerb, majd az orosz front poklát járta meg: Szabács, Lemberg környéke, a Kárpátok hóval és vérrel borított hágói, később pedig a Piave menti harcok. Mások a 17. honvéd gyalogezred kötelékében kerültek előbb Galíciába, majd a Doberdó-fennsíkra, az Isonzó-csaták szinte emberfeletti küzdelmeibe. A 17. népfölkelő gyalogezred katonái Boszniától a Duna völgyéig, majd az olasz, orosz és román hadszínterekig jutottak. A cs. és kir. 10. huszárezred – a „fehérvári huszárok” – nyergében ülve battai származású katonák is ott lehettek Limanovánál és a Kárpátok vonulataiban.
A fiatalok talán eleinte rövidnek gondolták a háborút, sokan díszmagyarban, lelkesedéssel vonultak be. Ám a lövészárkok valósága hamar kijózanította őket: sár, éhség, járványok, mustárgáz, szuronnyal vívott közelharc, a halottak bűze és a sebesültek jajkiáltása lett mindennapi tapasztalatuk. A battai szerbek különösen attól féltek, hogy Szerbia ellen vetik be őket – olyan földeken, ahol rokonaik, ismerőseik éltek.
Az otthon maradottak küzdelmei
Százhalombattán nem dúltak csaták, de a háború súlya mindennap jelen volt. A férfiak távollétében az asszonyokra szakadt a mezőgazdasági munka, a gyereknevelés, a család fenntartása. A községi képviselő-testület és mindenekelőtt a községi jegyző, Kovács Lajos – a falu legendás közigazgatási vezetője – igyekezett enyhíteni a terheket.
1915-ben Kovács Lajos egy gyermekmenhely felállítását javasolta, hogy a hadiözvegyek és a hadbavonult katonák feleségei is dolgozhassanak a határban. A terv szerint reggel hétkor nyílt volna az intézmény, az anyák nyolctól uzsonnaidőig dolgozhattak volna, miközben a nagyobb, de még nem iskolás gyerekek felügyeletet kapnak. A csecsemőket – ahogy addig is – magukkal vitték volna a mezei munkára. A javaslat szavai egyszerre tükrözték a kor szemléletét és a gondoskodó szándékot: felismerte, hogy az „igen bölcsen mérsékelve” megállapított hadisegély aligha elég a mindennapi megélhetésre, s a községnek is áldozatot kell hoznia.
Megható epizódja ezeknek az éveknek a Pannónia-pusztai birtokos asszony, özv. ifj. Pelczmann Ferencné karácsonyi adománya. Több száz koronát küldött a hadbavonult katonák gyermekeinek: minden kicsi egy zacskó süteményt kapott, az anyák pedig gyermekenként pénzbeli segélyt. Az ünnep így azokhoz is eljutott, akiknek az édesapja a fronton küzdött – s talán ott, a lövészárok mélyén is megmelegedett egy-egy katonaszív attól a tudattól, hogy itthon valaki az ő gyermekeire is gondol.
A hősi halottak és az emlékezés
A háború után a falu súlyos veszteségek mérlegét tartotta a kezében. Az 1914 és 1918 közötti időszakban legalább negyven–negyvenöt battai férfi esett el vagy tűnt el. Többük neve ma is olvasható a Szent László-templom kertjében álló emlékművön.
A kőbe vésett névsorban magyar és szerb családnevek sorakoznak egymás mellett: Cseresznye Ignácz, Csupics Péter, Drevenka János, Dubecz Mihály, Fehérvári György, Halász István, Hujber János, Sefcsik János, Stich József, Strobl István, Tieber József, Németh György és sokan mások. Némelyik család ma is itt él, unokák és dédunokák őrzik a régi leveleket, katonakönyveket, megsárgult fényképeket. Más nevek mögött már nincs élő emlékezet, csak az emlékmű hallgatag kövei mesélnek.
Az emlékmű felállításának gondolata ismét Kovács Lajos nevéhez fűződik. Egy 1915-ös jegyzőkönyvben úgy fogalmazott: „teremtsünk nekik egy oly maradandó emléket, amit az utókor is hálatelt szívvel szemlélhet, hogy a haza iránt teljesített kötelességükért szívünkből emlékük ki ne aludjon soha”. A templomkertben álló szobor ma is ezt a feladatot teljesíti: emlékeztet a jeltelen sírokra, az ismeretlen temetőkre, a messzi hegyoldalakban maradt katonákra.
A háború árnyéka a béke éveiben
Azoknak, akik túlélték a háborút, a béke sem hozott igazi megnyugvást. Sok sebesült, rokkant katona tért haza, mások lelkileg viselték nehezen a front emlékét. Időközben összeomlott a Monarchia, új országhatárok rajzolódtak ki, a trianoni döntés pedig Magyarország egészét bizonytalanságba taszította.
A szerb lakosság különösen nehéz helyzetbe került. A háború, a Szarajevóban történtek, majd az utána következő nemzetiségi politika fokozott gyanakvást szült irántuk. A Belügyminisztérium megfigyelő hálózata, a hazatért hadifoglyok ellenőrzése, az orosz forradalom nyomán terjedő félelmek mind hozzájárultak ahhoz, hogy 1922–24 között tömeges kivándorlás indult el Százhalombattáról a „régi hazába”. Sok szerb család végleg elhagyta a falut, házait, földjeit rokonokra hagyva.
Ezzel nemcsak emberek, hanem hagyományok, nyelv és kultúra is távozott. A megfogyatkozott szerb közösség a két világháború között többnyire csendes, „passzív ellenállásba” vonult: csak a legszükségesebb alkalmakkor jelentek meg a közéletben, s igyekeztek megőrizni identitásukat a templom, az ünnepek és a családi szokások keretei között.
Örökség, amely ma is velünk él
Az első világháború Százhalombattán nem látványos ütközetekben, hanem a családok sorsában, a kiürült portákban, az özvegységben és árván maradt gyerekek könnyeiben él tovább. A Duna-parti falu közössége a háború után is igyekezett megőrizni az emlékezetet: a hősi emlékmű, a jegyzőkönyvek, a visszaemlékezések mind azt üzenik, hogy a béke érték, amelyért nagy árat fizettek.
Amikor az első világháború befejezésének évfordulójára emlékezünk (XI. hó 11-én, 11 órakor), kötelességünk továbbadni ezeket a történeteket. Hogy a következő nemzedékek is tudják: kik voltak azok a battai fiúk, akik a hazáért, a családért, a falujukért indultak el; hogy megértsék, a történelem nem csak a nagyhatalmak döntéseiből áll, hanem kis közösségek, egy-egy falu névtelen hőseinek életéből is. És hogy amikor a templomkertben megállunk az emlékmű előtt, valójában saját múltunkkal találkozunk – egy olyan örökséggel, amely ma is velünk él.
