Mit rejt a Duna?
Beszélgetés Tauser Péterrel
Jankovits Márta
Az idei őszön minden média napokig azzal foglalkozott, hogy: „szenzációs régészeti lelet” került elő a leapadt Dunából, Érdnél. Videók, interjúk készültek a Ferenczy Múzeum régészeivel, városvezetőkkel, történészekkel. A rendőrség is kivonult, lezárta a területet, miután kiderült, hogy arany és ezüst pénzek, különböző szerszámok kerültek elő.
Emlegettek elsüllyedt hajót, de azt feljebb találták meg. A nyilatkozók közül feltűnt egy szerény, halk beszédű fiatalember, akiről kiderült, hogy bizony neki köszönhető a leletek erőkerülése. Most nem igazán ezekről szeretnék írni, mert ezt már sokan és sok helyen leírták, inkább erre a fiatalemberre, Tauser Péterre lettem kíváncsi.
– A híradásokból, interjúkból, amit önről készítettek tudjuk, hogy nem régész a szakmája. Honnan jött az ötlet, hogy mégis ilyen területen tevékenykedjen?
– Igazából mindig is keményen dolgoztam, és dolgozom ma is! Szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy a létező összes nehézségen átestem, amikor elkezdem komolyabban érdeklődni a ”hobbim”, a régészet iránt, ami öt évvel ezelőtt kezdődött. Abban az időben munka mellett pluszba vállaltam kertészkedést, kert gondozást.
Ekkor még nem volt fémkereső műszerem, csak képzeletben játszottam, a gondolattal, milyen jó is lenne! Ilyen témájú műsorokat nézegettem több tv-csatornán és az interneten. Közvetlen környezetemet folyamatosan zsibbasztottam a különböző sztorikkal, legendákkal, és a hobbival kapcsolatos dolgokkal. Hadd ne mondjam, senkit sem érdekelt a lángolásom…
Egy kora nyári hétvégén nekiálltam a szokásos fűnyírásnak meg a kerti teendőknek. Pár óra elteltével megpihentem, amikor a tulajdonos frissítő limonádéval kínált meg, eközben szóba elegyedtünk. Ekkor derült hogy a történelem szerelmese, de nem csak szerelmese hanem roppant nagy tudással is rendelkezik! Meséltem a fémkeresővel kapcsolatos vágyaimról és benne érdeklődő társra találtam. Mondanom sem kell hogy alig vártam ezek után a hétvégéket, mikor nála dolgoztam. Meglepetésemre közölte velem egy alkalommal, hogy vesz egy alap fémkeresőt, és majd próbáljam ki. Neki nem volt annyi szabadideje mint nekem, ezért rám bízta. Ekkor kezdődött a kalandos életem.
– Hogyan kezdődött a fémkeresős korszak, hol, merre járt és mit talált? Úgy tudom az ilyen munkákhoz ma már hivatalos engedély kell. Kiket keresett fel?
– Eleinte részben a véres háború nyomait találtam, később régészeti korú tárgyakat. Ezeket kortinákkal láttam el. Kis idő elteltével válaszút elé kerültem: mi legyen a talált leletekkel? Eladni nem akartam őket, és gyűjteni sem, ezért elkezdtem kutatni az interneten. Kerestem különböző csoportokat, akik ilyesmivel foglalkoznak.
Szerencsére felfigyelt rám egy azóta jóbarátommá lett ember, aki azt ajánlotta, keressem meg a területileg hozzám tartozó gyűjtő múzeumot! Több telefonos egyeztetés után Rácz Tibor Ákos régésszel beszéltem meg egy találkozót az otthonomban. Minden akkori talált leletemet gondosan megnézte, dokumentálta, megköszönte, és elvitte.
Így kerültem kapcsolatba a Ferenczy Múzeummal. Ebben az időben próbálkoztam egyéni engedélyt szerezni, különböző állami és magánterületekre, ahol kutathatok. Ez a szándékom azonban inkább kisebb mint nagyobb sikerrel járt. Sokszor elkeseredtem így visszagondolva, de ahogy becsukódott egy ajtó, én egy másikon kopogtattam!
Ekkor jutottam el az érdi Földrajzi Múzeumhoz, ahol nagyon készségesen fogadtak, mind az igazgató úr, mind a munkatársai. Ekkor már több mint fél éve jártam a programra. Többszöri beszélgetés után Kubassek János igazgató úr írt egy ajánlólevelet a számomra, így már kettő lett, ugyanis közben Rácz Tibor Ákos régésztől is kaptam egyet! Ezek a levelek azért is voltak fontosak, mert sokkal könnyebb múzeumi ajánlásokkal tovább intézkedni területek után!
Ismét felgyulladt bennem a remény lángja, szélsebesen írtam is egy kis önéletrajzot magamról, mi a tevékenységem célja, miért szeretném ezeket a kutatásokat végezni.
Ezzel egyidőben gőzerővel haladt a program is, ahova lelkesen eljártam. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyre jobban érdekel a régészet, már szinte jobban élveztem mint a keresőzést. Tapasztaltam azt is hogy a nagy létszám egyre csak fogyatkozik, szinte a negyedére csökkent az érdeklődés. Akkor értettem meg, hogy miért kell a két év, amit Rácz Tibor Ákostól idézek: „a két évre azért van szükség, hogy az első körben meglegyen a kölcsönös bizalom és azok az emberek leszűrődjenek, akik nem akarnak, vagy más célból akarnak engedélyt szerezni. Másodkörben azért van szükség, hogy elsajátítsatok egy alaptudást”.
Ez a program fő alapja és igaza lett. Kevesebben lettünk, de nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, akik ott maradtunk!
– Jól gondolom, hogy azért az indulás nem volt minden nehézség nélkül?
– Nem bizony. Jöttek a válaszok: „Sajnálom de nem lehetséges”, jött vissza egy levél, „sajnálattal közöljük hogy e tevékenységhez nem járulhatunk hozzá”, „sajnálom de ne matassanak régészek a területemen”. Stb. stb.
Miután megkaptam az elutasításokat, kicsit megrogytam, ekkor már egy éve jártam a programra, ez is adott nekem erőt a folytatáshoz. Ezen kívül ásatásokra, a bejárásokra, a tanfolyamokra is. Minden egyes alkalom jó hangulatban telt el, megismerkedtünk a maga korszakában kitűnő régész szakemberekkel!
Eljött a második év vége, itt már teljesen kialakult a csapat, szerény ünnepség keretein belül kiosztották az engedélyeket.
Elkezdődött a „nagybetűs élet”. Továbbra is eljártunk a barátaimmal az ásatásokra, feltárásokra. Azóta is velük tartok. Akkor kutassunk… El is kezdtük a kutatásunkat barátaimmal. Jöttek is az eredmények, új lelőhelyek, szép találatok. Nem álltunk meg, kapcsolatba léptünk több megyei múzeummal is, ahol szívesen fogadták a segítségünket.
Jó volt látni, hogy mennyire jól működik több megyében a múzeum és fémkeresősök közötti kapcsolat. Ne gondoljunk nagy létszámú tömegekre, kisebb csapatok vannak megyénként. Országos szinten ezek a bizonyítják napról napra, hogy vannak olyan fémkeresős emberek, akik elszántsággal és becsületesen végzik ezeket a kutatásokat!
– Egy októberi napon aztán fenekestül felfordult az élete. Hallottunk sok mindent. Most Öntől szeretnénk megtudni végül is mi történt, hogyan történt, ami ennyire felkavarta a régészet iránt érdeklődőket?
– A történet 2018. október 20-án kezdődött, amikor értesített egy óvárosi barátom, hogy nézzek meg egy – akkor még kolompként – ismert tárgyat. Amikor megláttam rajta a Szent György ábrázolást, csak csendben csodáltam. Készítettem néhány fotót, amit elküldtem a régészemnek, aki megerősítette, hogy egy nagyszerű lelet, és jó lenne rögzíteni a helyszínt ahol megtalálták. Lesétáltam a megadott helyszínre, nagyon szép idő lévén sokáig sétáltam a parton. A találat helyszínétől kicsit feljebb érve elkezdtem műszerrel pasztázni a most száraz folyómedret. Hirtelen rengeteg jelet fogott a műszer. Behunytam a szemem, és kicsit lehajtottam a fejem, végig futott bennem a gondolat az emberi hanyagságról, egyből a rengeteg szemétre gondoltam ami el van szórva! Lehajoltam, megnéztem egy jelet, akkor láttam meg az érméket. Azokat a pillanatokat úgy éltem meg mintha álmodnék.
Emlékszem az első gondolatom miközben szedtem az ezüst érméket, tízet, húszat, százat, hogy azonnal fel kell hívnom Rácz Tibit meg a Nagy Balázst, óvárosi barátomat. Attól kezdve pörögtek az események, versenyfutás az idővel, hogy még száraz maradjon a meder.
Talán a harmadik, negyedik nap után vettem észre a legnagyobb kincset, és ez nem a találatok közt lapult, köszönhetően a kemény kitartásnak mind a civilek, mind a szakemberek részéről, akik ezen a feltáráson részt vettek!
Minden megtalált leletet elvittek a múzeumba. Még sokáig kell vizsgálni, tisztogatni, kormeghatározást végezni. Hogyan kerülhetett ennyi érme a Dunába? A számoláskor kiderült, hogy több, mint ezer ezüstpénz került elő és sok minden más. Az eleinte kolompnak tartott tárgy egy kulacs a régi időkből. A lelet nagyon sok kérdést vet fel, amire nagyon remélem nem is sokára választ kaphatunk a szakemberektől.
– Amikor rájött mit jelez a műszer, mit érzett?
– Azt, hogy azonnal értesítenem kell a velem kapcsolatba álló régészeket. Tisztában voltam vele, hogy ez nem akármilyen lelet. Azokban a napokban annyira felgyorsult körülöttem az élet, hogy csak kerestünk és kerestünk. Érdemes volt tovább kutatni, mert a még értékesebb leletek akkor kerültek elő. A rendőrség lezárta a területet, jöttek a tévések, az újságok. Akkor mondtam valamelyik interjúban, hogy egy ilyen horderejű dolog még egy régész életében is csak egyszer fordul elő, vagy egyszer sem. Az én életemben megtörtént a „csoda”, amit még máig is nehezen hiszek el.
– Hogyan tovább, mi jöhet ezek után?
– Megyek, ahogyan eddig is a társaimmal és a régészekkel. Valami mindig előkerül a föld alól. Voltam már Mohács mezején nem is eredménytelenül, a Muhi csata helyszínén és számtalan más helyen. Az ember mindig reménykedik…