Rácz Laci igaz történetei – szubjektív történelem

RÁNK BORULT A JÓLÉT

Ma már az sem igazán emlékszik, aki maga átélte. A nyolcvanas évek elején, ha az ember határt lépett, akkor is gyomorgörcse volt, ha nem volt vaj a füle mögött. A szoci országokba mehettünk korlát nélkül. Kivéve Jugoszláviát, ahová a nyugati szabályok voltak érvényesek, annyi könnyítéssel, hogy ha volt meghívólevél, évente átmehettünk. Nyugatra viszont három évente, minimális valutával.

Ehhez képest jött a változás az évtized végén. Megérkezett a világútlevél! A kék paszporthoz járt valutaellátmány, amit egy cetlin jegyeztek. Mi, akik kamionnal jártunk, nem ilyen szabályok szerint éltünk. Nekem például két útlevelem is volt, amíg az egyikbe intézték a beutazási engedélyt, a másikkal dolgoztam. A valutát meg kellett igényelni a Nemzeti Banknál, majd a költségeket levonva szigorúan el kellett számolni. Ennyit nagy vonalakban arról, hogy is utazhattunk mi fiatal koromban. Világútlevéllel megérkezett a szabadság, a valutakerettel meg a Kánaán.

Legalábbis a nyugati, menő árukra kiéhezett nép így gondolta, és nekiugrott a nyugati határnak. Hatalmas sorokat kiállva, határátlépés után, az első boltban elköltötték az összes pénzüket. Kiderült, hogy itt sem adnak semmit ingyen, a jó minőségnek a Lajtán túl is ára van. De hát a magyart ilyen kicsinységgel nem lehet vágyaitól eltántorítani. Most derült ki, hogy mire is jó a rég nem látott nagymama. Öregeknek is jár a valuta, és összevonható!
Gyerünk mama, megyünk Ausztriába! – hangzott akkoriban, a leggyakoribb párbeszéd. Így kerültek szerencsétlen nagyszülők a hegyeshalmi határhoz vezető kilométeres kocsisorba, hogy aztán néhány órás bevásárlás után megint ugyanitt találják magukat, az autó tetején egy Gorenje hűtőládával.

Annak ellenére, hogy én már néhányszor átléptem a határt, munkámból kifolyólag engem is elkapott a vásárlási láz. Nagy álmaim nem lehettek, mert itthon akkor már alakult a nagycsalád, meg az építkezés. Tehát csak lájtosan élvezhettem a nagy szabadságot. Nagy volt a csábítás. Útba esett ilyen-olyan áruház, viszont teherautóval akkor sem volt könnyű megállni. Shopping City Süd! Itt meg lehetett állni. Ott is a KGM, na az egy csoda. Tele mindenféle, később kiderült, szeméttel, de nekem tetszett. Jól be is vásároltam haszontalan dolgokkal. Ez nem teljesen igaz, ugyanis, abban az időben, még a KGM-es szatyor is irigység tárgyát képezte itthon.

Itt találkoztam a direkt marketinggel. Azzal az eladási stílussal, amivel addig beszélnek, míg rá nem vesznek a vásárlásra. Engem is rábeszéltek néhány liternyi parfümre, félliteres kiszerelésben. Sokáig remekül töltötte be a WC-illatosító szerepét. Aztán volt az üzleti célú beszerzés, amikor itthon kelendő árut szereztünk be a napidíjunkon. Mert az előbb elfelejtettem megemlíteni, hogy mi nem a valutaellátmányunkból gazdálkodtunk, hanem volt napidíjunk. Ausztriában 372 schilling per nap. Jól meg kellett gondolni, mit veszünk, ugyanis a valutát magát is jóval a hivatalos árfolyam felett vásárolták. Így a megspórolt pénzen is jól kerestünk.

De az ember gyarló, és telhetetlen. Az utolsó fillért is befektettem csupa apróságba, hanglemez, autórádió, walkman stb. Egyszer úgy esett, hogy a határhoz közeledve, mikor már annyira sűrűsödött a forgalom, hogy sem haladni, sem megállni nem lehetett (ez még a régi úton volt, valahol Bruck-királyhida környékén). Nekem még húzta a zsebemet kb. 50 schilling. Ezzel még kezdeni kell valamit! Az út szélén mindenhol műszaki áruházak sorakoztak. Igen ám, de megállni lehetetlen, főleg kamionnal. Szerencse, hogy éppen a kollégám vezetett.

– Sanyi, lassíts le! Én kiugrok, veszek még valamit.
– Hülye vagy? Nem tudok itt megállni.
– Nem is kell. Csak lassan haladj tovább.
Így lett. Ő lassított. én kiugrottam, be az első üzletbe. Az ajtóban álló eladó kezébe nyomtam a pénzt.
– Egy rádiót De gyorsan!

A pénzt megnézte, és a legközelebbi polcról a kezembe nyomott egy világvevőt. Érezve a kincset, kirontottam az üzletből. Hol a Sanyi? Messze, már alig látom. Futás! Életembe nem futottam annyit, mint akkor, hogy utolsó erőmmel betudjak kapaszkodni a lépésben haladó autóba.

Sanyinak igaza van. Egy jó nagy hülye vagyok, hogy majdnem képes voltam egy Levi’s rádióért szívrohamot kapni. Ez az út a határon megesett VÁM-ellenőrzés miatt deficites is lett. Na ez a jólét! Majd megdöglök, és még rá is fizetek. Ezután az eset után nyergeltem át valutaüzérré.

FENT AZ ÉG, LENT A…!

Az utca szélén áll. Csak néz, bámul maga elé. Gondol-e valamit? Talán. Talán arról elmélkedik, amit az alig tíz centis kukoricában lát. Vagyis nem lát. Nem látja a kukoricát a nagy gaztól. Már megint nem gyomirtózták időben. Úgy járnak mint tavaly, mikor szárvágóval arattak.

Miért is zavarja? Nem is tudja, hiszen csak a föld az övé. Jobban mondva csak egy része. Mert az egészet hárman örökölték testvéreivel. A művelést másra bízta, de azon meg látszik, nem a sajátján dolgozik. Ez így is megéri? – morfondírozik, és eszébe jut, mikor ő művelte. Szántásért, vetésért mindig könyörögni kellett, aztán aratni sem jöttek időben. Közben kézi permetezővel permetezte, és úgy kapáltatta. Nem ellenőrizte le a kapások munkáját, azok meg csak addig erőltették meg magukat, amíg a föld végéből ellátott. Egy, két hét múlva meg felverte a kukoricát a bölöndök, mácsonya, meg a disznóparéj.

Csak az ősei parasztok, ő már csak úgy csinál. Díszparaszt. Aztán gondol egyet, a lába elé néz. Mekkora a gaz! Le kellene vágni. Nézi a sok zöld izét, de nem nagyon ismeri. Most veszi észre, hogy a gyerekkorából jól ismert papsajt, lapulevél, kamilla, meg here, és tátika már sehol. Csak olyan egyforma hosszú szárú fűféle, meg bodza. A szántót sem a disznóparéj uralja. A parlagfű, vagyis vadkender, hogy ez az a kender, amit egyesek annyira szeretnek elfüstölni, vagy sem? Nem tudja, nem is nagyon érdekli.

Eszébe jut, hogy mikor megvette a telket (ami a kukoricással szemben van) ezelőtt vagy harminc évvel, és nekilátott építkezni. Egyszer, mikor magányosan betont kevert, az akkor még földúton megjelent egy autó. Felkapta a fejét, mert traktoron kívül idegen csak ritkán tévedt erre. Megállt, és kiszállt egy fiatal. Akkor nézi a kocsi rendszámát. Ezek nem is magyarok, német az istenadta.

A fiú kérdezett valamit, de nem értette. Az viszont a válaszra nem is volt kíváncsi. A föld szélében, a kukorica közt meglátta! Azonnal szólt a még autóban ülőknek, akik kivágódtak. És mind akik csodát látnak, csillogó szemmel meredtek a kukoricára.

Mi a fenét bámulnak? Talán megjelent Szűz Mária? Csak a betonkeverő zajától nem vette észre, hogy a csodálat tárgya a parlagfű volt. „Máriával jobban jártam volna!” – gondolta magában.

Azok meg belevetették magukat a kukoricatáblába, és nekiláttak az aratásnak. „Van ott beljebb is!” – kiáltott utánuk. Teleszedték az autót és elhajtottak. Hogy mikor jött rájuk az orrfolyás, meg a tüsszögés, tudja fene, de nem jöttek vissza utánpótlásért.

Ezen az emléken jót kuncogott. Még jó, hogy nem látta senki! Még azt gondolnák, nem százas. Így magában röhögcsélve tekintetét az égnek meresztette. Most már kíváncsi lett arra is, ott talál-e változást, ahhoz képest mikor utoljára figyelte meg alaposan. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy a felhők, és a nap a helyükön vannak. Annál jobban megdöbbent, mikor megszámolta, hány kondenzcsíkot lát. Sokat! Keveset madárból látott. Ezért most erre koncentrált. Emlékezett a rengeteg fecskére, amik cikázva szántották az eget. De most ilyent nem lát. Vajon hová lettek? És mégis, mikor tűntek el?

Emlékezett arra is, hogy nyaranként a garázsába is beköltöztek. Nyitva is hagyta nekik az ajtót, azok hálából minden nap lepecsételték a fészek alatt parkoló autót. Egyszer csak aztán nem jöttek.

Gondolatai újra az égre terelődtek, ahonnan nem csak a fecskék hiányoztak. Tulajdonképpen, a mindig hűséges verebeken kívül mást nem is hallott, nem is látott. Eszébe jutott egy ismerős, aki hosszú londoni tartózkodás után, hazaérve, reggel madárcsicsergésre ébredt. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy évekig mi is hiányzott neki. Ezen elmerengett. Mi lesz ha már itt sem hallani a reggeli muzsikát? Mégis megnyugodott. Ugyan már! Meddig is hallhat ő még bármit is?

Aztán csak eluralkodott rajta a melankólia. Azon az ő általa már nem lakott világon, maradnak neki kedves személyek, utána meg olyanok, kiket soha nem fog látni, Mégis szereti őket. A mai leltárhiány oldalára gondolva, az összkép nagyon szomorú. Mi marad így a világból? Milyen világot hagy maga után!? Most már nem is bánja, hogy a kukoricát nem gyomirtózták le. Talán a sok parlagfű között szerényen kikel majd egy kamilla is!